Konstantinápoly 1453-as bevétele után II. Mehmet szultán – az akkoriban uralkodó szokásokkal szemben – nagy számú keresztény lakos életét kímélte meg a városban, sőt néhány évvel később ősi görög nemes családokat bátorított arra, hogy visszatérjenek Isztambulba, és a Phanar – vagy Fener – negyedben, a bizánci korszak e zárványában letelepedjenek. Szülejman uralkodásának idején – vagyis az Oszmán Birodalom aranykorában – megélénkültek az európai kapcsolatok, elannyira, hogy diplomáciai és kereskedelmi szálak is rendszeresedtek a Birodalom és az európai hatalmak között.
A 17. század elejétől fogva – bár természetesen továbbra is az oszmán nagyhatalom fővárosa volt – Isztambul egyre inkább a keleti kereszténység egyik központjává erősödött vissza. A pátriárka ún. Görög Akadémiája (vagy Nagy Iskolája) a keresztény kultúra valóságos bástyája lett. Dimitrie Cantemir (1673–1723) moldvai uralkodó közlésére hivatkozva Voltaire meg is nevezte az ott oktatott szakokat: ó- és újgörög, arisztotelészi filozófia, teológia és orvostudomány.
Cantemir török nyelvű, III. Ahmed szultánnak ajánlott munkája, A zenei tudomány könyve (Kitâbu Ilmi’l-mûsîkî) sok tekintetben különleges alkotás, mindenekelőtt azonban a 17. század oszmán zenéjének egyik legjelentősebb elméleti, stilisztikai-formatani forrása. Ugyanakkor a korabeli Közel-Kelet e legfontosabb „gyámköve”, az Oszmán Birodalom zenei életének kiemelkedő tanúsága. A gyűjtemény 355 kompozíciót tartalmaz (ebből kilenc magától Cantemirtől származik), de a bőségnél és változatosságnál talán még figyelemreméltóbb, hogy lejegyzésük módja, vagyis a zenei notáció egyéni „találmány”, amelyről maga Cantemir úgy vélte: az egyedül alkalmas és kellően rugalmas zenei jegyzés, amely a török zene sajátosságait rögzítheti. A 16. és 17. századi oszmán hangszeres zenének ma nem ismerjük gazdagabb vagy átfogóbb „antológiáját”, azt pedig, hogy Cantemir könyve a maga korában is nagy hatású volt, azt a francia Charles Fonton híradásából tudhatjuk. 1750-es isztambuli időzése során Fonton Cantemir által lejegyzett zenéket is hallott játszani, amelyeket kétségtelen siker övezett („még ma is élvezettel hallgatják” – írta Fonton). De később, 1781-es utazásakor az itáliai orientalista, Giambattista Toderini is tanúsította annak a „Cantemir-módra” játszott zenének a továbbélését, amely sokak tetszését kiváltotta a nagyvárosban.
A Cantemir által gyűjtött és lejegyzett (illetve részben komponált) zenék jó része pesrev és makám (maqam), két olyan, az orientális zenében kedvelt műfaj, amely a hangszeres játék virtuozitását épp úgy lehetővé teszi és megköveteli, mint a finom intonációt. Mikrotonális díszítések sokasága és „elbeszélő”, aszimmetrikus ritmusok teszik sajátosakká ezeket a dallamokat, amelyek a számunkra különös, archaikus vagy csupán egzotikus hangszerek – török lant (vagy ud), sétar, çeng (oszmán-török hárfa), kemençe (vonós-húros hangszer), bendir, darbuka vagy riq – révén a tonális nyugati zenei kultúrából kifülelve az idegenség és a tetszetősség elegyének, a borzongatóan különös, mégis könnyen szerethető zenének a benyomását keltik.
Cantemir korábban nagy hatású könyvére hét-nyolc évvel ezelőtt vetült ismét szélesebb körű figyelem, amikor a nagy műveltségű és hihetetlenül szorgalmas katalán zenész, Jordi Savall Hespèrion XXI nevű zenekarával albumnyi válogatást játszott CD-re (Istanbul. Dimitrie Cantemir. „Le Livre de la Science de la Musique” et la Tradition Musicale Séfarade et Arménienne, Alia Vox 2009). Amint a cím is mutatja, a Cantemir-gyűjtemény vázára – hiszen a hangzó anyag túlnyomó többsége ezt a forrást képviseli – az Oszmán Birodalom területén szporadikusan fennmaradt zsidó és örmény kultúra muzsikája is ráépül, minthogy zenei étoszában az oszmán-töröktől egyáltalán nem idegen, sőt vele számos párhuzamosságot mutat. A CD anyaga „egyféle párbeszéd a 17. századi ottomán udvar »művelt« hangszeres zenéje és a korábbi zenei hagyományok között – mondta Savall. – A hangfelvétel tétje nem más, mint hogy emlékeztessen rá: a jelen gyakorlattól eltérőleg, amelyben a népi és a »kiművelt« zene közötti törésvonal félreismerhetetlen, abban az időben a kettő nem határolódott el. Akkoriban ugyanazok a zenészek játszották a népi alkotásokat és az udvari műzenét, és e két kultúra között folyamatos és kétirányú inspirációs kapcsolat működött.”
Cantemir zenei könyvének legjavát az Hespèrion XXI – Savallal az élen – 2011. december 7-én mutatta be Bukarestben is, az Ateneumban.
