"Egyiptomban sem telt mindenkinek piramisra"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Manole Mester és Kőműves Kelemen a bankban
Pomogáts Béla
Babérkoszorú a dunai népek színeivel
Mózes Huba
Sicus et nos dimittimus debitoribus nostris
K. Jakab Antal
A feloldozott áldozat
Lászlóffy Csaba
Ködbe vesző szóviccek és kísértethajók
Uzsonnaidő
Hogyan születik meg a mestermű?
Cseke Róbert
Fémek, tehenek
Esti forrás
Nézd csak: majdnem a tenger
(...)
Dan Sociu
Miközben hülye hivatalnoknővel veszekszem,
Egész télen vártam éves fogfájásom
shanghai truelove ltd.
Mi kell egy férfinak -
Uram, tégy erőssé
Uram, add nekem a rövid szoknya erejét
Mondták a tévében
A megvert nő
Ennek az agynak minden szennye
Egyik napról a másikra
Mikor mellbimbóidat szopom
Demeter Ferenc
Ki(be)utazás
Németh Éva
Komédia szünet nélkül
Jancsó Miklós
A piros köves gyűrű
Szőcs István
Kék, szakállas Háry
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - Búcsú a MOZART-BARTÓK-évtől
Hírek
 
Németh Éva
Komédia szünet nélkül
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.

Nádas Péter: Temetés

„Minden történet elkezdődik anélkül, hogy befejeződne.”
(Nádas Péter: Leírás)

A recepciótörténetben elterjedt értelmezés szerint Nádas Péter drámái szertartásdrámák. Ebből kifolyólag sokáig a rítus modelljét alkalmazták a drámai cselekmény megértésére. Eszerint a dráma fókuszában egy konkrét rítus áll, ami a dráma címét is adja és ez a rítus a megtisztulás-megtisztítás folyamatával kapcsolatos. Nádas Péter munkásságának kritikai irodalmában a Temetésről szóló írások a darab színházi vonatkozásaival foglalkoznak. Más elemzések a mű kor- és kultúrkritikájára is kitérnek.
Balassa Péter Nádas Péterről írt monográfiájában megfogalmazza, hogy már magában a címben benne van a darab témája: a színház sírba tétele:
„Ennyiben is temet. Egy saját színházat. Nincs tovább, ebben az értelemben”.
Duró Győző a Színész halálát a színház halálával azonosítja, úgy, mint P. Müller Péter és Szörényi László . Nánay István a dráma konkrét történelmi vonatkozásaira is utal. A Temetésben, az 1956-os forradalom tragédiáját véli megjeleníteni. 1997-ben, Balassa Péter elemzése új kategóriákra is felhívja a figyelmet: a darab komédia jellegére, valamint utalásokra egy olyan korszak irányába, ahol a szabadság hiánya volt jellemző:
„Mindnyájan benne vagyunk egy olyan botrányban, amely szünet nélkül zajlik, és amely valóban – rejtélyes módon – egyre inkább, egyre kopárabban mechanikus, tehát: komédia”.
A Temetés harmadik megközelítése, a Kádár-korszak nemzedéki modellezése, Radnóti Zsuzsanna nevéhez kötődik:
„Ebből az új szemszögből a Temetés a kádári társadalom alapjellegzetességéről, az alkupozícióról, annak a személyiségre ható konkrét morális következményeiről beszél, s az ebből fakadó szégyenről”.

Az eddigi Temetés-olvasatok a színészpár kiszolgáltatottságát, áldozat voltát hangsúlyozták, és ennek megfelelően a tragikus komorság, melankólia hangulata jellemezte a darabot és színházi előadásait. A társadalomkritikai olvasat, mely az önvád, bűnrészesség állapotát viszi be a darabba, jobban megengedi a kritikai, távolságtartó és ezzel együtt a komikus hangvételt.
A csupasz színpadra belépő Színész és Színésznő tudja, hogy figyelik őket. Ez vonatkozhat a nézőkre és egy felettük álló hatalomra is. Ez a láthatatlan hatalom küldte be őket a színpadra, anélkül, hogy bármilyen feladatot kaptak volna. Hiszen nincsen előre megírt szövegük, nincs történetük. Csak a kezdet, a bejövetel, és a vég, a koporsók határolják a létezésüket. A két határ közti űrt kellene kitölteniük élettel, történettel. Mégse tudnak ezzel a szabadsággal mit kezdeni. Ez a szabadság tehát látszólagos. Olyan, mint a mesében: van is és nincs is. Mivel egy nézőkkel teli színházterembe kellett belépniük, ez a tény befolyásolja a szabadságukat. A színpadi keret határain túl, van még egy láthatatlan hatalom is a fejük felett, de, hogy ennek hol húzódnak a megszabott határai, azt nem lehet tudni.
A két ember közül a nő az, aki próbálkozik különböző cselekvési formákkal, hogy aktivizálja a Színészt, és ezzel elindítsák az életüket, a történetüket. Ezek nem csak fizikai, hanem érzelmi eszközök is. Bevallja például, hogy szerelmes a férfiba. A kapcsolatteremtés azonban nem valósul meg. Minden kísérlet, még az is, ami a Színész felől indul, kudarcba fullad. „Hiába próbálkozol.” - mondja a Színész a Színésznőnek.
A férfi, a Színésznő ellentéte: passzív, melankolikus. Önvád, kételyek, bizonytalanság jellemzi az alkatát. Az általa kezdeményezett helyzeteket hamar feladja: „Érzem, erősebb vagy, mert te mégis mindig folytatni tudod”. Később kiderül, hogy miért nem tud a Színésznővel történetet teremteni. Mert lénye tele van bűntudattal, önváddal, állandó önelemzés jellemzi. Ezért a személyében több rejtőzik, mint egy egyszerű színészalakban. Ő egy meghasonlott nemzedék képviselője. Az önkínzó férfinek sem a szerelem, sem a nő felkínálkozása nem ad megnyugvást. A monológjában vall arról, hogy képtelen kimondani a szót, pedig, ha ezt megtenné, talán megszűnne a cselekvésképtelensége: „És aztán azt is érzem, hogy meg foglak találni. Ha ezt kimondanám”. A megváltás így elmarad, mert a szót nem mondja ki. Egy idő múlva a Színésznő is feladja a harcot. A feladás, a zene nélküli táncban, a keringőben hangzik el. Ez az élet -és játékkudarc beismerése. Még az erőt adó zenét is elvesztették, úgy, mint személyes hitelüket.
A Színész nem találja meg régi identitását, amikor bátor volt, így a jelenben képtelen kapcsolatot teremteni. Meghasonlott személyiség lett. A dráma végén ítél, és képletesen kiiktatja magát a játékból, az életből. Élve eltemeti magát, fejére húzza a koporsó fedelét. Ezt megelőzően rituálisan meggyilkolja az őket ábrázoló bábukat. Így a játék sem folytatódhat. Mivel nem tudtak kitörni báb mivoltukból, nem élhetnek tovább. A darab végét lehet tragikusan és komikusan értelmezni. Hiszen nem magát gyilkolta meg, hanem csak egy bábut.

A Temetés másik olvasat színháztípusok felől közelít a darabhoz. Van egy elavult színházi forma, amit Nádas Péter le szeretne váltani, eltemetni: az illúzió színházat, szószínházat. Az ő színháza az emberi személyiség belső tartalmainak kivetülése. Ennek kifejezésére legalkalmasabb eszköze a színész teste. Célja, hogy ledőljön a fal a néző és a színpad között. A Temetés az illúziószínháznak tart tükröt. A Színész és a Színésznő megfogalmazza, hogy nem akarnak gondolkodni, ne legyenek szabályok. A „mintha” –színházát, akarják ledönteni, és egy új forma létrehozásában mesterkednek.
Az új színházi forma megjelenését jelzi, hogy nincs név a drámában. A tér csupasz, nem jelöl semmit, fehér, absztrakt. A világítás erős, statikus. A jelmezek nem utalnak szerepre. A rekvizitumok bevett jelentéseket generálnak, de a használatuk nem a konvencionális módon történik. A szerzői instrukcióból kiderül az esztétikai alapelv: balett. Ez az a forma, mely legjobban távol áll az illúziószínháztól. A legfontosabb különbség, hogy nincs történet. A színészek célja, hogy autentikusan létezzenek, és ezzel szakítsanak a régi színházi formával. Ennek első lehetősége, hogy kijelentik, ne legyen „mintha” és ne legyenek szabályok.
Először a testükkel dolgoznak. „Csakhogy akkor mit csináljunk a kezünkkel?” A szabálynélküliség nehézségeket okoz. Elkezdenek új szabályokat gyártani. Nincsen történet, de beszélhetnek, maguk kísérletezhetnek. A illúzió színházban kívülről jön az instrukció, itt autentikussá akarnak válni. Az egész darab úgy van felépítve, mint egy színésztréning. A következő bemelegítő játék, a légző gyakorlat, de ez sem változtat semmin. Majd kísérleteznek a hangokkal, ezzel is visszacsúsznak az illúzió színház konvenciói közé, mert olyan, mintha bemagolt szöveget mondanának. Próbát tesznek még, a kontextus felépítésére. A kudarcuknak az oka az, hogy egy mesterkéltséget rejt magába már eleve a színészek neve, és az, hogy nézőknek játszanak. Nyíltan vállalt teatralitásra utal az instrukcióban a „figyelni” és a „köhögések hallhatóak”- kifejezések. A szituációs játék gyakorlata szintén a régi formából való kitörés lehetetlenségét jelzi.
A spontaneitást akarják elérni a két nagymonológban, amit azonban tönkre tesz a reflexióban rejlő tudatosság. A Színésznő monológja szerelmi vallomás a színész felé, ami nem lehet autentikus. A Színész egy szót akar kimondani, de helyette egy történetet mesél el. Nem tudja kimondani, amit akar, vagy védi a szót a félreértéstől. Valami kell, hogy a színész beindítsa a történetmesélést, úgy, mint a Találkozásban, ahol a testi kontextus indítja el a jelenetet. Kéri a Színésznőt, hogy kösse be a szemét, hogy ne lásson mást maga körül. A törekvéseit azonban tönkre teszik a Színésznő állandó figyelmeztetései, hogy nem spontánul törnek elő a gondolatai: „Gondolkozol.” Nem mondja folyamatosan az emlékeit, mint a Találkozásban Mária. Azonban mindkét drámára jellemző, hogy két szint van: az emlékezés és a megtörés szintje. A Színész próbálkozása teljesen felesleges, maga mondja ki, hogy megírt mozdulatokat tesz: „Végül is színészek vagyunk, most ezt kell játszanunk”.
Egyedül a keringő- jelenetben beszélnek arról, hogy mintha sikerülne levetkőzniük a konvenciókat. Valóban azt érzik, amit kimondanak. Rálelnek erre az új formára, de rájönnek, hogy ez, színházi keretek közt nem létezhet. Éppen ezért balett a játékforma. Azzal, hogy felléptek a színpadra, eleve kudarcba fulladt a céljuk, hogy hátra hagyják az illúziót.
A tánc spontánnak, felhőtlennek tűnik, de ezt kétségessé teszi a szerzői instrukció, hogy milyen zene és lépések legyenek. A keringő lépése kötött, közben a szöveg spontán. Nem gondolnak a testükre, így szabadabban jönnek a szavak.
A végjelenetben a bábok megölése, a szószínház temetését szimbolizálja. Azzal, hogy a Színésznő elmegy, lehetősége van az újrakezdésre, de utalhat a befejezettségre, és arra, hogy a Színésznő feladta a kísérletezést. A Színész leszúrja a bábokat, ez oda-vissza értelmezhető: a szerep öli meg a színészt. Így az illúzió színház győz.

A Temetés című dráma harmadik olvasati lehetősége kor-és kultúrkririkai dimenziókat tárhat fel. Az ilyen művek képesek a saját koruk színházi állapotát bemutatni, és véleményezni. A Temetés műfajkritikája szerint a színpadról eltűnt a történet, amelynek segítségével az ember szembesülhet léte alapvető problémáival. A színészek hiába próbálnak megalkotni egy történetet önmagukról és a világról, kudarcot vallanak. Ha, nincs történet, a színház elveszti a funkcióját. A színház az emberi létezést is tudja reprezentálni. A két színész-ember az élet színpadán kapaszkodó nélkül áll. Egy biztos pontjuk van, a megkerülhetetlen vég, amit a két koporsó jelez. A darab, a világegyetemben magára maradt ember világértelmezését modellálja. Az alapérzésük egy általános bizonytalanság, szorongás. Még az elkerülhetetlen vég ellen sem tiltakoznak.
A Temetés tehát arról szól, ami nincs. Az a tény pedig, hogy nincs többé az, amit temetnek, komikus. Az ember a legnagyobb bánatában, ha kilátástalan a helyzet, már csak nevetni tud. Ilyen értelemben komédia a Temetés, hiszen az alcíme is ez: Komédia, szünet nélkül.

Felhasznált irodalom:

Balassa Péter: Nádas Péter. Kalligram, Pozsony, 1997.
Duró Győző: Nádas Péter. In: Hiánydramaturgia. Fiatal magyar drámaírók. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982. 42-65.
P. Müller Péter: Drámaforma és nyilvánosság. A magyar dráma alakulása Örkény Istvántól Nádas Péterig. Argumentum Kiadó, Budapest, 1997.
Nádas Péter: Drámák. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996.
Nádas Péter: Leírás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979.
Nánay István: A rítus vonzásában. In: Színház. 1989/6. 1-6.
Radnóti Zsuzsanna: Lázadó dramaturgiák.
Szörényi László: Nádas Péter: Színtér. In: Mozgó Világ. 1983/10. 92-93.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében