Az invázió éve nyomorúságosan kezdődött. Az egyre húzódó válságból Kelet sehogyan sem tudott kilábalni, megállíthatatlanul apadt az emberek nehezen összekuporgatott vagyona, egyre többeket sújtott a nincstelenség, ráadásul a segélyeket is folyton megnyirbálták. Az előző esztendő decembere és az ünnepek viszonylagos jólétben teltek, a választásoknak – és néhány népszerűséghajhászó kormányrendeletnek – hála átmenetileg megfeledkezhettünk az ínséges hónapokról, de az új év az ígért robogó gazdaság és dicsőséges felemelkedés helyett tüzelő- és élelmiszerhiánnyal köszöntött be, ezért ismét erősödött a zúgolódók hangja. Városunkban sokan a disznókat hibáztatták.
Lassan másfél évtized telt el azóta, hogy Koppenhágában elfogadták az Állati Jogok Nemzetközi Nyilatkozatát, amelynek egyetlen pontja az állatok élethez való jogát mondta ki. Akkoriban mindenfelé lelkesedéssel fogadták a döntést, a megátalkodott húsevők is belátták annak létjogosultságát, hiszen fehérjéket, tehát lényegében húst, már mesterségesen, baktériumok segítségével is elő lehetett állítani, ami a védtelen állatok lemészárlását hiábavaló, vérlázító hóborttá silányította. Azt el kell ismerni, hogy a génmódosított bacilusok termelte fehérjék még bőségesen fűszerezve sem voltak olyan ínycsiklandóak, mint egy füstölt oldalas, de az emberek készen álltak áldozatot hozni, hogy igazságot szolgáltassanak az oly sokáig sanyargatott és kizsigerelt állatvilágnak. Ugyan felmerült a baktériumok kizsákmányolásának kérdése is, de az egyelőre csak keveseket aggasztott.
A nyilatkozat elfogadása addig elképzelhetetlen változásokat indított el. Sorra zártak be a vágóhidak és húskereskedések, a hentesek pedig ingyenes tanfolyamokon képezhették át magukat szakácssegéddé, baktériumtenyésztővé vagy hullaházi kisegítőmunkássá. Akadt olyan is, aki állatorvosi egyetemre iratkozott be, elvégre az anatómiával már tisztában volt. A farmokat csak azért nem számolták fel, hogy az ott élő, sokat szenvedett állatok számára békés, nyugodt öregkort biztosítsanak. Örökbefogadási programok indultak szerte a kontinensen, csapzott tollú, inogó lábú pecsenyecsirkéket és napfényt sose látott, sorvadt izmú malacokat lehetett hazavinni, a létszámcsökkenésnek köszönhetően pedig a farmokon maradó állatok is kényelemben tölthették mindennapjaikat.
Idővel az emberek rádöbbentek, hogy sok haszonállat, főként a tehenek és tojó tyúkok még mindig keserves körülmények közt, ablak nélküli, túlzsúfolt, bűzlő hodályokban tengetik egyhangú napjaikat, ezért újabb pontokat foglaltak a nyilatkozatba, többek között egészséghez, tisztasághoz, jóléthez és szaporodáshoz való jogot biztosítva az állatoknak. Ezek betartása fölött az újonnan létrehozott állatjogvédelmi hatóságok őrködtek.
A nyilatkozat elfogadása után nálunk is bezárták a vágóhidat, így a város peremén, a Kerekdombnak nevezett erdőszéli földháton elterülő disznófarm több ezer lakója menekült meg. A húsról való lemondás nem volt egyszerű, az elején sokan fanyalogtak szójakolbászt kóstolgatva, és hiányolták a mindent belengő, ragacsos kocsonyaszagot, miközben zselatinnal zöldségekből próbáltak valami hasonlót kotyvasztani, de idővel hozzászoktak az új ízekhez.
Ahogy telt az idő, sokasodtak az állatok jogai, és a farm disznóállománya egyre duzzadt. Olyannyira, hogy az addigi terület kicsinek bizonyult, ezért a farmkörnyéki parcellák tulajdonosai kártérítés fejében le kellett mondjanak földjeikről, hogy újabb ólak épüljenek, és tágasabb téren kóborolhassanak a disznók. A számukra elkerített területet hamarosan Trágyadombként kezdték emlegetni a városlakók, amit a szag is indokolt. S bár a kerítés megállította a disznókat, nem úgy a fullasztó bűzt, ami egy-egy kiadós nyári zápor után belengte az egész várost.
Ezzel egyidőben azonban új munkahelyek sokasága jött létre, gyarapodott a gondozók száma, és elkülönültek, rétegződtek a munkakörök. A takarítói és mosdatói állások nem voltak népszerűek, a sétáltatóknál viszont túljelentkezés volt, hisz nem volt más dolguk, mint délutánonként elkísérni és kondában tartani a disznókat, míg azok bejárták az árnyas domboldalakat, és a buján zöldellő, napsütötte lankákat.
Aztán beköszöntött a válság, és sorra csődöltek be vállalkozások, szegényedtek el emberek, és lettek soványabbak a segélyek. Egyre többen fordultak a farm lakói ellen felháborodásukban, hogy míg akadnak családok, akiknek alig van mit az asztalra tenniük, külön apparátus foglalkozik a disznók heti mosdatásával, és állatpszichológusok hada ügyeli lelki épségüket. Oly veszélyessé fokozódott az ellenséges közhangulat, hogy a városvezetés médiaszakértőket hívott segítségül. Éjbe nyúló ötletbörzék és heves viták nyomán végül szokatlan megoldással álltak elő. Tanácsukat követve a helyi tévéadó műsort készített, melyben a farmon élő aranyos kismalacok és boldog disznók élménydús életéből mutattak be vicces, esetleg megható pillanatokat, így fokozva a nézők boldogsághormon-termelését és állatok iránti empátiáját. Az esti órákban sugárzott műsort Malacságok címen indították útjára, azonban egyes erkölcsös és befolyásos polgárok ezt megtévesztőnek találták, ezért később egyszerűen Malacpercek néven futott.
Lassan a disznók megítélése javulni kezdett, nem a műsornak, inkább a gondozók együttérző találékonyságának köszönhetően. A farm ugyanis a válság ellenére sem szenvedett hiányt semmiben, s a rendszeresen érkező takarmány a város élelmiszerellátásához is hozzájárult, ugyanis a gondozók kukoricával kezdtek feketézni, így minden szállítmányból néhány mázsa a városlakók asztalán végezte puliszka formájában. Mindeközben a mosdatók fertőtlenítőszerekkel és szappannal sefteltek, a segélyek elosztásáért felelős alkalmazottak pedig az északi országokból érkező csomagok célbajutását segítették titkos árveréseken.
A virágzó kereskedelemnek egy váratlan állatjogvédelmi ellenőrzés vetett véget az invázió évének első hónapjában, mikor a fővárosból küldött hivatalnokok megrökönyödésükre alultáplált, mocskos disznókat találtak a farmon. Ebből akkora botrány kerekedett, hogy minden alkalmazottat – akiket az állatvédők gátlástalan nyerészkedőknek, a városlakók ellenben nem egészen önzetlen jótevőknek tekintettek – kirúgtak. Akkor vált csak igazán szűkké az esztendő.
Egy április végi napon, az erkélyen, hokedlin üldögélve élveztem a délutáni lágy napsütést és egy újragyújtott cigicsikk csípős füstjét. Először tompa morajlásra lettem figyelmes, ami lassan dübörgéssé erősödött, s az egész szomszédságot az erkélyekre, ablakokba vonzotta. Nemsokára az utcasarkon megláttunk egy elkószált, ijedten hátrafelé tekintgető süldőt. Aztán feltűnt egy kényelmes tempóban kocogó gölye, nyomában tucatnyi izgatottan visongó malaccal. Egyre többen jöttek, szemétben turkáló, elégedetten röfögő kocák, és eltökélten menetelő kandisznók százai trappoltak végig az utcánkon. Elözönlötték az egész várost.
– Jaj, mi lesz most velünk, Géza? – kérdezte riadtan a szomszéd Jolánka néni, seprűnyelet szorongatva.
– Majd meglátod – hagyta abba szőrös alhasának vakargatását férje, és beráncigálta őt a lakásba.
Kis idő elteltével Géza bácsi sodrott kötéllel a kezében jelent meg a tömbház előtt, felesége az ajtóból figyelt. Csüngő fülű, közepes méretű példány bámészkodott bágyadtan a bejáratnál, azt szemelte ki az öreg. Óvatos léptekkel közeledett hozzá, s mire az állat észbe kapott, és iszkolt volna, már repült is a hurok, pont a nyakába. Ekkor rávetette magát, de a disznó visítva próbált szökni.
– Vigyázz, fellök! – takarta el szemét Jolánka néni ijedten.
– Ne óbégass, segíts!
Kacsázva sietett oda az asszony, s ketten próbálták a kocsi felé vonszolni az elkeseredetten ficánkoló disznót, amit hosszú küszködés után sikerült betuszkoljanak a hátsó ülésre. Beugrottak ők is, és dudálva, malacokat kerülgetve hajtottak el.
Mindenki azt gondolta, legkésőbb másnapra begyűjtik és visszaviszik a szökevényeket a farmra, az álnok sertésgyilkosokat pedig példásan megbüntetik, de nem így történt. A disznók napokig kóboroltak és pusztítottak szabadon a városban, feldúlták a lakónegyedek szemeteskukáit, kitúrták a virághagymákat az ágyásokból, ájultan heverő tulipánokat és nárciszokat, meg töméntelen mennyiségű ürüléket hagyva maguk után. Ezalatt többen is követték Géza bácsiék példáját, de ez nem volt feltűnő, hiszen így is több disznó rótta az utcákat, mint ember.
Néhány nap elteltével kezdődött csak el a begyűjtés, a polgármester pedig felhívásban kérte a nyugdíjas vagy átképzett, de eredeti szakmájukat nem felejtő hentesek jelentkezését, és kihirdette, hogy május elsején piknikre várnak minden városlakót a parkba.
Kétség sem férhetett hozzá, miből készül majd a lakoma, mégis útközben hitetlenkedve próbáltuk felidézni a valódi hús ízét. A parkban piruló flekken mámorító illata, sercegő zsír hangja, és jóllakott, csiccsesen vigyorgó sokaság fogadott. Hajnalig tartott az örömünnep, mindenki annyiszor repetázhatott aranybarnára pirított kolbászból és ropogós, sült szalonnából, ahányszor csak bírt, s még az ingyen sör is alig volt felhígítva.
Máig rejtély, hogyan szabadultak el a disznók, és azt is homály fedi, milyen büntetést róttak ki a mészárlásért a felelősökre.
Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.
