himnusz esti zsolozsmámhoz
csillagoktól fényes a föld a fűnek
lámpa kell szent jános ezer bogárral
meztelen talpakkal lépdel az úton
hangokat hintve
első hang a békaporontyhoz essen
öt kamaszból gyúrva az éji szólam
úgy kiált harsányan mintha szerelmes
lányhoz epedne
második jusson a fenyőgyökérnek
kin ma ült egy vándor a délidőben
és vizet bámulva az út porától
lábait mosta
harmadik lepje a kivágott rönkök
garmadát és vérük a gyanta folyjon
balzsamozza felgyűlt évkörök ívét
néma kiáltás
ó és egy hang nékem nékem is kell még
egy csak egy mely zümmög a fülbe halkan
égi osztó! szúnyogaim cseréld fel
lágy pihenésre
ikon
telemannt hallgatok miközben esteleg
szúnyoghálónak repülnek szúnyogok
díszes barokk kastélyt képzelek
ahol most kel a nap s a narancssárga
és arany függönyök között a fény
kettőnkre süt. villódzások mindenütt.
a reggel citrusillatú. nekem most dohos szoba.
hosszú folyosón lépdelek
fut velem ablakok sora
és mindegyik mögött életek
napok szaladnak szüntelen
míg egyszercsak megérkezek
ez itt a bíbor-est jelen.
rondóként a szúnyogok
csipkézik összevissza bőröm
mint egy balzsam olyan csak. s ha agyoncsapom
a vércseppet le se törlöm
értelme
hanyatt fekszem a priccsen, de a hátam unja már.
éjszaka van, legbiztosabb ébresztőim a szúnyogok.
vagy tán magam. az ablakon át egy épület
félkészen áll. téglái között csillagok. feltérdelek,
mozdulatlanul ülni, de a lábam nem akar.
dalok futkosnak fejemben, ez nem hagyja őt sem.
ilyenkor élem azt, amit négy fal közt nem lehet.
életet, tíz, húsz, százat, s már csengenek ismerősen
dallamok. a vers összeállt. ahogy jött, elengedem.
dög vagyok felkapcsolni a villanyt és írni.
közben a sötét vibrálni kezd. visszaalszom, ez elég nekem.
eddigre megváltozott a viszony a priccs és köztem.
háromtól hatig
hajnali háromkor ha megébredsz a szomszéd
el nem hangzott kiáltása ott lóg a levegőben
a lábból a ki nem rúgott rúgás valami
széket felborít. csodálkozol, mi lett belőlem.
egyik oldalamból almafa nőtt. másikon
elefánt legel és közben egy labdán egyensúlyozom
és nem jutok a közértig se el
ahol folyik a tej vissza a palackba
összegyűjti a tegnapi elbocsátott eladó könnyeit
kristálycseppenként ölébe rakja
és amit tegnap sírt
ez lesz a fizetése. ilyenkor áramlik mindaz amit
szőnyeg alá besepertek. apám asztalon hagyott kése
csorba élével csillog a holdon majd lehull és
megkövül. sétálunk a sziklákon irdatlan magasan.
idelent gubanc sötét fonalból. felemelem és fénnyé oldom.
te légy vagy. lépdelsz egy óriási arcon. előbb elkerget,
aztán megörül.
felülök. kiáltozni kezdek. kiordítani mindent amíg
az ujjak felengednek, a kezekből kifolyik a
tegnapi vér, hogy legyen helye frisset szívni
a szívnek. amíg kifolyik a szorítás a szárítókötélre
egy alig érintő párhuzamos a nyakban, a derekakból
a pörgés, a testekből a tánc, hány meg nem tett
mozdulat, hány szivárgó szubtitrát életfolyó! nem tudom, van-e hozzá
hangom. fejemet hátratartom és nyakamon át az
éj sötét kútja előzuhog. kiáltok amíg kiáltani tudok.
megfordítom az eget a földet rázom fejjel lefelé
míg ömlik rajtam át
míg szivárog a tagokból
és hajnalodni kezd. langyos takaró narancssárga pír.
az éjjeli párák kicsapódnak, a harmatba
beleül a holnap, az alvókat ébreszti reggeli tudata.
fáradtan a melegbe hajlok, reggeli nyolcig alszom.
forró hullámokba bont szét egy naptüzű éjszaka.
Varga Borbála 1986-ban született Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végzett festészet szakon. Honlap: http://vargaborbala.com/. Kötet: Seurat és az áriák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008).
