Álmos ihlet
Álmomban homlokon csókolt a Múzsa,
holdfény a ruhája, csillag a rúzsa,
felhők közé néhány szál nefelejcset
lehelt az égre, elfutó verset,
minden homályba merülő szóban
kutattam, barlangban, hegyszirten, hóban,
mielőtt ébredés szellői szirmát
millió darabra széjjelszakítnák,
de csak pár versláb, kósza rím kolompja
halkult ocsúdó zajokba borongva,
s illanó hangulat, hogy ő meg én
lengünk a vers repülőszőnyegén,
amerre vágyak igéit beporzó
lejtőkön ereszt el az égi korzó,
hogy derengő hajnal hóka tüzében
tűnjünk el széthulló strófafüzérben,
miként az ölelkező nefelejcsek,
valamit azért el mégse felejtek,
álmomban homlokon csókolt a Múzsa,
holdfény a ruhája, csillag a rúzsa.
Ha volna egy fix pont
Ha volna egy archimedesi fix
pont a kimondhatatlanban,
hogy szét ne hulljak álmaimra,
míg búvárruha nélkül, vissza-
fogott lélegzettel merülök
feneketlen forgatagába,
hogy buzog bugyborékolva
a lelkiismeret felszálló szén-
dioxidja, amerre a hűség
dolgain hagyott ujjlenyomat
alapján szembesíthetnek a
belső szervek a feledésbe
hasztalan száműzött esendő
perccel, órával, végtelennel,
tüdőgyilkos légkör, gyomor
szorongó kor, kihagyó szív
a szívelégtelenség jogcímén
bilincselne csendhez, míg
a tekergőző hínárhálóból,
bőrömet karcoló csápok
sűrűjéből versláb nélküli
szabadúszóként lendülök
mélyülő lenti ég csillag-
örvényének tengelye felé
sárkányok vonta medúza
fogatok útjain perszeuszi
mersszel kutatva, vajon a
szótenger kígyói, cápafogak
tőre, húsevők színes szirmai
s miről csak síkos csecsemő
tudhat, a köldökzsinór alfája
és ómegája közt hol bujkál
az őssejt sejtelme ösztöneink
szülőföldjéről, melyik hüllőnek
szemére fagyott az életadó
elixír örömkönnye, hová
süllyedt a fellélegzés ózondús
szigete, mi lehet a velőkből
ható őszinteség, a sírig tartó
feltámadás kódja, háncstalan
reményé a leveleit hullató lét
szókincstárában, ahol a fix pont
számtalan millió elkószált vessző
Álomszépítő
Ígérj magadnak holnapra valami
csekély örömöt elalvás előtt,
álomszépítő csillanást, ami
vezeti éjjel az útra kelőt
a kiszámíthatatlan tájakon,
hol szabálytalan a közlekedés,
úgy száll át házon villamos vakon,
hogy nem is támad töredék, se rés,
emelődarut szél sikál, vonat
ablakaiban hallgat a beszéd,
a megvillanó arcvonásokat
imbolygó függönyszárny rebbenti szét,
szűk lépcsőn tévelyegsz, torony falán
korlátok nélkül a mélység felett
fut körbe, hirtelen megszakad ám,
s nem nyújthat senkise feléd kezet,
mégis egy széles zöldellő mezőn
futsz tovább zihálva, megállás nélkül,
pipacstengeren, azúr hegytetőn,
amely a hajnalhoz pirulva kékül,
s míg halványodik csillag ragyogása,
az alélt fény még álmodból ihat,
a füvek hegyén felragyog a mása
harmatcseppekből szítva tűzhidat.
Pánik gyomrából lángoló
Ó, álmaidnak benned él a magva,
mely öntörvényű, kikel, szárba szökken
szorongató, tüskés indákat hajtva
száz összekuszált élményből örökben,
futnál, de moccanni se bírsz, a svung el-
süllyedő lábadat hiába tépi,
lehúz és elnyel és megfolyt a dzsungel,
amely az álmodó nyelvét nem érti,
házad ég, lázad meggyötör, a láva
pánik gyomrából lángoló heve
olvadó köveit szertedobálja,
város se marad, hazának neve,
mire felriadsz kiáltó szavára,
eltűnik, mint egy homályos rege.
Éjjeli napoknak kereszttüzében
Éjszaka látom és hallom a csendben
anyám neszezni konyhában, kredencen,
bögrét tesz vissza és elmos egy lábast,
ahol az edények tótágast állnak,
nem szólok hozzá, mert tudom, a lelke
villan fel álomidőben egy percre,
ugyanúgy tesz-vesz, mint végezte dolgát,
amíg a földi egészsége szolgált,
s fehérre meszelte repedező
házunk, a felhőkön nézem, ez ő,
mellette ugrálok én is mezítláb,
amíg egy árnyék takarót terít rám,
holdsarlóval markot szed a tarlón
verejtékgyöngyöket űrbe pazarlón,
ahol keresztekbe gyűlik a kéve
csillagképeknek a meggörbült térbe,
fáradt kapával áll meg a sorvégen
éjjeli napoknak kereszttüzében,
ahol megdermedt kukoricaszálak
még egy leheletnyi szellőre várnak,
álmomban és fényes nappal is látom
keze rebbenését szűrődő sugáron,
amikor hangtalan zizzenő nesszel
pisla porszemet nemlétbe ereszt el.
Melle helyén szikla szirtje
Álomerdőbe merülő tisztáson
nyújtom feléje tétován kezem,
a várakozó, feszült kihíváson
a levegőt is sűrűbben veszem,
ha átöleli kóbor fény derűje
ködből kilépő könnyű termetét,
a mosolyától felcsillanó fűre
harmat hever, kacér dac, szende tét,
de haja helyett lengedező zuzmót
érinthetek csak, hűvös illatot,
a melle helyén szikla szirtje zúzott,
heves csók helyett jéggel itatott,
a hóförgeteg követ, fát darálva
sodor a kétség hegylába elé,
kötél se von az ég parázs falára,
ha tekintetet vetnél lefelé,
és újraálmodhatsz ezeregy próbát
felizzó percek reménye szerint,
megérdemelni üdvözítő csókját,
mely megfeszítve támaszt fel megint,
már át nem írható a forgatókönyv,
pedig pár szón múlott talán az éden,
ha fel is csillan eltévedt örömkönny
egy hullócsillag kihunyó szemében,
az álomdráma forgószínpadára
csak egyszer szédül mámoros derű,
világosító tudja csak, utána
a sötét gombja mért törvényszerű.
Törékeny hajszálon
Bazárzaj, fűszerszag, sehol egy szennyfolt
a bóbiskoló, bágyadt bolt előtt,
nagyító lencseként süt ám a mennybolt,
táplálva bőven nem csak tűznyelőt,
dülöngő délibábszerű betűket
írnak a táblák: íz, szín, ami sok,
szítnak az ókori, újkori művek,
naparcú fáraók, piramisok,
pénzért kotorászok, ez épp a gondom,
valamit venni, szobrocskát, egy fésűt,
amott mutatványosok a porondon,
mert itt valamiről mindig lekésünk,
pedig az álom utcáit bejártam,
hieroglif intett, minaret, mecset,
kúthoz járultam mások közt is bátran
langy vízben mosni lábat és kezet
imához komor kupola alatt,
ahol nincsenek enyelgő angyalok,
a szakállába temetkező Allah
elé borulni millió andalog,
hajlongtam én is bűnbánatra készen
térdelőállásból kőre hasaltan,
ha egy az Isten, tán rossz útra se tértem
a szent révülésbe zümmögő morajban,
amíg egyensúlyozok ébredezve
a két világ közt törékeny hajszálon,
s ügyelve főmön feszt a bojtos fezre
álmaim halmán landolok az ágyon.
Vershívőknek
Írok pár strófát búfelejtő táncra
perdülő verslábbal, akár egy percet
nyerjen a gondtól a remény románca,
amíg pengetek kistercet, nagytercet,
kinek esélye leégett tövig,
valahol tegnap elmaradt a társa,
elméjét a kétségek benövik,
apró örömét nincs, hogy beváltsa,
egyik strófa pasztell, másik kihívó,
színpompás vigasz vérátömlesztése
folyna infúziós zsákból vershívő
lelkébe szíves újraélesztésre,
kit megcsaltak, becsaptak, elárultak
éppen, s nem bírja szemét sem lehunyni,
ajánlok annak, kit az élet untat,
pár csepp metaforát, jelzőt, egy ujjnyit,
hogy járja világát, mint egy űrhajós
verssorok csillagpályái szerint,
hol eltörpül minden nemű bajos
ügy, amely érdes érdekre tekint,
úthenger alól is töretlenül
szökne fel karját szélesen lóbálva,
mikor váratlan pirkadat felül
jövő jelképem magára próbálja.
Lét álma, kor pszichéje
A verset nem én írom,
vagy esetleg félig,
betűk között papírom
terében kifehérlik
lét álma, kor pszichéje,
ők latolgatják, mérik,
hogy mennyi habja, krémje,
és dördüljön-e dallam,
mint dobhártyák vad réme,
vagy hangoljon csak halkan,
mint zenél levél ősszel
magára hagyott parkban
egy levélismerőssel,
legyen hangszíne érdes
más trendi jellemzővel,
vagy szerényen szemérmes
és tartózkodó bájjal
megérinteni képes,
ma veled, holnap mással,
lehet meghitt találkám,
ahol verslábam lábal
percekbe süppedt járdán,
talán akit lekéstem,
az se hiába várt rám.
