(Orologiul de gheaţă)
Toronyban én, úgy éjfél közepén
mászok felfelé, pókok, huhogók
vetélkednek, hogy elállják serény
őrjáratom, s a szűk lépcsőfokok.
De nincs bagoly, mely rikoltva kiált,
s tapló, akár a szikkadt szemgödör,
s méregköpő csőr, mely jöttömre várt,
vad szárnycsapással irányomra tör,
kard, tarkóm leső, bandzsító,
maró szó s e sötét tér-határ,
ne érjek fel én, bűvölt álmodó,
a Föld súlyától szabadulva már,
dobva a világ színlelt látszatát,
óhaj visz: tiszta, fagyott égbe fel,
szent dalt szólni, szakrális új hazát.
Milyen hangon szólaljon, és kinek
elnémultságban új elégia?
Fagyott toronyba szorult kék hideg,
jégtoronyóra vár, s a menny-csoda.
Felejtve vagyok, időből kiűzve,
csillagzáporos terek magasán,
tövisből fogant virág fölém tűzve,
vágysarjadzás, illúziók során.
Utolsó lépcsőfokon legfelül
bűvölten nézelődöm körbe-szét,
minden egyenlő önmagán belül,
a tiszta csend, s a jégmezőn a jég.
Ó, kegyelem! álom, végtelen
kövesült csodák, télben pislogók,
sosem lesznek már másként itt jelen.
Ingaórák jég-ülte csapata
cirógatja a szemem s a hajam,
az Ős-modellnek villan Igaza,
s a dolgok mélyén meglátom magam.
Hogy elfér érett makk-gubóban
az erdő, sosem hittem én,
az Óceán egy tört tükördarabban,
s csillagözön egy csillag kebelén.
A világ alatt erjedt kontúr ez,
titkos-titokzatos arc-idéző,
sosem hamis, s egységben éledez,
és újra-újra híves visszatérő.
Ó, hogy szeretnék késni, itt maradni
e fenti lépcsőn, ahol sosem int
zuhanás, árnyékként leroskadni,
s a jelenlét sem lesz mozgás megint.
Szédítsen epedt, örök mag-közép,
amíg ittlétem önmagába tér,
de lélegzetem forró, közbelép
és fehér havat latyakra cserél.
Ragacsos órák ütnek álmosan,
egy szó mozdul, elindul valamerre,
feléledt nyelv a téren átsuhan
Ős-félelmektől hajnalra tekerve.
Pókhálósodó, tiszta boltozat,
a Hold fonnyadt, kopasz ég-cölönk,
ember-sikolyos erdő lerogyat,
a morgó tenger fölött hógöröngy.
Nincs mód ismert hideglelésben
léteznem! Az igézet zilált,
nincs megmentett égre-lesésem,
s a vízesés is jégbőrben megállt.
Késett szemem nemigen akart
cipelni, és én, boldog képzelő
élettest, mégis holtként kitakart,
mely zuhanásban holtként jön elő.
Elindulok búsongva vissza le,
pókok s okos baglyak közt, más fajú,
hőkölve köztük magam érni be,
a csigalépcsőn, mely fagyott fogú.
Tétovázom, félek megmártózni
incselkedő órákban, újra vár
zokszó, s testemben gyötör valami.
S a toronyóra dermedten megáll.
LÁSZLÓ GYÖRGY fordítása
Ştefan Augustin Doinaş (1922–2002): költő, esszéíró, műfordító, a 20. századi román költészet meghatározó alakja. Magyar nyelven Szilágyi Domokos fordításában jelent meg verseskötete – Az én birodalmam címmel, 1975-ben, a Kriterion gondozásában.
