Amikor végignéztem Dobribán Emil Mondo Cane című tárlatát – és a művész megkért, hogy beszéljek a még készülő katalógus bemutatóján – nem tudtam, milyen időutazásra, egyúttal pedig térbeli utazásra vállalkozom.
1962: Dobribán Emil négyéves – én láthatom ifjú Korunk-szerkesztőként a Mondo Canét, fiatal olasz filmesek felkavaró művét. Keresem filmlexikonokban a filmet, nem találom, a Wikipedia azonban kisegít, és rátalálok Paolo Cavara nevére: épp kilencven éve született – akárcsak a Korunk folyóirat, Kolozsváron, vagyis 1926-ban.
1973 márciusában (Dobribán a 15. évében jár) elindítjuk a Korunk szerkesztőségének főtéri helyiségeiben a Korunk Galériát, és a hivatalosság teljes kikerülésével működtetjük is, 1974 decemberétől már a régi Vármegyeháza földszintjén, el egészen az 1986-os bezáratásig (ez persze már a megyei pártbizottság akaratából következik be). Ebben az időszakban a majd Dobribán Emil számára is fontossá váló sok festő, grafikus mutatkozik be nálunk, köztük néhány tanára, Veress Pál, Mircea Vremir, sőt a galérianyitást megelőzően Victor Ciato. Persze említeni kell a nagy névsorban Barcsay Jenőt, Nagy Albertet, Mohy Sándort, Mircea Chirnoagát, Tóth Lászlót, Jakobovits Miklóst, Kusztos Endrét – vagy a hazai neoavantgárdban kulcsszerepet játszott Baász Imrét.
1986: Dobribán művészi indulása. A Csíkszeredában megnyílt Hargita megyei tárlat, ahol – teljesen véletlenszerű, hogy szerkesztői minőségben arra járok – feltűnik nekem a még főiskolás Dobribán egyik munkája, a Kerékpárosok című festmény ígéretes kompozíciója, a kép struktúrája. (D. E. szerint ez volt az első leírt kritikusi vélemény valamelyik alkotásáról.)
1994: Dobribán Emil ígéretes jelentkezése a harmadszor újranyílt, most a Nagy-Szamos (Iaşilor) 14-es ház udvarában, a hátsó épületben továbbélő Korunk szerkesztőségében, egyúttal a Korunk Galéria új helyén. Már Józsa István a házigazda, és nem akárki – Ruha István hegedűjátéka tette még emlékezetesebbé a verniszázst. Erre az időszakra emlékezve mondotta Németh Júlia a mostani, októberi megnyitón, hogy Dobribán a kilencvenes évek elején valósággal berobbant Kolozsvárra: „markáns fény- és színbeszédével, olykor performance-ba burkolt sajátos formajátékaival erőteljesen fel is kavarta egy bizonyos réteg jól beidegződött állóvizeit”. Jelen könyvből számos kedves ismerős, barát méltató szövegeiből kapunk válogatást, a nagyváradi szakaszból például a Jakobovits Mártáéból; és az egykori váradi társak megidézésével – az EMÜK-ben jelen lévő Újvárossy Lászlóval, a Korunk Stúdiógalériában kiállításokat manapság gyakran megnyitó Dorel Găinával, Antik Sándorral – szintén találkozunk.
A legfontosabb azonban az számomra – és a könyv kitűnő bevezetőjéből, Dan Breaz szövegéből egyértelműen kiolvasható Dobribán Emil festői pályájának, művészetének lényege –, hogy a mindenkori hivatalosság hangjára nem hallgatva, kereste, járta és járja a maga útját, természetesen nem függetlenül attól, ami a nemzetközi művészvilágban történik. Erre igyekeztünk odafigyelni a Korunk Galériában, az új hangokra. Kezdetben a harsogó színek, egy új expresszionizmus, már párhuzamosan a performance, újabban a land-art meggyőző alkotásai, a határokon túl megvalósítottak, s a Fellegvár aljában és tetején a mi városunkhoz szólók (mint régebben a Hója erdőből hozott képi benyomás) Dobribán kereséseiről és jó találatairól hoznak hírt. Ez az élvonalba beérő művész most megint újra vállalkozik – és a 2016-os kiállítás alapján merem mondani, igazi sikerrel: gazdag, tobzódó színeitől egyelőre elszakadva, feketével és fehérrel fest, nem a grafikára tér át, hanem marad a festészetnél. (Mint ahogy Kusztos Endre nem mondott le a grafikáról – és festői hatásokat ért el.)
Jóleső érzés, ha egy harminc évvel korábban leírt mondata az embernek visszaköszön, és jobbakat, egyértelműbb minősítéseket hívnak elő az újabb találkozások.
