"Egyiptomban sem telt mindenkinek piramisra"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Manole Mester és Kőműves Kelemen a bankban
Pomogáts Béla
Babérkoszorú a dunai népek színeivel
Mózes Huba
Sicus et nos dimittimus debitoribus nostris
K. Jakab Antal
A feloldozott áldozat
Lászlóffy Csaba
Ködbe vesző szóviccek és kísértethajók
Uzsonnaidő
Hogyan születik meg a mestermű?
Cseke Róbert
Fémek, tehenek
Esti forrás
Nézd csak: majdnem a tenger
(...)
Dan Sociu
Miközben hülye hivatalnoknővel veszekszem,
Egész télen vártam éves fogfájásom
shanghai truelove ltd.
Mi kell egy férfinak -
Uram, tégy erőssé
Uram, add nekem a rövid szoknya erejét
Mondták a tévében
A megvert nő
Ennek az agynak minden szennye
Egyik napról a másikra
Mikor mellbimbóidat szopom
Demeter Ferenc
Ki(be)utazás
Németh Éva
Komédia szünet nélkül
Jancsó Miklós
A piros köves gyűrű
Szőcs István
Kék, szakállas Háry
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - Búcsú a MOZART-BARTÓK-évtől
Hírek
 
Demeter Ferenc
Ki(be)utazás
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.

(napló-töredék)
                                                                                                    
Hogyha egyszer sok pénzem lesz felülök a repülőre. Na, ha a sok pénz nem is, a repülés összejött, s bár nem éppen úgy, mint a fecske, de azért jól elszálltam odafent a levegőben. Aztán alant is, persze.
Ami másnak rég kutyagumi, nekem éppen vallásalapítós koromra jött be. Repülős oda-visszaút Párizsba. Oda-vissza, mert oda-vissza, s visszaút, mert egyszer már voltam. Az Alpokban lerobbanó  busszal, keresztény testvérekkel, s magamfajta utazhatnékos lókötőkkel. Három misébe került, ami nem is lett volna muszáj, elég lett volna egy is, pofából, de Párizs többet is megér...
No, ez az utazás nem az az utazás, hanem egy teljesen másik, és Amszterdamban folytatódik, s szerkesztő legyen a talpán, aki nem vágja ki mindazt amit ott majd meg-kipróbálok. Kizárólag azért, hogy megírhassam. Persze.
Egyelőre ott vagyok Feri a ferihegyen. Hajnal, reggel. Madárosodás előtt kávé, kiba*ottul drága és kicsike is ez a röptéri. Sebaj, jön a röpülés.
Pont olyan, mint álmomban, így jártam a tengerrel is annak idején. Felismertem az érzést.
Nekifutás, lendülés, elszállás, landolás. Felhők alulról, fölülröl, belülről.  Mesés balkanyar a tünedező semmiben, szívem, gyomrom a torkomban. Alázatos lenézés. Bejön a becsületes közhely a hangyákkal, pedig az igazat megvallva, még hangyányiak se vagyunk.
Se légörvény, se teroristák, pedig milyen izgis lenne. Megírni. Azt se tudom, hogyan nézzek a többet látás érdekébe. Naná, hogy az ablak mellett. Látom, amit látni lehet. Mi újat próbálhatnék?
Hopp. Eddig minden repülésnek ébredés lett a vége. Itt az alkalom, hogy ne úgy legyen. Bealszom. Valamit biztosan álmodok, nem tudom mit, kellemes búgásra ébredek, repülök.
Mire kitalálnám az új tennivalómat, bejelentik a leszállás előkészületeket. Be a felhők sürüjébe, aztán nini, az Eiffel torony. Szervuszt  mondok, és rámosolygok a szeretőmre. Róla szinte elfeledkeztem.
És megint jobbra-balra kanyar. Gyomormozgolódás, kis döccenő, megvolt a landolás.
Már rakodnak is. Négerek, persze.
Ellenőrzés, bonjour, au revoir. Hol vannak a házigazdák, kétszer is meglátjuk őket, természetesen nem ők. Várunk, várni kell. Párizs. Cucc, mondogatom, pedig be van borulva. Telik az idő, s elrohan mellettünk egy fekete szélvész, nyomában gumibottal rendörök. Mint a pintyet, úgy elkapják, s már viszik is vissza a kitoloncolási mese befejező részére. Tamás bátya unokája. C’est la keserü vie.
Miután ötödjére kurjantunk, hogy né, ott vannak, hetedjére tényleg ők, Johanna és Márió, szabadkoznak, ahogy kell. Minden rendben, kocsiba be.Irány á Paris.
Csakhogy nem megy az olyan könnyen, a fogyasztói társadalom folyamatos fogyasztással épül. Tehát előbb a hiper-szupermarket. Alig tudjuk kitolni a talicskát a végén, pedig csak egykét apróságot kellett volna venni. Büdös sajtból, bordóiból mi is berakunk vagy két három fajtát, naná.
Pörögnek a dolgok, már másnapos vagyok. Szép lila ködben rémlik fel az előző, megérkezős nap. Garden party, ezt most valahogy franciásabban kéne mondani, de nem jut eszembe, csak ahogy Márió a kert egyik sarkában hányt az éjszakában, öccse a másikban, közöttük a röhögve ápoló-nővérkedő Johanna, hogy mi van, mi van megártott a hasis. Meg a bor is, s a sör, meg a tequila. Az is. Én vigyáztam a mámor-keveréssel, inkább csak az egyikkel,. a kedvencemmel, szórakoztam. És a szeretőmmel. Ujuj. Amióta megvolt a menaj-á-trois-ja (nélkülem), valahogy inteziválódtak a szeretkezéseink. Azaz kiba*ottul nagyokat ba*tunk. Párizs meg nem lapáttal, hanem teherautóval teszi hozzá a ráadást.
Aztán a már említett lila ködből kiragyog a városnév: Amsterdam. Még hányás előtt elhatározódott a hétvégézés helyszíne. Hiszem majd, ha látom, párszor már szinte eljutottam, aztán mégsem.
Egyelőre csak Párizs. Montaigne mosolygós szobrának fényes balcipőorra. Aszongya a fáma, hogy szerencsét hoz a vizsgára izgulónak ha megérintik. Kipróbálom.
Tuillérieák, s a Louvre fölött óriáskeréken. Ha Párizs és fönt, akkor megkérem a szeretőm mellső végtagját, hogy legyen a feleségemé. Múltkor az (k)Eiffel tetején, most itt, a királyi palota fölött. Akkor igent mondott, most nemet. És nevet. Elveszem, persze hogy elveszem, túl nagy kincs ő, hogy elveszítsem.
S ahogy a balcipőrron tenyerelve slégen föl, ránéz az embere montaigne-kedély, a mosolyo-Ember. Cinkosan, összenevetősen.
Eminescu szobra. Egész jó. Nini, Kossuth-tér. Hehe.
Musée d’Orsay. Van Gogh. Van Gogh. Mindenfélék. Degas, Renoir. Gaugain, van Gogh. Munkácsy, Rippl- Rónai. Rodin. Claudel.
Pihenősen zsongunk a sokktól a parton. Szajna-parton. Szökdöső ősz, bújdosó nap. Párizsban, hejj. Hivatalos statisztikával alá nem támasztott meggyőződésem, hogy Budapest után a magyar irodalom legmegírtabb fő-városa Párizs.
Zsönepoádüthemekszeptközsötem. Zsötem,zsötem. Tem-te baba, tem-te.


Majdnem rákönyököltem egy galambra, arra ijedtem, hogy kilebben. Jobbra rendőrök, balra zsonglőrök. Bezsongott arcok, negyed fenekek, félmellek. Rembrand plein, avagy Ramstein tér ahogy elszólja magát a kicsikém. Rákontrázok a depeche-Mode plázával, Amszterdamba még az is beleférne.
Úristen, mondom kitudja hányadszorra, itt vagyok! Úgy, de úgy el vagyunk, hogy, hogy. Természetesen a leglepattantabb coffe-shopot szúrtuk ki, szerintem ezeket direkt kelet-európaiaknak üzemeltetik. Nézem a menüt, ilyen fű, megolyan fű is. Hasis is. Leszakad a pofám, hogy mekkora egy gramm. Ajajj, mi lesz ebből, sóhajtok fel csupavigyorul, azán alámerülünk.
Mámor és Ámor. Szex and drogs and rock’n’roll, köszön rám Jan Dury egy szórólapról. Nyugodjék békében, jól megaszonta még mielőtt.
És akkor neki a városnak az asszonykámmal. Meg-megállunk nagyokat smárolni. Csorog rólunk a boldogság.
A házak úgy dülöngélnek, mint az írni tanuló nebuló első ákombákjai. Mint egy Van Gogh festményben, még a színek is, kedves-barnál vicces lilák stb. Besétálunk a képbe.
I amsterdam. Nem az én szójátékom, az övék, embernagyságú betükkel a múzeum téren. Me too.
Revü, revü, révület.
Bomba-kurvák, lazán hívogatnak. Huhh!
– Ferenc! – megint csókolózzunk, s szeretőm válla fölül bámulom a szépet, s ahogy a költő mondja, fa*om mint az árbocok.
– Extazy, kokain, extazy! – szinte sorfalat alkotnak helyenként a dealerek. Mosolygok, nem kell. Aztán megpillantjuk a varázsgomba üzletet.
Ülök álmomban és beszélgetek magammal. Hirtelen elered az eső.
Mi?
Ülök álmomban, s beszélgetek magammal, hirtelen elered az eső, s te azt kérded lágyan, halk-cinkosan, mi?
Aha. Mikor térünk magunkhoz?
Soha! Így maradunk, így. Érzem a mellét, mellén át a lelkét. Mintha  meztelenek lennénk.
      Megmutassam, hogy tudok járni a vizen?
Minek, itt mindenki tud.Ezek vízből kősziklát.
Have a good trip! – mosolyognak s elered az eső. A tizenhátomórahétperces eső.
Bitch me up, bitch me up, olálálááá! Paratréfrazálok.
Ferenc, azon a domború münön miért szúrja le Szent György az elefántot?
Mi?! Jé, ba*am, cucc! Mit miért?
Miért szúrja le Szent György az elefántot?
Mert... gomba.
Thank you Lord for the white blind light.
Álmomban úgy volt, hogy velem voltál álmomban. Körülöttünk  álmombeli emberek álmombeliskedtek.
És elmegyünk Tunéziába, összehozzunk egy szépokosés kedveskicsikét.. Tündének fogjuk hívni, Tündéziáról.
Süt a nap, esik az eső.
Kokain, extazy,kokain. Lsd. Rátartiak. Mégsem. Gomba, gomba rengeteg, kurvák, lepkék fellegek.
A 18, 28 perces eső pontosan öt percet tartott, világosan elkülönült a 18, 35-östől. 19, 45-kor aranyos alkony.
-  Gyere, szívem,  nézzük meg a napot a  hídról!- tenyerelek a tenyerébe
-  Bolond vagy, esik az eső...
-  Nap lesz, mert megírtam.
És19,45-kor bejön a háromperces aranyosság. Aztán elered az eső. Augusztusi április. I Amsterdam. Revürevü-révület.
Azzal a né, szegény hollandiai hollandok, nincs nekik függönyre pénzük, vagy sajnálják, szemléltem a nagy csupasz ablakokat, míg ki nem derült a hogyan-miért. Mert nincsen nekik titkolnivalójuk már, ha belát a szomszéd, ám lásson, s ha nem tetszik az amit, ne nézze. A fény amúgy is elég szürke arrafele, hogy büntényként hasson minden szűrés kisérlet, a napsugarak meg-megcsillanása pedig áldás, amiből sosincs annyi, hogy ne tudnánk eltékozolni. Minek akkor függöny?
A helyi mende azt mondja, hogy tulajdonképpen, hogyismondjam, hogy úgy mondjam, ez a függönytelenség azért  alakult így, s nem úgy mint nálunkfele, mert. Hajós-halász-kereskedő népesség férfiaiként, sokat voltak a férjek, vőlegények oda, ahhoz hogy asszonyaikon erőt vegyen az inga-tagság és... Ezt megelőzendő függönytelenedtek el az ablakok, s ha már a megelőzés nem járt sikerrel, a kedves szomszédok adásvételezése alapján kiderüljön az egysmás.
Poénos befejezés: az a jó Párizsban, hogy közel van Amszterdamhoz. Vagy mi a különbség Párizs és Amszterdam között? Párizsba utazva megy az ember, Amszterdamba, meg utazni. Igazságtalankodás, még viccformában is.
Mert Párizs, Párizs. Sokáig az hittem, nőnemű város. Agancsos hiba, szarvas tévedés,  elegáns, szó se róla, mint egy nő, de azért erőteljes férfi, akinek nevében a neme.
Amszterdam pedig nő, mégpedig a sellőfajtából. Elbűvölően bájos, szívfájdítóan szabadelvű, gyönyörű dögös kurva. Kábító. Ha van lélek, akkor oda biztosan belopózik és onnan sajog. Vissza-vágyja magát. Hogy nem egyszer, de még sokszor. Minél többször.
Erős várunk nékünk a mámor.

(A szerző sejtései beigazolódtak, néhány betűt kicsillagoztunk. A szerk.)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében