"térképjel maradok"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 03. (713.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Csak író volt. (Mózes Attila halálára)
Antal Balázs
A látható életmű
Karácsonyi Zsolt
Versek
Fekete Vince
Vargaváros (versek)
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
DAN SOCIU
Gyűlölettől kiszáradt szájjal
Borcsa Imola
Macskaének
Németh Gábor Dávid
Versek
Bánóczi Beáta
„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon”
Bordás Máté
Versek
Kabai Csaba
Másodosztály
Csontos Márta
Versek
Fried István
A regény mint hegedűverseny. Szántó György Stradivarijának „rejtélye”
Szőcs István
Jegyzetek divatjukmúlt ügyekről. Mi maradt meg a „hazai magyar” irodalomból?
Papp Attila Zsolt
A langyosokat kiköpi az Úr
GYŐRFI KATA
Megöleljék-e érkező szeretteiket vagy ne?
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Létezik másfajta világrend is
ANDRÉ FERENC
Körülírások
A horzsolás kitartó feszítése
Jakabffy Tamás
A Szimfonikus táncok
Túros Eszter
In memoriam Jakobovits Miklós
 
GYŐRFI KATA
Megöleljék-e érkező szeretteiket vagy ne?
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 03. (713.) SZÁM – FEBRUÁR 10.


Három évtizede nagyjából ezer kilométerre Kolozsvártól bekövetkezett a csernobili atomkatasztrófa. Ez a tudományosan is traumatikus esemény a tényleges robbanás helyszíne körüli szocialista országokban a több ezer éves tisztulási időt igénylő sugárzáson túl szimbolikus nyomot is hagyott. Az atomerőművel kapcsolatos titkolózások, a pontatlanságok, a közvetlenül utána felmerülő felelősségek folyamatos hárítása és nem válallása, az elővigyázatosság hiánya – mind-mind olyan jelenségek, amelyek ugyanúgy jellemzőek a szovjet szocializmus összeomlása utáni állapotra is. Cosmin Matei a Váróterem Projekttel létrehozott előadása, a Reacting Chernobyl a visszagondolás egyik gesztusa, amely szem előtt tartja a közös és a személyes emlékezés mechanizmusát, de az emlékek szövetét is.

 

Az előadás szerkezete reprodukálja az esemény legtöbb fázisát, a dokumentarista és a performatív színházesztétika közötti keskeny határon maradva. Vagyis a robbanást megelőző néhány perctől kezdve, két-három résztvevő személyes és családi narratíváján át, a katasztrófát feldolgozó és tematizáló politikai találkozásokig és a tudományos konferenciákig – az előadás minden jelenete egy és ugyanazon irányba mutat, és rávilágít arra, hogy ezt az eseményt nem dolgoztuk fel semmilyen szinten.

 

Amitől a produkció több, mint egy szájbarágós, a nézőt annak mély politikai és történelmi álmából felrázó gesztus, az a játék és a játékosság. Az elődás sokszor követhetetlen, túlságosan tudományos és érthetetlen rétegei közé beférkőzik – feltételezem – koncepciószerűen is, de főleg a várótermes színészek természetéből adódóan: a szabadság. Ez a játék, ami az elődás nagy részét jelen idejűvé és iszonyatosan széppé teszi, azt a Babits-esszét (1912) juttatta eszembe, amelynek újraolvasása mindig tudathasadásos állapotot idéz elő. Az esztétika helye a filozófiában szellemi séta a tájban, amelyben a szellem a gyermekkor óta él és játszik. A színészi – de nem csak – játék inkább fizikai és cselekvésszerű, amiben úgy feltételezzük, hogy a test-lélek dualizmus elképzelését feloldva, a jelenlét minőségei elválaszthatatlanná válnak: test és szellem egy és ugyanazon játékban van.

 

A színészek a színházi játékban az előadás nulladik pillanatától voltak jelen. Sebők Maya, Pál Emőke, Udvari Tímea, Imecs-Magdó Levente, Csepei Zsolt és Hatházi András a megtörténhetett volna, de nem biztos, hogy megtörtént dimenziójába tudják szorítani az előadás majdnem kétharmadát. A legelején például banális cipős játékkal döntik el, hogy ki kivel legyen párban. Úgy tűnik, mintha e cipőjáték az előadás prológusa lenne, de később kiderül, hogy a jelenlétük végig ilyen marad. Az immáron a hétköznapokból is kikopott laza egyszerűség nem különül el élesen az úgynevezett szereptől. Azért úgynevezett, mert nem lehetséges egyiket vagy másikat valamilyen létező vagy fiktív szereplővel azonosítani – szerepkörökről beszélhetünk talán.

 

Az előadásban felismerhető egy-két gyerekkori játék, van számomra szerkezetében, szabályaiban és logikájában teljesen beazonosíthatatlan is, de bármilyen legyen, hangulatában olyan, amit megjátszani nagyon nehéz volna. A színészek közötti szabadság légköre és a közvetlenség egymással, a színházi térrel, a nézővel és az előadás témájával szemben azt az állapotot juttattja eszembe, amikor az óvodába reggel úgy érkezünk, mint a második otthonunkba, ahol egy pár társunk akár a testvérünk is lehetne, ahol a tér és benne minden játék annyira a sajátunk, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy azelőtt is ott lettek volna, vagy azután is játszana velük bárki más.

 

A színészek a játékokban saját magukat játsszák, ha van egyáltalán ilyen, egymást civil neveiken szólítják, úgy sértődnek meg, mintha Udvari Tímea sértődne meg Hatházi Andrásra – bármilyen legyen is az a valóságban. Ugyanebben a jelenetben ezzel a színpad terét teljesen elfoglaló játéktérképen folyó cicázós-pénzes csapatfutammal párhuzamosan a produkció szintetikus rétege látszik be-bevillanni. Szó szerinti szaggatottsággal. Egy, a robbanás utáni sugárzásnak nagymértékben kitett család látogatja meg távolabbi rokonait. A férj, Hatházi András és a feleség, Udvari Tímea azon látszanak civakodni, hogy megöleljék-e érkező szeretteiket vagy ne? A civakodás látszólagossága még a pár másodperccel azelőtti játékból szinte villanásszerűen változik át két ember valós és húsba vágó, mondhatni élet-halál kérdésévé.

 

Sajnos, mint ahogy az ilyen mértékű és minőségű kollektív traumákat feldolgozó előadások esetében többször előfordul, az információ tömegét nem mindig tudjuk okosan szelektálni. Mert ha igazán belemélyedünk egy-egy ilyen témába, minden félmondatot, minden eseményt fontosnak találunk annyira, hogy elmondjuk. Ezért az előadás második fele vagy legalábbis az utolsó harmada, a tudományos konferencia jelenetei sajnos nem a recepció hamis és hamisító retorikájáról szólnak – ha jól értelmeztem a szándékot –, hanem egy legtöbbször elhelyezhetetlen, sokszor tudományos szövegtumultusról. Ez és az, hogy közben a történések egy másik szeletének a helyszíne is a földre kerül, vagyis kis bábokkal és mütyürökkel igyekeznek reprodukálni az atomerőmű helyszíneit, szétszóródni engedi az előadás korábban szépen irányított energiáit.

 

Az előadás – a végén elmondott fölösleges üzenet nélkül is – a politikai vagy társadalmi szempontból passzív habitusról szól, amely miatt a csernobili tragédiák akár újra meg is történhetnek, ismétlődhetnek. És csak azért kell visszamennünk ilyen mértékű és méretű kataklizmákig, hogy hátha könnyebben és még rögtön az elején be tudjuk azonosítani azokat a katasztrófákat, amelyektől a mi nemzedékünk tagjai és a következő generációk lesznek boldogtalanok.

 

 

 

 

Váróterem Projekt. Reacting Chernobyl. Szvetlana Alekszijevics (Csernobili ima) és Wladimir Tchertkoff (The Crime of Chernobyl: The Nuclear Gulag) szövegei nyomán. Rendező: Cosmin Matei. Dramaturg: Raluca Sas-Marinescu. Szereplők: Sebők Maya, Pál Emőke, Udvari Tímea, Imecs-Magdó Levente, Csepei Zsolt, Hatházi András, Sipos Júlia.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében