"térképjel maradok"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 03. (713.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Csak író volt. (Mózes Attila halálára)
Antal Balázs
A látható életmű
Karácsonyi Zsolt
Versek
Fekete Vince
Vargaváros (versek)
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
DAN SOCIU
Gyűlölettől kiszáradt szájjal
Borcsa Imola
Macskaének
Németh Gábor Dávid
Versek
Bánóczi Beáta
„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon”
Bordás Máté
Versek
Kabai Csaba
Másodosztály
Csontos Márta
Versek
Fried István
A regény mint hegedűverseny. Szántó György Stradivarijának „rejtélye”
Szőcs István
Jegyzetek divatjukmúlt ügyekről. Mi maradt meg a „hazai magyar” irodalomból?
Papp Attila Zsolt
A langyosokat kiköpi az Úr
GYŐRFI KATA
Megöleljék-e érkező szeretteiket vagy ne?
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Létezik másfajta világrend is
ANDRÉ FERENC
Körülírások
A horzsolás kitartó feszítése
Jakabffy Tamás
A Szimfonikus táncok
Túros Eszter
In memoriam Jakobovits Miklós
 
Borcsa Imola
Macskaének
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 03. (713.) SZÁM – FEBRUÁR 10.


Nem tudom, a macskák kollektív tudattalanja őriz-e emlékeket a paradicsomi időkből, de valami halványan felsejlő, torzult emlékfoszlányaik mégiscsak lehetnek a bűnbeesésről, mert úgy félnek a kígyóuborkától, mint az ördögtől.

 

Szeder ártalmatlannak induló csínytevéséhez az ihletet egy pocsék vígjátékból merítette, aminek egyik jelenetében egy gyanútlanul lakmározó macska háta mögé kígyóuborkát csempésznek: amint megfordul és észreveszi, gumilabdaként pattan hátra a rémülettől, aztán hatalmas ívet leírva, szélsebesen iszkol el. Hitetlenséggel vegyes kíváncsisága arra sarkallta, hogy a kísérletnek alávesse családjuk korosodó kedvencét, egy higgadt, hamuszürke kandúrt. Az eredmény minden váratkozást felülmúló riadalom volt, az állat nemcsak hogy a filmbélihez hasonló, komikus mozdulatsort bemutatva menekült el, de az esemény színhelyére még másnap sem lehetett odacsalogatni.

 

Mindezt Szeder röhögve, s talán kissé kiszínezve adta elő egy szellős, nyári estén, miközben törzshelyünk gyéren világított, zsúfolt kerthelyiségében felpuffadva kortyolgattuk a sokadik korsó sört. Ennek hallatán baráti körünk több tagjának is kedve támadt végrehajtani a kísérletet a szomszédság vagy rokonság cicáin, esetleg a negyedükben bóklászó kóbormacskák egyikén. Az ő beszámolóik pedig másokat ösztönöztek ugyanerre, s végül már nemcsak gyerekek és suhancok szórakoztak macskarémisztgetéssel, hanem tisztes családapák és dolgos háziasszonyok is rákaptak a gyerekkori csintalanságok ízére.

 

A változás alattomos lassúsággal, észrevétlenül állt be. Bár az uborkával megijesztett cicák olykor furcsán viselkedtek, az emberek csak egy fülledt, július végi napon döbbentek rá mókázásuk súlyos következményére.

 

A délután rezzenéstelen forróságát hirtelen kerekedett szél űzte el, vágtázó viharfelhők érkeztek, s villámok hasítottak végig az égen. Az addig árnyék hűvösében sziesztázó kandúrokat megbabonázta a látvány, és a mennydörgésre furcsa, artikulálatlan gyerekbeszédre emlékeztető hangon feleltek. Végül a város összes macskája bekapcsolódott a hátborzongató kornyikálásba, még a zuhogó eső sem tántorította el őket, bár a bádogtetőkön landoló cseppek zaja legalább tompította és elviselhetővé tette a ricsajt.

 

A zápor estére elvonult, de a kísérteties koncert nem ért véget. A lonc mézes, bódító illata ázott bunda szagával keveredve lüktetett a párás éjben, miközben az esőverte, csapzott szőrű állatok a kukák, autók környékén gyülekeztek, s egészen hajnalig folytatták a nyávogást, sőt, hörgő, rikoltozó, nyüszítő hangokat is hallattak. Kétségtelen volt: megőrültek.

 

Elgyötörten ébredt a város a nyugtalanító éj után. Az emberek étvágytalanul ültek reggelihez, karikás szemeikben szorongás motoszkált, s egyedüli beszédtémájuk az álmatlanságot okozó, rémes lárma volt. A derűlátók abban reménykedtek, hogy egyszeri, a vihar okozta esetről volt szó, de a vészjóslók azt rebesgették, ez még csak a kezdet. Igazuk az utóbbiaknak lett, a macskák ricsajozása éjről éjre ismétlődött, s egy hét elteltével már elviselhetetlen volt a helyzet.

 

A polgármester rendkívüli ülést hívott össze, hogy megvitassák a teendőket. A tanácstagok között akadtak hevesvérűek, akik a megoldást a macskák begyűjtésében és elaltatásában látták, de higgadt számítók is, akik hosszan fejtegették, hogy a mészárlás okozta közfelháborodás jócskán megnyírbálná újraválasztásuk esélyét, jobb tehát a kíméletesség, még ha tétovának tűnnek is emiatt. Ezzel végül mindenki egyetértett, mivel azonban más épkézláb ötlet nem akadt, s az események hátterében ördögi ténykedést feltételeztek, némi töprengés után úgy döntöttek, az egyházhoz fordulnak segítségért.

 

Másnap reggel háromszemélyes küldöttség érkezett a pópa házához. A polgármester idegesen kopogtatott, s amint az ajtó kinyílt, a jó modorról s tiszteletadásról megfeledkezve, pörgő nyelvvel kezdte magyarázni érkezésük okát. A pópa, akinek ingerlékenységéhez vélhetően a kialvatlanság is hozzájárult, tágra nyílt szemmel, egyre gyülemlő dühvel hallgatta a beszédet, mígnem elveszítette a türelmét.

 

– Az egyház feladata Isten és ember kapcsolatának erősítése. Macskákat érintő kérdésekben az állatorvos az illetékes – vágta rájuk az ajtót.

 

Pillanatnyi elképedés után a polgármester felocsúdott.

 

– A középkorban is ezen a véleményen volt az egyház? – döngetett felháborodva.

 

Válasz híján végül feladta, s a küldöttség szitkozódva ült vissza a kocsiba.

 

Azon a héten a szomszéd városban állomásozott a Pozzoni vándorcirkusz. A polgármester személyi titkára azzal a javaslattal állt elő, hogy keressék fel az állatidomárt, elvégre, ha a vadállatokkal elboldogul, csak nem fog ki rajta néhány kerge macska. Ígéretesnek tűnt az ötlet, így arrafelé vették az irányt.

 

Déltájban érkeztek a hatalmas, napszítta cirkuszi sátorhoz, amit a városszélen, egy szikkadt medrű folyó partján húztak fel. Csendes, kihalt volt a környéke, csak a tücskök cirpelése bizsergett a rekkenő hőségben. Körbejárták a sátrat, aztán a lepusztult lakókocsik között próbálkoztak, mígnem egy ásítozó alak útbaigazította őket, s rátaláltak a partmenti fűzek árnyékában heverésző, fűszálat rágcsáló állatidomárra. A polgármester kissé feszélyezetten szólította meg, s bátortalanul vázolta fel az esetet, amit az idomár fekvő helyzetben, szórakozottan hallgatott végig, néha bólintással jelezve, hogy figyel.

 

– Fel kell mérnem a terepet. De nem egyedül – szólalt meg aztán, a fülét piszkálgatva. Kelletlenül tápászkodott fel, s a legközelebbi lakókocsi felé indult.

 

– Finika! – kiáltotta többször is.

 

Őszülő nő lépett ki, akinek kócos dróthaja sörényként keretezte petyhüdt arcát.

 

– Mi van?

 

– Ezek az urak a segítségünket kérik.

 

A nő kérdőn húzta fel szemöldökét, de mozdulata inkább unottságot, semmint érdeklődést tükrözött. Visszalépett, majd egy csomag cigivel jött ki, s egy rozoga kempingasztal körül hellyel kínálta a férfiakat. A polgármester ismét belefogott a történtek elmesélésébe, immár élénken ecsetelve a részleteket. A nő égő cigarettával a kezében, vörös körmeit pecegtetve hallgatta a beszámolót.

 

– Ezt az ostoba bandát! – sziszegte megvetően a kígyóuborka említésére, de nem fűzött hozzá magyarázatot.

 

A polgármester elbeszélésének befejeztével válaszra várón emelte tekintetét a két cirkuszistára.

 

– Nem nyilatkozhatunk, amíg nem látjuk a saját szemünkkel – jelentette ki a nő határozottan.

 

– Ön milyen minőségben lenne jelen? – puhatolózott a titkár.

 

– Jósnő vagyok.

 

Értetlenül, s némi kétkedéssel pillantott egymásra a három férfi.

 

 – Megeshet, hogy más dimenziókkal is érintkezésbe kell lépni a megoldás érdekében – próbálta eloszlatni aggályaikat az idomár.

 

Kísérlete nem volt eredményes, de jobb ötlet hiányában mégiscsak megegyeztek, hogy előadás után értük jönnek, és elviszik őket a helyszínre.

 

– És a fizetség? – jutott hirtelen eszébe a polgármesternek.

 

– Siker esetén megbeszéljük – felelték titokzatos mosollyal.

 

A csillagtalan, langyos estét dohányvirág édesen szivárgó illata szőtte át. A jósnő és az idomár látszólag céltalanul bóklászott világítatlan kis utcákon, düledező kerítések, elhagyatott kazánházak szegélyezte, gödrös járdákon. Végül egy parányi, tömbházak ölelésében megbúvó játszótérre értek. Leültek a korhadó, három színre mázolt padra, s elővették az üveg vodkát, amit előzőleg a polgármester titkárával vásároltattak, a helyzetfelmérés elvégzéséhez elengedhetetlen védőitalként. Szótlanul kortyolgatták, a macskák megjelenésére várva.

 

Hamarosan meglátták az első puha, ruganyos léptekkel közeledő rozsdaszínű kandúrt. Nyávogását meghallva egy erkélyről fényesszőrű, foltos cica ugrott át a közeli díszalmafára, s néhány kecses ugrással lent termett. Pár percig tartott csupán a gyülekező, ezalatt tucatnyian verődtek össze, s mikor teljes volt a létszám, rázendítettek hátborzongató, zavaros énekükre. Ezzel egyidőben a város minden szegletében csoportokba verődött macskák tették ugyanezt, kornyikálásuk nyomasztóan keringett az éjben.

 

Reggel a polgármesteri hivatal bejáratánál találtak rá a két részegen szundikáló cirkuszistára. A titkár idegesen tuszkolta be őket az autóba, orrát egész úton hortyogásuk áporodott bűze csavarta. A szomszéd városhoz közeledve az idomár megébredt, s hanyagul közölte, hogy a baj orvosolható, csupán be kell gyűjteni estére az összes macskát, a többit bízzák rájuk. A titkár csendesen bólogatott, de magában ádázul fogadkozott, hogy alkoholista szélhámosokkal nem fog üzletelni.

 

Sajnálatára a polgármester nem osztotta véleményét, s utasítást adott a közmunkásoknak, hogy járjanak házról házra, és szedjenek össze minden macskát. A féltő tulajdonosok nehezen akartak megválni kedvencüktől, mivel azonban a munkások biztosították őket, hogy ép bundával kerül haza minden állat, s maguk is belátták, hogy a helyzet valóban tarthatatlan, végül kötélnek álltak. Estére az elhagyatott állatmenhely évek óta üresen álló ketrecei nyávogókkal teltek meg.

 

Megérkezve a jósnő és az idomár kijelentették, hogy munkájukhoz magány szükségeltetik, így mindenki elhagyta a területet. Ez növelte az amúgy is izzó feszültséget a városban, az emberek ablakaikba kikönyökölve füleltek, árulkodó hangokra, jelekre várva.

 

A sötétség beálltával elkezdődött a már megszokottá vált, rettenetes kornyikálás. Sokan lemondóan legyintettek, s szorongva vették tudomásul, hogy az álmatlan éjszakák sorának még nincs vége. Azonban a jó zenei érzékkel megáldottak változásra figyeltek fel. Az addig zűrzavaros hangok kezdtek egymásba simulni, kivehető dallamfoszlányokká összeállni. Hirtelen a város minden zaja elcsitult, a csillagfényes éjben csak a macskák tisztán csengő hangja úszott. A lágy dallam egyre erőteljesebbé vált, és immár mindenki számára felismerhetően zengett az Örömóda.

 

A szimfónia elnémult, mély csend állt be. Az emberek megfeszült idegekkel várták a folytatást, de nem jött. Az elmúlt hetek első nyugodt éjszakája szállt városunkra.

Azóta se tudni pontosan, miben állt a jósnő és az állatidomár fizetsége, bár néhány nyugdíjas rendíthetetlenül állítja, hogy a kóbormacskák száma megcsappant az eset óta, s az a hír is felröppent, hogy a Pozzoni cirkusz világhírűvé vált, egy utánozhatatlan mutatványnak köszönhetően, melyben egy titokzatos kórus énekel.

 

 

Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében