"Barbár túlerő zár le utakat"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 06. (716.) SZÁM – MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Akhilleusz és a béke
Maczelka Csaba
Az irodalmi kultúra Erdélyben is átalakult - beszélgetés Balázs Mihály irodalomtörténésszel
Albert-Lőrincz Márton
Versek
Czegő Zoltán
Versek
Nagy Attila
Túl halandó
Medgyesi Emese
Merry X-mas
Cseh Katalin
Versek
Haklik Norbert
Egy tragédia utolsó felvonása
SERESTÉLY ZALÁN
Emberszelídítés. Bevezetés a biopolitikába II.
MARIUS ŞTEFAN ALDEA
Versek
HORVÁTH BENJI
A kísértettek
Nagy Hilda
„Káposztát vegyek vagy melankóliát?”
Rita Granetti
Fekete tenger
Elena Vlădăreanu
Versek
Szőcs István
Takarodó – Anekdotázás – Lefúvás
Bakk Ágnes
Éteri szerelem a nyers hús vidékén
Péter Beáta
Emberek egy csónakban
Király Farkas
A b. könyv
Codău Annamária
Absztrahált élmények
Asztalos Veronka-Örsike
Lehetőség egy regény-rejtély megfejtésére és az újraértelmezésre
Papp Attila Zsolt
Gordon Zsigmond visszatér
Jakabffy Tamás
Az Organoediától a nagy­zenekaros Missa brevisig
Túros Eszter
Természetes vonalkódok
 
Medgyesi Emese
Merry X-mas
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 06. (716.) SZÁM – MÁRCIUS 25.

Richard K. Bain emlékére

 

Kilencszázkilencvenháromban advent első vasárnapján beköszöntött Európába a tél, és heteken keresztül teljes kiszerelésben keménykedett. Sok éves átlag alatt tartotta a hőmérsékletet, hóviharokkal tombolt, megbénította a közlekedést. Párizzsal és környékével mindennek ellenére viszonylag kíméletesen bánt. Jótékony hangulatot teremtett: szokatlanul nagyméretű, puha pelyhekből olyan vastag takarót terített a vidékre, hogy kényszerszünetelt az oktatás. Méltóságos csend honolt a körutakon, viszont megélénkült a befagyott Szajna és véges-végig a rakpartok; késő estig messzire hallatszottak a világzene akkordjai, a korcsolyázók beszélgetésének moraja – elszórtan kacagás, vidám sikkantások taglalták.

 

Richardnak reggelenként nem sikerült elindítania lefagyott Rolls Royce-át. Hiába próbálkozott, bele kellett törődnie, hogy a rendkívüli időjárás miatt gyalog masírozzék le a gyorsvasúthoz. Évek óta alig volt szabad levegőn, hajnalban indult munkahelyére, és éjfél körül érkezett haza. Most kifulladva taposta a szűz havat, leizzasztotta a félelmében magára erőltetett, szoros tempó – rettegett, hogy lekési tárgyalásait. – Jót tesz a mozgás... Legalább kedvemre gondolkozhatok... – biztatta hangosan szuszogva önmagát.

 

Reggeli gyalogútjainak egyikén kristályosodott ki szándéka, hogy a karácsonyi ebédnél, a családi konklávé előtt bejelenti: gyorsított eljárásban kérvényezi korkedvezményes nyugdíjazását. Pénzzé teszi felesége örökségének maradékát, kiegészíti saját megtakarításainak egy részével, hogy nyár elején végleg leköltözhessenek felújított délvidéki kúriájukba.

 

Régóta fontolgatja, hogy tavasszal mégiscsak benyújtja korkedvezményes nyugdíjkérelmét. Minek maradnának tovább a fővárosban? Anyagi jólétük biztosított, Elaine túl van az életveszélyen, már nem kell feltétlenül jól felszerelt kórház közelében élniük. Egyelőre nem tekinthető teljesen gyógyultnak, de tünet- és fájdalommentes. Állapota folyamatosan javul: kinőtt a haja, visszanyerte látványos élet- és munkakedvét. Orvosai bizakodóak: úgy utasít, ösztönösen delegál, mint régen – mindenes, takarítónő, kertész megkönnyebbülten engedelmeskedik neki. Született vezérkarakter, akinek életeleme az irányítás. Ha így halad, kedvére való feladatot láthat egy újabb délvidéki költözés levezénylésében.

 

Húsz éve „kontinentizálódtak”. A fiatalasszony ötlete volt, hogy amint az Egyesült Királyság csatlakozik a Közösséghez, váltsanak országot. Franciahonban töltötte kamaszkorát, ifjúságát... Párizsban végezte az egyetemet, ismerte és imádta a várost, alig várta, hogy családostól visszatérhessenek. „Szép az az egész ország, kedvükre kirándulhatnak”– lelkesedett. Látszott rajta, mindenáron meg akarja győzni férjét. Olcsóbb a megélhetés, a négy gyermek után jelentősebb szociális támogatásban lesz részük!... Jók az utak!... Családi passziójuk, a gasztronómia kedvéért pláne érdemes!

 

Kiszámította, hogy az enyhébb adókötelezettségnek köszönhetően, a támogatóbb francia családpolitika körülményei között Richard tiszteletdíjai kényelmes megélhetést fognak biztosítani számukra, ő végre visszatérhet műtermébe. A gyermekek közoktatásba kerülnek, észrevétlenül megtanulják a nyelvet – fizetni sem kell érte.

 

Felesége érvmenetén férje sem találhatott kifogást: pereskedés, üzletkötés akad majd szépszerével a csatorna túlsó oldalán is. Joggal hihették, hogy bővülni fog ügyvédi praxisa.

 

Az asszony magára vállalta az ügyintézést; gyorsan pénzzé tette mindenüket; majdani örökségének terhére kölcsön is kért rokonaitól az akadálymentes áttelepedés és a sikeres beilleszkedés érdekében.

 

Számottevő befektetésük és a lendületes előkészítés ellenére meghiúsultak várakozásaik. „Ideát” egyik napról a másikra jövedelem nélkül maradtak: sem Richard egyetemi végzettségét, sem évtizedes nemzetközi tapasztalatát nem ismerték el a hatóságok, holott céget sem változtatott, saját ügyvédi közösségének francia fiókkamarájához igazolt át.

 

Éveken át a lét peremére szorulva egyensúlyoztak, hatodmagukkal röghöz kötődtek a családfő kései tanulmányainak ideje alatt. Becsapottnak, a közös piac áldozatának érezte magát a házaspár. Latolgatták a visszaköltözést, de mégsem merték megtenni. Végül Richard vette kézbe ügyeik intézését. – Újabb tévedés és éhen halunk! – jegyezte meg tendenciózusan. Többet nem mondhatott, mert annak idején egyetlen bőrönddel s a magna cum laudae-s diplomájával érkezett házasságukba; az asszony hozományával rajtolt közös életük.

 

Heteken át lótott-futott, érdeklődött, mérlegelt, mielőtt leszögezte: nem engedhetik meg maguknak, hogy meghátráljanak. Kiszámolta: olyan mértékű eladósodás öröklődne gyermekeikre, hogy unokáik is hitelbe születnének! Méltánytalan lenne élethosszig törlesztésre ítélni két nemzedéket.

 

Helyzetük kilátástalansága agresszívvé és kötekedővé tette a férfit. Mindenben kifogást talált, ellentmondást semmiben sem tűrt. Esténként, vacsoránál, mintha ultimátumot diktált volna, ráolvasta családtagjaira a másnapi tennivalókat. Mintha maguktól nem tudták volna, mi a dolguk. Kislányainak sírására fogta vissza magát; sóhajtva közölte, kénytelenek maradni.

 

Miután megbizonyosodott, hogy az iskolabusz útvonalába esik az általa kiszemelt telek, befektette maradék tőkéjük jelentős részét: hosszas alkudozás után megvásárolta a romos kúria épületével együtt. Oda helyezte „letétbe” asszonyát a gyermekekkel, ő pedig három évre kénytelen-kelletlen visszaült az egyetem padjaiba, hogy megszerezze diplomájának francia változatát.

 

Szórakozott és ingerlékeny hétvégi apuka lett belőle.

 

– Átváltoztál – kifogásolta sírósan az alig hat éves Philippa. Testvérei közül egyedül ő merészelt hangot adni boldogtalanságának. Tény, az apja maga is érezte, szótlan magabiztosból milyen lobbanékony, bizonytalan alkat lett. Főleg saját tanulmányi kötelezettségei foglalkoztatták, a francia jogszabályi keretek és eljárásrendek körül járt az esze, de nem tudta függetleníteni magát mindennapi életük gondjaitól sem. Például nagyobbik fiuk csapnivaló tanulmányi előmenetele aggasztotta, mégis képtelen volt vele korrepetálni; hamar ordibálásba torkollt minden közös feladatmegoldásra irányuló kísérletük. Felesége próbálta mentegetni dacosan hallgatag elsőszülöttjüket. Tanulás helyett apa és nagyfia köré gyűjtötte a kisebbeket, társasjátékot javasolt. Ha a kártyára esett a testvérek választása, kiosztotta a kártyalapokat, és – hogy példát mutasson – gyorsan kezdett. Ímmel-ámmal folytatták gyermekei az adogatást. Mindannyian azt várták, teljen az idő, szálljon fel daddy a koraesti buszra, vonuljon vissza újabb hétre egyetemi bentlakásába.

 

Végül élénk észjárású kisöccse vette – kéretlenül – kézbe bátyjának oktatását: olyan természetességgel magyarázott neki hármas szabályt, szöveges feladatok megoldását, az alapvető fejszámolási technikák fortélyát, hogy nemcsak megmentette tanítványát az évismétléstől, sikerült elfeledtetnie vele állandó versengésüket is...

 

Az anya kényszergazdálkodása meglepően eredményes volt – második évtől kezdve kitermelte maguknak az alapélelmiszereket. Fáradhatatlannak tűnt, kíméletlenül hajszolta magát. Mindenből a maximumot – hangoztatta alapelvét. Mindenáron igyekezett példát mutatni négy gyermeke számára, ezért maga értékesítette saját készítésű termékeit. Iskolaidőben tojást, saját főzetű befőtteket; különös ízű chutney-ket, meglepő illatú és szokatlan formájú gyümölcsszappanokat árult a községi piacon. Vidéki magányukon azzal akart valamicskét enyhíteni, hogy londoni barátaik, valamint azok rokonai, ismerősei számára is bérleti lehetőségeket kutatott fel a környéken. A látogatók szórakoztatására „vendégeikkel” közös tematikus programokat szervezett. Kedvezményes árajánlatokat alkudott ki a helyiektől, de óvatosságból mindig minimum öt százalékkal magasabb árat közvetített, a marzsot pedig utólag – férje rosszallásának ellenére – beolvasztotta saját költségvetésükbe. Végtelen türelemmel, tőle szokatlan következetességgel és ráfigyeléssel fejlesztette évről-évre kezdeti vakációs-ingatlanos ötletét, mely rövidesen túlnőtt rajta. Új biznisze kapcsán kivételesen megfogadta Richard javaslatát, kiajánlotta brit és ír utazási irodáknak szolgáltatásait. Kapva kaptak a lehetőségen; hamar felpörgött forgalma.

 

Másfél évtized múltán szembesült az eredetileg „kiegészítő tevékenységnek” szánt munkája eredményességével, amikor rákos megbetegedése miatt egyszemélyes vállalkozását el kellett adnia... Baráti szívességből teremtett egzisztenciát maguknak – merengett szorongva –, országos ügynökséghálózatot létesített, milliós téteket mozgatott nemzetközi szinten...

 

Távházasságuk idején romlott meg viszonyuk legidősebb gyermekükkel: a kamasz egyre fegyelmezhetetlenebbé vált, nevelése kicsúszott a kezükből. A legrosszabbkor jött lázongása. Tinis görcseit, az országcserét, a nyelvi átállás kényszerét halmozottan hátráltató körülményekként, mentségére értelmezték szülei. Próbálták szelídíteni a bajt – azt remélték, kinövi. Mintha nem akarták volna belátni – jó kedélyű, segítőkész fiukból kötekedő, kocsmázó bandavezér lett. Kiskorában, ha el-elhatalmasodott rajta rohamszerűen a düh, nemtetszésének jeléül Thomas képes volt az önkívületig, kritikus állapotba hergelni magát. Ifjú felnőttként tovább bátorodott; tört-zúzott környezetében. Mint látványmester, megdicsőült a felfordulás közepette. Jelentős kárt nem tett semmiben, mert, mintha bontakozó erejétől visszariadt volna, fékrendszere ösztönösen működésbe lépett, és vaktában elrohant az elmérgesedő helyzetekből. Válságos kitörései nyomán napokig ismeretlen helyen tartózkodott. Anyja rendszeresen a községi rendőrség segítséget kérte a tekergő felkutatásához; segítőkész szomszédok közreműködésével napokon át hasztalan keresték. Mikor végképp nem számított rá senki, hogy élve előkerül, lecsendesedve megjelent a szülői háznál éhesen, koszosan a „szökevény”. Az esetek gyakoriságára hivatkozva a községi hatóságok utóbb jegyzőkönyvelésre sem méltatták a „murokhajú csellengő” kalandjait. Talán szerencséjére, mert füves-illatos megtéréseikor a kamasz kitágult pupillája, feltűnően zavart magatartása okot szolgáltathatott volna további vizsgálódásra. – Kutassák fel magukra puridzs-zabáló vadoncukat! Vagy: – Neveljék meg! – Zavarják vissza a szigetükre! – javasolgatta Elaine-nek a szabadszájú őrsvezető.

 

Amint a családfő másodszor is lediplomázott, az asszonynak elege lett a vidéki száműzetésből; siettette, mihamarabb költözzenek vissza Párizsba. – Olcsóbb lesz helyben benneteket egyetemre járatni, mint hogy vidékről támogassunk, vagy a régióból ingázgassatok! – magyarázta futólag a döntést gyermekeiknek.

Szajna-parti életük ellenére folyamatosan dolgoztak délvidéki tulajdonukon, nyári szabadságaik java része kubikolással, csempézéssel, a nyílászárók rendbetételével telt... Mire következhetett volna a várva-várt belső díszítés és a lakberendezés, közbejött Elaine betegsége. – Nagyon vár bennünket a napfény... – ismételgette neki esténként Richard. Igyekezett tartani a lelket az asszonyban, aki – mintha férjére neheztelt volna a vele történtekért – válaszra nem méltatta. – Másra koncentrál – nyugtatgatta a férjét az onkológus. Elhatározta, hogy gyengén még erősebbnek fog bizonyulni.

 

Az asszony dacolt a kórral – csak ne akarjon kibabrálni vele a sors! Fegyelmezetten küzdött: szigorúan betartotta az orvosi utasításokat, a diétát. Kitartóan követte rehabilitációs edzéstervét. Lassan araszolt vissza az életbe, csak nem tűrte, hogy bármiféle jövőképpel kecsegtessék. – Ha élünk, meglátjuk!– torkollta le az együttérzőket.

 

Richard tétován lépdelt a havas szürkeségben. Időnként hátat fordított a széliránynak, hogy lélegzethez jusson. Gondolatai a gyermekei körül forogtak... Két fiú, két lány... Annyira különbözőek! Tökéletes örökléstani szimmetriájuk – két évenként születtek... Egy vörös, egy barna... Hajszínük mintha meghatározta volna képességeiket... egyéniségüket... Reáliákban remekelnek, gyakorlatias észjárásúak a barnák; kreatívabbak, bár érzelmileg sérülékenyebbek a vörösek... Nekik nehezebben ment a szorzótábla...

 

Kocsival rendszerint negyed óra alatt leért az állomásra; azalatt sosem jutottak eszébe. A lanyha forgalom ellenére – szándékosan csúcsidő előtt indult reggelenként dolgozni – figyelmét teljesen lekötötte a vezetés. A vonaton pedig, amint felkapaszkodott, köszöntötte az ismerős ingázókat, de senkivel nem beszélgetett, azonnal aktáiba merült: jegyzetei alapján felülvizsgálta érvmeneteinek tervezetét, csiszolgatta perbeszédeit.

 

Úgy érezte, oldódott mellkasában az állandósult nyomaték, enyhült a lapockájába nyilalló fájdalom ereje. – Szorítás helyett konstancia – elemezgette fáradtságának tüneteit. – Darabig elélünk még együtt. Eszébe jutottak a meteorológiai előrejelzések, fél füllel hallotta őket a vonaton. Kiszámíthatatlan az év végi forgalom, órákon át dugókban araszolhatnak az utazók. Évek óta nem találkoztak problémás elsőszülöttjükkel. Várta is, nem is a találkozást. „Okosan rá kell készülni a villámhárító szerepre...” – gondolta higgadtan.

 

Felesége emlékezetes eseménnyé akarta varázsolni a rendkívüli alkalmat: egybeesik az ünnepekkel! Valahányszor feltárcsázta a gyermekeket, megtűzdelte telefonbeszélgetéseit engedményekkel. Ígérte, hogy nem szól, ha dohányoznak, akkor sem, ha hajnalig távol maradnának; jöhetnek kutyástól-pintyestől stb. Nevetése boldog készülődésről árulkodott. Esténként önfeledten cseverészett, mint régen, a betegsége előtt: informált, koordinált, delegált, ahogy fiatal kora óta megszokta. Végre megismerik Thomas élettársát – elvált asszony, hozza kislányát is – közvetített bennfentesen a hazatérő Richardnak.

 

Ünnepélyesre terítette a hosszú ebédlőasztalt, pedig magukban voltak.

 

– Messze még a szenteste. Várunk valakit? – csodálkozott a férfi.

 

– Sajnos nem. Csak gondoltam, beszélgessünk méltó díszben, értelmiségi módra. – Thomas-ék... I’m glad, hogy végre velünk lesznek! Mit keresnének ott?

 

–...

 

– Draculahonban!

 

– Elaine!

 

– Mit mondtam?!

 

– Alig valamit, mégis sokat! Kértelek, ne fumigálj! Hidd el, nem jó vicc, inkább ne célozgass! Ne kulturizálj, vaktában! Mióta értesz te annyira a mitológiához?!

 

– Na de...

 

– Hagyd abba, kérlek!

 

– Okéj-okéj... Akkor... Szerinted mit keresnének Erdélyben?! Ha életben maradtam, azt jelenti, van egy kis időnk egymásra. Legyen együtt velünk, a testvéreivel... Nem valami távoli rokonról van szó. Levelet soha nem ír; a telefont drágállja... Tényleg... Szerinted mennyit kereshet?

 

– Fogalmam sincs. De nehogy ezzel kezdd!

 

Of course not! Megkomolyodott. Te sem gondoltad volna. I mean... Megállapodottnak tekinthetjük. Társat szerzett magának... Ezek után itt lehet a helye, közöttünk! Igazam van?! – próbálta szóra bírni hallgatag férjét. – Az a gyermek nem akadály!

 

– Mondtam én ilyet?!

 

– Nem. De legyenek itt, az a lényeg! – erősködött az asszony. Másodszor tálalt a férfinek.

 

– Helyes. Ebben egyetérthetünk.

 

– Elkezdtem feldíszíteni a lakást... Bevásárolok, meglesz mindenük – bizonygatta izgatottan. – Ki tudja, hogy élnek... Ott keleten – tette hozzá diszkréten.

 

– Hogy élnének! Nem a világ végéről érkeznek. Ne beszélj hülyeségeket! Nem erről van szó!

 

– Hanem miről?! – berzenkedett az asszony. – Megint lekicsinyelsz? Mit nem értek?... Na, ki vele, ügyvédúr, ne a fejed csóváld, hallgatlak, ne kímélj!

 

– ...

 

– Mit kellene szerinted értenem?

 

– Reménytelen eset vagy – legyintett Richard.

 

– Ugyan már! Alig várom, hogy sokan legyünk!... Hogy intellektuális beszélgetéseink legyenek! Veled egyedül mihez kezdjek?

 

– Elaine!... Dolgozom...

 

– És én nem?... Jó, kiütött a rák a ringből, de korábban napi tizenhat órában szórakoztam talán?! Itt tartunk megint, elő a vesszőparipáddal: mekkora kár, hogy félre kellett álljak a pénzkereső hajszából stb-stb... Ez a bajod?

 

– Ostoba vagy! Én pedig fáradt ahhoz, hogy részletekbe bocsátkozzak.

 

Az asszony megvonta a vállát. Sértett önérzete ellenére nem szabadult el a nyelve.

 

– Well... – vett mély lélegzetet – Mit tehetnék? Megígérem magamnak, hogy következő életemben mindenképpen udvarias férjet választok – szögezte le a szalvétáját szorongatva.

 

Mióta gyermekeik egyre kevesebb időt tölthettek velük, hosszas egyeztetés eredményeként sikerült néha pár órás közös programot megszervezni lányaikkal egy-egy vasárnapi ebéd vagy születésnapi csomagbontás idejére, de a fiaikkal együtt, teljes „létszámot”, pláne huzamosabb itthon-tartózkodást régóta nem remélhettek, még a nyári hónapok alatt sem.

 

Magányukban – életútjaik felénél botorkáltak akkoriban Richarddal – rendszeres pótcselekvéseket intézményesítettek maguknak: bérletük volt három színházba és a nemzeti operába, balettelőadásokra jártak; vernissage-ok törzsközönségének számítottak. Garden- és bridzspartik, fogadások, szigetországi vagy egzotikus nyaralások kerültek szokásrendjükbe, mégis sok idejük maradt egymás vegzálására. Az asszony szerint a férfi egyre önzőbb lett, idétlenkedett, szájbarágó módon magyarázott neki; mintha ügyfelekkel tárgyalna. Harmincöt év alatt bejáratos lett rögeszmés témáiban. Kérte Richardot, kímélje őt esti morfondírozásaitól. Igyekezzék elfoglalni magát valami hasznos dologgal. Karácsony táján rengeteg az előkészíteni való. Szerencsére, lesz újra kicsi gyermek a környezetükben; jelenléte sok mindent felül fog írni.

 

Advent első hetében Elaine-t szobafogságra ítélte a mostoha időjárás, de nem bánta: karácsonyfájuk és a lakás díszítésével jól teltek napjai. Második gyertyagyújtásig gondoskodott a család férfitagjainak ajándékairól, a harmadikig a nőknek szánt meglepetésekről. Katalógusokból válogatott, aztán gyorsfutárral házhoz hozatta az árut. Utolsó héten, mintha ő rendelte volna, elállt a havazás, letakarították az agglomeráció fontosabb útszakaszait. Végre a belvárosi játékboltokat járhatta. Kedvvel vásárolt: egyik nap triciklit és szobahintát; másnap ölnyi képes meséskönyvet. Harmadnap a kis jövevénynek szánt ajándékokat kiegészítette különböző méretű rajzfüzetekkel, vízfesték-készlettel, huszonnégy színes filctollal. Becsomagoltatott egy összecsukható festőállványt... Védőköpenykével együtt számláztatta. A hét közepe táján összeválogatott egy bőröndnyi légó-játékot is, csupa tematikus szettet... Fából készült, felnyitható fedelű, emeletes babaházat keresett a régiségeseknél... Emeletes modellt választott, olyat, ami a villájukra emlékeztette... Némi gondolkodás után bútorokkal együtt kérte... Ugyanott a kosarába tétetett többféle képesség- és személyiségfejlesztő, kirakós játékot... Gyöngyfűző készletet... Halacskás mobilt... Egy pár tapsifüles, téli kispapucsot... A Saint-Michelről vissza kellett térnie az egyik ó-utcai design-galériába:

 

 – Ellenállhatatlan az a falra akasztható, vidám pizsamatartó bohóc! Csakis az ő kedvéért – magyarázkodott nevetve az ismerős tulajdonosnak.

 

Észre sem vette, minden alkalommal ráesteledett.

 

Hazaérve szokása ellenére türelmetlenül, gyors hármas ütemben dudált, mielőtt sápadtan kiszállt volna a kocsiból. Fáradságra hivatkozva a feljárón feléje siető mindenes kezébe nyomta a slusszkulcsot, rá bízta a parkolást. Először be akarta vele hordatni a csomagokat is, de meggondolta magát: mindent a csomagtartóban hagyatott, csak a kandalló párkányára szánt, csemegével teli posztó csizmácskát vitte mosolyogva magával a nappaliba.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében