Igencsak aktuális témát dolgoz fel Matei Vişniec a tavaly megjelent Migránsooook, avagy túlsúlyban a bárkánk című drámájában, amelynek magyar nyelvű ősbemutatóját a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban tartották, március 11-én. És igencsak merészen nyúlt hozzá Zakariás Zalán (m.v.) rendező is a darabhoz. A szerző nem ítélkezik és nem ítéli el sem a migránsokat védők, sem az azokat ellenzők táborát, különböző emberi sorsokon, emberi helyzeteken keresztül igyekszik bemutatni a migránsok körül kialakult zűrzavart, tévhiteket, történéseket – ezt erősíti a dráma mozaikszerű szerkezete is. (Maga a darab 25 jelenetből és hat, úgynevezett pótjelenetből áll.)
A nézőtéren elszórtan üldögél egy-egy színész, a telefonját bütykölve, a legtöbbjükön kapucni, amikor a nézők bevonulnak, és a színpadon, szemben a nézőtérrel helyet foglalnak. A jelenetek nem csak a színpadon történnek meg, jelentős részük a nézőtéren zajlik, annak így mi is részesei vagyunk. Az első jelenet ugyanis egy csoport menekült csónakba szállás előtti perceiről szól, amikor is a Csempész az utolsó utasításokkal látja el őket. És azáltal, hogy az első sor néző elé beülnek a színészek, a Csempész pedig – áthallásosan – arra kér mindannyiunkat, hogy halkítsuk le a mobiltelefonjainkat, majd el is magyarázza, hogy ez miért is lesz fontos a hajóút során. Elindulunk tehát egy csónakban a színészekkel, migránsokkal.
Az egy csónakban való utazás csak az egyik szála a történetnek, elindultak, jönnek. A másik szál egy házaspár története (valahol a Balkánon), akik látják a folyamatot – jönnek a migránsok – egészen addig, amíg bekopogtat hozzájuk is egy, hogy aztán tele legyen a házuk mobiltelefont töltő menekültekkel. Az egyszerű ember szemszögéből szépen láttatja a jelenséget a Férj-Feleség páros. De van három szexi hosztesz is, akik az Új migránsellenes technológiák szalonjából ajánlják a migránsérzékelőt és a migránsellenes szögesdrótok széles termékcsaládját. A három, kosztümbe bújtatott nő felnagyítva, már-már a ripacskodás határát súrolva mutatja meg, hogy minden eladható, a migránsellenességből is lehet üzletet csinálni. Az ő történetük is végletekig vitt sztori: harmadik megjelenésükkor ziláltan, ruháik megtépázva, de még mindig a műmosolyt felöltve próbálják ajánlani a termékeiket. Egy másik történet az Elihué, aki egy szervkereskedő áldozata lesz. A nézőtér közepén egy coca-colás ládákból épített tornyon ül Elihu, előtte Az ember, akinek az arcára fagyott a mosoly. Hamar rájöhet a néző, hogy mire megy ki a játék, mégis fenn tudják tartani a feszültséget: a kólával való megvesztegetés, a zsarolás – Isten azért adott két lábat, két szemet, két vesét... –, a jelenet feszessége kegyetlenül dörgöli az orrunk alá az emberi kiszolgáltatottságot és egyben aljasságot. Azt is tudjuk: Elihu bele fog egyezni, hogy eladja a fél veséjét, mert ez az egyetlen esély számára, de itt nem áll le a története, tovább viszik, mígnem az egyik szemét, majd az életét is odaadja, eladja. Még egy, több jelenetben is visszatérő páros A magas beosztású politikus, és tanácsadója, az Agytornász. Két nő férfiruhába bujtatva – noha nem tesz hozzá sokat a jelentéshez – férfias gesztusokkal, amolyan uniszex figurák. Azt villantják fel, hogy kik is mozgatják a háttérből a történéseket.
Az előadás egyik legszebb jelenete egy görög szigeten létesített temetőben – a nézőtér székei a sírkövek – játszódik, ide érkezik az unokáját kereső Öreghölgy a Fordítóval. Minden országnak vállalnia kellene egy adag vízbefulladtat – mutat rá a Sírásó. A vízbe fulladt gyerekek játékainak és az ál-mentőmellényeknek is raktára ez a sziget, ahonnan az élők továbbállnak, csak a halál marad. Ide teregeti ki a Sírásó a holtak ruháit, egyre több kacat, összetört telefon, játék, flakon halmozódik fel. A színpad jobb szélén neonnal megvilágított, vízzel teli akvárium, benne kis papírcsónak. A helyzet egyfajta leképezése, kár, hogy a hátsó sorokból nem látni. Egy másik már-már groteszk jelenet, amikor Anahita, aki egy énekesnő, miközben egy átlátszó, fehér anyagú hidzsábban sétál be a játéktérbe, elmeséli, hogy miért is viseli. Félelmetes, ahogy meggyőződéssel mondja, hogy ez tulajdonképpen jó dolog, és a nő az mérgező. Majd egy percen keresztül „énekel”, azaz némán tátog: abban a világban nem töltheti be azt a funkcióját, ami ő valójában. De megjelennek a gyerekcsempészek is, valamint egy menekülttábor iskolája, amint a tanítónő – akit aztán lerohannak a már kamasz fiúk – Angela Merkel életnagyságú kartonfotóját mutatva tanítja meg a testrészeket németül. Van még egy zsarolós jelenet, egy Ayub nevű fiú lóg fejjel lefelé egy láncon, miközben a Szervkereskedő kólával kínálja. Látványában a kegyetlenkedéshez tesz hozzá, de a történet egészéből akár húzható is lehetne.
Az Anahita-jelenségre (is) reagál a Calais-i dzsungel, a féktelenül dorbézoló, az újrahasznosított, extrém ruhákban felvonuló társaság. Aztán a látszólag egymástól független jelenetek is összekapcsolódnak, amikor a Csempész számon kéri társát: a vízbe fulladt gyerekek története mögött az rejlik, hogy a rossz minőségű mentőmellények használata miatt történhetett mindez. Híradót is látunk, a Műsorvezető tényszerűen közli, hogy hány ezer gyerek tűnt el.
De vannak, akik megérkeztek. Európában vannak és az előadás végén a nézőkkel szemben ülve mesélik, hogy ki honnan érkezett: Pakisztánból, Afganisztánból, Eritreából, Irakból, Szíriából, Szomáliából, Haitiből, Algériából, Libiából, Kongóból, Szudánból... Magyarázni próbálják, miért is jöttek, egyfajta filozófiai kételyt emlegetve. „Megnyugtatnak”, itt is maradnak és beolvadnak, és egy napon mindannyiunkból migráns lesz. „Mert mi valójában ugyanabban a csónakban evezünk.”
Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Matei Vişniec: Migránsooook, avagy túlsúlyban a bárkánk. Szereplők: Albert Orsolya, Antal Csaba, Barabás Árpád, Bekő Fóri Zenkő, Dunkler Róbert, László Kata, Márton Réka, P. Fincziski Andrea, Pál Attila, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Varga Márta, Kudelász Nóbel. Díszlet, jelmez: Csíki Csaba m.v., zene: Csíki Csaba m.v., dramaturg, fordító: Bereczki Ágota m.v., Rendező: Zakariás Zalán.
