1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Hihetetlen idői és téri távolságokat fog át Arany János fordítói érdeklődése. Teljesítménye is; noha a töredékessé formált, töredékesnek hagyott vagy csupán néhány sor erejéig megszólaltatott idegen nyelvű művek nem adnak ki semmiféle tematikai, stílustörténeti, netán irodalom/fordításelméleti sort. Inkább arról árulkodnak, hogy a magyar irodalom teljes színskálájának megteremtésén fáradozó költő, az esetlegesen hiányzó műfajok „pótlás”-áról töprengő személyiség miféle kísérletekre vállalkozik, milyen irodalmi tájék bejárását vagy megtekintését ajánlja, és ennek összefüggésében a nyelv melyik változatát jelöli meg (akár néhány verssor vagy szakasz erejéig) a lefordítani szükségesnek hitt alkotásra.

Olyan, széles látókörű teoretikus munkálkodik a fordító Arany János törekvéseiben, akinek szüntelen formálódik elképzelése egy, a magyar nyelvre átültethető világirodalomról, olyanról, amely semmiképpen nem Európa-centrikus (ezt a maga Firduszi-töredékével, a kínai irodalomba tett kirándulásával igazolja), figyelme nemcsak a „nagy” irodalmakra terjed ki (a svéd Tegnérre is), valamiképpen azért „normatív”, a kánon központi alakjait mindenképpen bevonja (Shakespeare-től háromféle színművet tolmácsol, egy királydrámát, a János királyt, egy vígjátékot, a Szentivánéji álmot, valamint a Hamletet, kiegészítésül a Romeo és Júlia egy monológját, Dantétól hat sort, a versforma kísérletéül, Goethétől egy balladát egészében, egyet töredékben hagyva, az antik szerzők közül Vergilius-sorokat, Horatius-carmeneket és nem utolsósorban Arisztophanész valamennyi vígjátékát). Ugyanakkor olyan, mára az emlékezetből részben vagy egészen kiesett, de a maguk korában sokat emlegetett szerzőkkel is foglalkozik, akik az inkább divatos, mint újításra ösztönző poézist képviselik. Vagy akik megszólaltatása „helyettesítő funkcióval” rendelkezik: a korszak helyzetének költői értelmezése segíti Arany Jánost egy félreérthetetlen (költői) állásfoglalás megfogalmazásában, ilyen a nemcsak az Arany-költészet által magasra értékelt, hasznosított byroni Don Juan, melynek tanulmányozása kitapintható az önreflexív, metapoétikus elemekben gazdag Bolond Istókban, illetőleg az innen vett újgörög dalnok-ének, melynek fordítása az 1820-as évek filhellén érzülete és a(z európai) szabadságeszme megszólaltatásával 1848/49 eszméit élteti tovább; de ilyen Az utolsó főpap, August Ludwig Frankl balladába tartó helyzetdala, amely a nemzeti érzés és a hit legfőbb letéteményeseként megjelenített költő/értelmiség-személyiség panaszszavát, helytállását beszéli el.

Hogy Arany János egészen korán elválaszthatatlannak hirdette a magyar és a nem magyar irodalmak összelátását, egymásra olvasását, Az elveszett alkotmány megannyi szövegközi áthallása jelzi. Az eposzi, azon belül heroiko-komikus eposzi hagyomány nála egyfelől a pope-i örökség közvetett (talán Csokonai és Verseghy áttételét igénybe véve érvényesülő) forrásfelhasználásával dokumentálható, másfelől egy szintén egészen korai Tasso-olvasás tetten érésével (erre nemcsak Armída emlegetése jó példa); s általában elgondolkodtató, hogy az előbb vígeposzi, majd utóbb eposzi változat létrejöttében van-e szerepe annak, hogy Ariosto Orlando furiosoja megelőzte Tasso eposzát. Vagy elegendő-e Petőfire hivatkozni, aki A helység kalapácsa után fogalmazta meg a János vitézt, hogy Arany hasonlóképpen járjon el: említett vígeposzát követte a Toldi, majd a Petőfivel folytatott levelezésben vitatták egy hősköltemény lehetőségét.

Arany szalontai jegyzőként, középiskolai tanárként, szerkesztőként figyelte a világirodalom mozgását, de legalább oly mértékben, ha nem még inkább, ami a magyar irodalomban történik. Mindenekelőtt a Petőfivel való együttműködés bizonyult sok szempontból sikeresnek. Paradox módon, nem kizárólag Petőfi életében. Erre a magam számára teljesen meggyőző bizonyíték, hogy a Petőfi által átültetett, népszerűsített francia költő, Pierre Béranger elhunyta Aranyt rövid versre fakasztotta. Tudomásom szerint ő az egyetlen nem magyar költő, aki efféle nekrológot kapott Aranytól. Védhetőnek gondolom, hogy Arany nem foglalkozott volna a hírét-nevét lassan elvesztő, a francia irodalom „fő”-vonalából kiesett poétával (Victor Hugo és az 1857-es beláthatatlan hatású kötettel jelentkező Baudelaire – A romlás virágai, 1857. – árnyékában az első megközelítésre korszerűtlennek tetszhetett, jóllehet Petőfi fordítói példáját majd Gyulai Pál és Vajda János fogja követni, s még 1957-ben is jelenik meg kötetke Budapesten Béranger-tól, XIX. és XX. századi magyar költők tolmácsolásában). A maga korában Franciaország határain kívül is tetszést aratott francia költőnk; Goethe méltatta, Petőfit pedig a chansonok mellett rendszerkritikus Béranger egyszerű formái látszottak érdekelni. Arany három szakaszos versében a gyász hangjaival kezdi, valamint meggyőződésének kimondásával, a költő nem hal meg, csak az emberi személy. Ezután következne a vers tézisének indoklása:

Ő nem silányka vázlat,

Nem léha töredék vala:

De élte oly egész, oly

Tökéletes, mint egy dala.

Egy eszme benne folyvást,

Az alap-érzelem is egy:

Honszerelem a végsor,

Amelybe minden csak kimegy.

Nem állítom, hogy egy válogatott verseket közreadó Arany-antológiába mindenáron be kellene venni ezt a verset, de azt sem, hogy ne töprengtetne el: valójában kiről szól? A francia költőről? Ma már nemigen tudható, mennyire tájékozódott Arany az életművében, milyen információi voltak a poéta versterméséről éppen akkor, amikor Nagykőrösön tanított. Petőfi fordításait, nagyrabecsülését azonban minden bizonnyal ismerte. S amit ebben a két versszakban elmond, Petőfiről is elmondhatta (volna). Talán nem oktalan feltételezés, hogy a Petőfire emlékező Arany a Petőfi által nem véletlenszerűen tolmácsolt poétát rálátja, egyszerre idézi meg a két költőt, melyre lehetőséget kínál a fordítások által megvalósult összetartozásuk. A Béranger-nekrológ egyben Petőfi-nekrológgá lett, az alkalmi vers belép az emlékezések sorába („Emléke sír a lanton még” – veti a zsarnok ellen az egyik wales-i bárd). S mindezt Arany egy fordítástöredékkel szaporítja, Az Yvetot-i király (Le roi d’Yvetot)-átültetésből sorok maradtak fönn, a chanson magyar hangvételének próbájaképpen. Hogy ez messze nem sikertelen kísérlet, a verskezdet Arany és Szabó Lőrinc készítette változatát olvassuk el egymás mellett, a XIX. századi fordítás frissességben-szellemességben nem marad a XX. századi mögött:

Volt Yvetot-ben egy király,

Kiről az évlap se tud.

Hamar fekvő, későn kelő,

Hírnév nélkül is jól alutt;

S azt mondják, korona helyett

Hálósipkáját fejére tett

Zsanett…

(Arany János)

Élt Yvetot-ban egy király

– Neve nincs semmi könyvben –,

Későn kelt, korán ágyba szállt,

És hortyogott dicsően;

Koronaként Juci szerény

Hálósipkája ült fején

(Szabó Lőrinc)

Több fejtegetni- és töprengenivalót lelhetünk, ha a két Goethe-fordítást vesszük szemügyre. Önmagában az a tény is feltűnő, hogy Aranyt nem látszott különösebben érdekelni Goethe lírája, drámai munkássága, ellenben balladái foglalkoztathatták. 1858-ban magyarította Ballada az elűzött és visszatért grófról címmel Goethe Ballade-ját, mely 1813-as, hogy 1816-ban két versszakkal egészüljön ki, s a történet a kiegyenlítődéssel érjen révbe. Az akár tragédiával végződhető házassági történet, melynek hátterében egy inkább sejtetett, mint kifejtett uralkodó-váltás húzódik meg, a személyes és országos, a nagyúri-gőgös és a koldusként mutatkozó emberséges összefüggései, egymásra utalásai fedezhetők föl, a csattanóként fölbukkanó megoldással sorstörténeteket beszél el, megfelelő titokzatoskodással ahhoz, hogy Aranyt a balladai „homály” kérdésében érdekelje. S éppen a ballada sokfélesége, ennek realizálódása hatja át Arany életművét, az, amit Goethe fiatalkorától kezdve megvalósított, a népi forrásokból táplálkozó Erlkönigtől a följebb jelzett versig (közben a Schillerrel együtt megvalósított Balladenjahrig, a balladák évéig), amelyből az itt emlegetett vers is táplálkozik. A társadalmi-szociális háttér rajza (a nem tudni, ki elől menekülő gróffal) aztán a vers zárlatában jut magyarázathoz, jelezve, a személyiség sorsának harmóniája mintegy függvénye a társadalmi békének, az igazságos rendnek. Arany fordítása híven követi Goethe versét, a tartalmi-verselési megfelelések nincsenek a költőiség kárára.

Ennél összetettebb probléma rejlik a szerencsésen Tündérkirályként átültetett Erl­könig­ben, mely 1792-es, és Franz Schubert megzenésítésében az irodalmi mellett zenei karriert is a magáénak tulajdoníthat. Nem lehet tudni, Arany miért nem fordította le az utolsó három versszakot, mikor néhány telitalálat a ránkmaradt töredékben sugallja, hogy talán meglelte volna még annak megoldását is, hogy a vers utolsó szavának egyetlen szótagosnak kell lennie, a halál érzékletes megszólaltatásául, Goethe a dán népi (?) forrás alapján dolgozott, az enigmatikus című balladát formába öntve. Arany címajánlata jelzi, hogy nem egyszerűen „rém”-ről, „villi”-ről vagy (ügyetlenül) cserfakirályról van szó, a csábítás és fenyegetés, a víziókban-hallucinációkban megjelenítés, sőt, az esetleges szexuális konnotáció (melyre Arany ráérez) lehetővé teszi, hogy a tündért ne jóságosnak, hanem megfoghatatlan formában, tűnékenynek, tűnőnek, alakváltoztatónak, természeti tüneménynek képzeljük el. Már a Nebelstreif ’iromba homály’-ként visszaadása elgondolkodtató, de az alliterációkkal feldúsított zeneiség is Arany fordítói művészetére enged következtetni:

Manch bunte Blumen sind an den Strand:

Meine Mutter hat manch gülden Gewand

Nől partjaimon sok tarka virág,

Kantust aranyost ad anyám tereád.

Arany anapaestusai mellett az értelmezővé alakított jelző kísérli meg a goethe-i ornamentika visszaadását. A következő részlet leplezetlenül nevezi meg Aranynál a csábítást:

Meine Töchter führen den nächtlichen Rhein

Und wiegen und tanzen und singen dich ein.

Körtáncba’ leányim ölén ha forogsz,

Elringatni, lengeni, zsongani fogsz.

Ha lehetséges, Arany még rejtelmesebb a goethe-i változatnál, fordítása olyképpen „értelmi”, hogy mindenekelőtt zenei, egyszerre adván vissza a szituációt és annak hangulati-érzéki mozzanatait.