"egy cápa szája az otthonom"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 04. (714.) SZÁM – FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Nehéz mantra
László Noémi
„Ne csak magunknak magyarázzuk el, a nagyvilágnak is!” - beszélgetés Boka László irodalomtörténésszel, az OSZK tudományos igazgatójával
ŞTEFAN AUGUSTIN DOINAŞ
Jégtoronyóra
Warsan Shire
Beszélgetések az otthonról (egy kitelepítési központban)
Vallasek Júlia
Angolkeringő. Mi a csoda?
Eszteró István
Hogy szét ne hulljak álmaimra (versek)
Varga Borbála
noktürnök I. (versek)
Nagy Kata
Folyamatábra
Élő Csenge Enikő
bontás
Hajós Eszter
Rövidprózák
Kali Ágnes
Távlatok: Hervai Gizella - Ami engedélyeztetett
Sánta Miriám
A téren
Haklik Norbert
Born to Die in Berlin
Szőcs István
Jegyzetek divatjukmúlt ügyekről. Mi maradt meg a „hazai magyar” irodalomból?
Batári Gábor
Profán Theophania
Czakó Gábor
A magyar szó ismérve
Ferenczi Szilárd
Romos romantika
FISCHER BOTOND
Kortársunk Shakespeare?
Stermeczky Zsolt Gábor
A visszafogott modern ember esete a szegedi boszorkányperekkel
Codău Annamária
Huba mindennapjai
Miklós Krisztina
Az emlékezés igazságtörténései
Jakabffy Tamás
Ki volt Florence Foster Jenkins?
Portik Blénessy Ágota
Feeling blue?
 
Warsan Shire
Beszélgetések az otthonról (egy kitelepítési központban)
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 04. (714.) SZÁM – FEBRUÁR 25.

(Teaching my mother how to give birth)

Szóval azt hiszem, kiköpött az otthonom az áramszünetekkel és a kijárási tilalmakkal együtt, ahogy a nyelv támaszkodik a kilazult fognak. Isten, tudod-e, mennyire nehéz arról beszélni, amikor a hajadnál ráncigál végig a saját váro­sod a régi börtön mellett, az iskolakapuk mellett, az égő torzók mellett, melyeket rudakra húztak, akár a zászlókat? Amikor hozzám hasonlókkal találkozok, felismerem arcukon a vágyakozást, az elveszettséget, a hamu lenyomatát. Senki nem hagyja el az otthonát, hacsak az otthon nem cápaszáj. Olyan régóta cipelem az elnyűtt himnuszt a számban, hogy nincs is már benne hely más dal, más nyelve, más nyelv számára. Ismerek olyasfajta szégyent, ami elfátyoloz, beborít teljesen. Összetéptem és megettem a saját útlevelem egy reptéri hotelben. Felpuffadtam a nyelvtől, amit nem felejthetek el.

 

*

Azt kérdezik, hogy jutottál ide? Hát nem látjátok a testemen? A migránsok porhüvelyétől vörös líbiai sivatagot, a duzzadt Ádeni-öblöt, a kabátjától megfosztott Róma városát. Merem remélni, hogy az utazás többet jelent a mérföldeknél, mert mindegyik gyermekem vízben van. Azt gondoltam, a tenger biztonságosabb, mint a föld. Szeretkezni szeretnék, de a hajam háború és futás és menekülés szagát árasztja. Szeretnék elfeküdni, de ezek az országok olyanok, mint a nagybácsik, akik fiatal korodban és álmodban nyúlnak hozzád. Nézzetek ezekre a határokra, megtört és elkeseredett testekkel habzanak a szájban. Az arcomat perzselő nap színe vagyok, anyám maradványait soha nem temették el. Nappalokat és éjszakákat töltöttem a teherautó gyomrában, más formában jöttem ki belőle. Néha olyan érzésem támad, mintha valaki más viselné a bőrömet.

 

*

Kevés dologról van tudásom, hogy őszinte legyek. Nem tudom, merre megyek, köddé válik, ahonnan jövök, nem látnak szívesen és a szépségem egyáltalán nem szépség errefele. Testem a sehova tartozás szégyenétől ég, testem a hovatartozás. A bűn emlékezete és az emlékezet hiánya vagyok. A híreket nézem, és a szám vérrel telt lefolyóvá változik. A sorok, az űrlapok, az asztaloknál ülő emberek, a belépőkártyák, a bevándorlási hivatalnok, az utcán elkapott pillantások, a csontomig hatoló hideg, az éjszakai angolórák, az otthonomtól elválasztó távolság. De Alhamdulillah, ez még mind jobb, mint egy egész valójában lángoló nő szaga, vagy egy teherautónyi férfi, akik úgy néznek ki, mint a fogamat és körmömet kitépő apám, vagy tizennégy férfi a lábaimnál, vagy egy fegyver, vagy egy ígéret, vagy egy hazugság, vagy a neve, vagy a férfiassága a számban.

 

*

Hallom, azt mondják, menj haza, hallom, azt mondják, kibaszott migránsok, kibaszott menekültek. Tényleg ennyire gőgösek? Hát nem tudják, hogy a biztonság egyik pillanatban olyan, mint a testen időző, figyelmes szájú szerető, a másikban pedig törmelékkel telt remegés vagy a padlón; és az elavult fizetőeszköz visszatérésre vár. Csak azt tudom mondani: valaha én is olyan voltam, mint ti, az apátia, a lesajnálás, a hálátlan beskatulyázás; és most egy cápa szája az otthonom, egy fegyver nyele az otthonom. Találkozunk a másik oldalon.

 

 

 

 

BORDA RÉKA fordítása





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében