1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

(Egy hete őrzöm e fürdőt,

s artritiszem kezeltetem.)

Fogadd hát ezt a rózsát, no, mégse,

a lidírcbe, ez itt csak egy papír. Mit

mondhatnék én neked? – Nem is ez a

valódi kérdés, hanem, hogy te mit nekem.

Szavaid a lélek búzáját aranyozzák.

Aztán csapás, mindent elvesz az ég.

Fej belezendül. Oda a szívnyugalom.

De vessük a seggnyalást

félre, tudom, te is igen utálod,

inkább beszéljek akkor másról.

(Pfú, most nyilall a lábam,

s szétcincál a szorongás.)

Itt mindig ugyanaz a nóta, itt örökké

rondóz e ronda lét: gyémánttal kecsegtet,

végül a szembe váratlanul hamut vet.

És se béke, se független nyugalom. Pedig

oltani, ültetni! Ám csak a baj pöngeti

a hárfát, körbefütyül az idétlen

szája, s kétséges, hogy lesz-e

még egérutam innen.

Olykor régi szénák illata lobban,

az akolban zabot hegyez az idő, és az

öregisten csendben kilovagol.

Én meg? Itt virrasztok, és várok valamit,

ami döcögve, ráérősen közelít, mint egy

kóberes szekér. Ha eljött végre,

akkor se szabad félnem,

vonítni illetlen volna nagyon, hisz bölcsen

kíméletlen a főkutyapecér.

Mondod, embernek maradni nem is olyan

könnyű – viszont muszáj. Hát ebben

egyetértünk. Miben nem akkor? –

Bevallom, vénségemre nem szeretnék

majd lógó bajuszt.

(Közben kinyílott már a hajnal,

a dzsinnek szétpallták a pihenést.)

Viszontlátásra! Élj ezer évig.

Sok ezer évig.