"Egyiptomban sem telt mindenkinek piramisra"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Manole Mester és Kőműves Kelemen a bankban
Pomogáts Béla
Babérkoszorú a dunai népek színeivel
Mózes Huba
Sicus et nos dimittimus debitoribus nostris
K. Jakab Antal
A feloldozott áldozat
Lászlóffy Csaba
Ködbe vesző szóviccek és kísértethajók
Uzsonnaidő
Hogyan születik meg a mestermű?
Cseke Róbert
Fémek, tehenek
Esti forrás
Nézd csak: majdnem a tenger
(...)
Dan Sociu
Miközben hülye hivatalnoknővel veszekszem,
Egész télen vártam éves fogfájásom
shanghai truelove ltd.
Mi kell egy férfinak -
Uram, tégy erőssé
Uram, add nekem a rövid szoknya erejét
Mondták a tévében
A megvert nő
Ennek az agynak minden szennye
Egyik napról a másikra
Mikor mellbimbóidat szopom
Demeter Ferenc
Ki(be)utazás
Németh Éva
Komédia szünet nélkül
Jancsó Miklós
A piros köves gyűrű
Szőcs István
Kék, szakállas Háry
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - Búcsú a MOZART-BARTÓK-évtől
Hírek
 
Jancsó Miklós
A piros köves gyűrű
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.

Furcsa lény az emberállat – mindent meg tud szokni. A börtönt, a magányt, a betegséget, a fájdalmat. Mindent. Még a diktatúrát is – bármilyen legyen az.
Az 1980-as évek Romániájában már javában kiteljesedett az önkényuralom, a maga  sajátos jellegzetességeivel. Tisztességes élelmiszert alig lehetett vásárolni, jegyre árusították a havi hat tojást, két sovány, lila csirkét, krumplit, fél tábla vajat, egyebeket. A tetejében pedig a diktátor még ünnepeltette is magát: ha munkalátogatásra indult (márpedig gyakran járta az országot, lelkesen visszaintegetett a kirendelt, állásukat féltő, arcukra fagyott mosollyal integetőknek), tragikomikus momentumok előzték meg érkezését, tarkították tevékenységét, kísérték távozását.
Zöld festékkel még zöldebbre lefújt frissen ültetett fenyőfák között ment az Elnök kíséretével, pihenten mosolygott, hiszen nyugodt álma volt: előző nap a rend őrei a pártház környékén (ahol álomra hajtotta fejét a diktátor) végiglátogatták a lakóházakat, hallgatást parancsoltak a polgároknak, a kutyákat, kakasokat is elnémították valamilyen formában – egyszóval: csend volt és „néma tartomány” –, bárhova vetette, ha nem is a sorsa, de saját szeszélye Románia elnökét.
Csend volt és sötétség az országban. Még a gyomorkorgás sem hallatszott.
És bármilyen elképzelhetetlen egy szabad világban, szabadon élő szabad állampolgár számára: mégis éltek, éltünk boldog emberek itt, ilyen körülmények között, ebben az elsötétített országban.
Az élet, illetve a diktatúra megtanított a túlélésre: feketén vásárolt benzinnel autóztunk, ha elfogyott a havi tíz liter üzemanyag, titokban levágott borjú húsát vásároltuk, ettük a halkonzervet – és bíztunk abban, egyszer csak vége lesz a Nagy Komédiának, amit szocializmusnak hazudott a pártideológia. Közben éltünk, terveztünk, szerettünk, családot alapítottunk – még önmagunkkal is elhitettük, hogy boldogok vagyunk.
Harmincötödik születésnapom közelgett. Magam sem tudom, miért (általában nem szoktam megtartani semmiféle név- és születésnapot) – úgy döntöttem, hogy ezt az évfordulót nem hagyom ki az életemből – és miért ne? – Budapesten ünnepelem meg magam. Két éve nem voltam már a magyar fővárosban, így a román turisztikai törvények értelmében jogosult voltam ebben az évben egy szocialista országban töltendő szabadságra.
Kifényesítettem a napszítta Dacia gépkocsim karosszériáját (nehogy visszafordítsanak a határról a hazai ideológiai-technikai külsőségekre igényes vámosok), és készülni kezdtem a Nagy Útra. Elképzeltem: meglátogatom rokonaimat, volt művészkollégáimat – végigsétálok Budapest utcáin, eszem húst, iszom Pepsit, szabadon használom anyanyelvemet: vagyis embernek, magyarnak, sőt európai úrnak érzem magam, bár addig a  néhány hétig, amíg az anyaországban leszek.
Budapesti barátaimmal már időben kijuttattam népi varrottasokat (az ócskapiacon vásároltam azokat Kolozsváron), hímzett bőrmellényeket, konyakot, lenvászon inget és egyéb, Magyarországon akkoriban keresett áruféleséget. Barátaim pénzzé tették szerzeményeimet – így hát anyagilag gondtalan nyári hetek, azon belül egy nem mindennapinak tervezett születésnap-megünneplés elé nézhettem.
Lakásom – Budapest szívében, egy csendes, kutyapiszokkal bőven tarkított mellékutcában – ideális otthont biztosított számomra. Ifjú színészházaspár ismerőseim ajánlották fel nekem ezt a tartózkodási lehetőséget, amit, mondanom sem kell, boldogan elfogadtam. (Viszonzásul, tudtam – és szállásadóim is sejtették –, megtömöm majd elutazásom előtt a hűtőszekrényüket sörrel, borral – és persze román konyakkal).
Egy forrónak ígérkező augusztusi nap hajnalán indultam el kocsival Kolozsvárról Budapest felé. A határon kevesen voltak, simán átjutottam bőröndöstől, konyakostól és egyéb ártatlan csempészárutól egyetemben. A déli hőségben már budapesti otthonom előtt parkoltam: csomagjaimat bevittem a kocsiból a lakásba, lezuhanyoztam, megittam egy jéghideg sört a hűtőből, majd nekifogtam telefonálni: sorra felhívtam ismerőseimet, megadtam budapesti telefonszámomat azoknak is, akiket nem tudtam korábban értesíteni: hol leszek elérhető a magyar fővárosban, augusztusban?
Az első napokat szándékosan, megtervezetten egyedül, illetve Budapesttel töltöttem, a várossal, ahol mindig is otthon éreztem magam. Magányosan sétáltam, élveztem a szabadság illúzióját, a rövid távú anyagi gondtalanságot, a nagy gyaloglásokat és a még nagyobb álmodozásokat a budai vár keskeny utcáin: itt sétált Tóth Árpád, Krúdy. Majd a Margit-sziget fái közt álmodoztam: „Vallott nekem a Nyulak szigete regék halk éjén – íme, a titok.”... mormogtam   Ady költeményét. Végigsétáltam Kosztolányi fái alatt az Üllői úton. Vagyishát: kitűnően éreztem magam saját társaságomban, ez adta a már említett ötletet: egyedül, senkit sem untatva és senkitől  sem untatva fogom megünnepelni saját, egyszemélyes ünnepemet. (Akkoriban, irodalmi eszményeim hatására, magánéletemben a kiábrándult, cinikus senkiben sem bízó férfiszerepet alakítottam – így bizarrnak tűnhető döntésem egyfajta belső logikából következett.)
Késő délután, kellemesen hűvös szobámban elkészítettem az esedékes születésnapi programot: reggelizni a New York étteremben fogok, a fehér márványasztalon remekül mutat az illatosan gőzölgő feketekávés csésze...Magam mellé képzelem Karinthyt, Nagy Endrét, Heltait...  Aztán sétálok egyet a Margit-szigeten, majd felkeresem a Márvány Menyasszony nevezetű budai kiskocsmát. De az is lehet, menet közben találok egy jobbat, aminek létezéséről még nincs tudomásom, és ott megebédelek. Halászlét eszem és rántott húst. Iszom egy üveg muskotály bort, ásványvízzel (kerül, amibe kerül, legfeljebb rámegy négy korondi vázám). De hát egyszer harmincöt éves az ember.), délután elsétálok a bazilikába, este, ha el nem csábít egy könnyű erkölcsű pesti leány, megtekintek egy szabadtéri előadást: operát, prózát, mindegy. A könnyű erkölcsű pesti lány csábítása vonzónak tűnt, viszont rövid gondolkodás után elvetettem az elcsábulás-programot: nem akartam hölgyet hozni a vendéglakásba, nehogy születésnapi szerelmem  ellopjon nekem valamit budapesti barátaimtól. Vagyis – döntöttem: – az estém ezúttal is magányos lesz. Illetve: majd elválik. Esetleg – más és jobb híján – beülök magam sajnálni a kezdődő öregségért egy hangulatos kisvendéglőbe... Meglátom.
Miután emigyen megterveztem másnapomat, bekapcsoltam a TV-t. A műsor nem volt túl érdekes, de mégis lekötött: magyarul beszélt a televízió, és ez a tény rám, kisebbségben élőre még újdonságként hatott. Mi, kolozsvári magyarok ugyanis, ha magyar tévét akartunk látni-hallani, ki kellett autózunk a város közelében lévő Bükk erdőbe, ahol is házi gyártmányú antennákkal körbeszerelve a hordozható televíziót, homályosan és alig élvezhetően láthattuk-élvezhettük lélegzetvisszafojtva  a Csodát: a magyarul beszélő televíziót.
Kultúrtevékenységemet a telefoncsengő hangja zavarta meg..
Halló – emeltem fel a telefonkagylót.
– Na, végre megtaláltalak – szólt a kagylóba egy ismerős női hang. – Itt vagyok én is Budapesten. Egy fontos ügyben szeretnék beszélni veled.
Kolozsvári barátnőm hívott – meglepett, hogy telefonált, csupán egy jó hét után kellett volna itt találkoznunk. Éreztem a hangján, valami valóban fontos dologról van szó.
– Édesanyám is itt van – folytatta –, leutazott két napra Magyarországra. Téged szeretnénk megkérni, vigyél el autóval a Dunántúlra. Fontos ügyben. Megteszed?
– Meg – válaszoltam gondolkodás nélkül – Mikor indulunk?
– Holnap, ha lehet – mondta barátnőm. Anyámat és engem már várnak. Holnap estére. A dolog bizalmas természetű. Ne haragudj, hogy...
– Szó sincs róla, örömmel megyek – mondtam őszintén, majd megbeszéltük a reggeli találkozás részleteit, stb. Letettem a telefonkagylót. Barátnőm édesanyja, báró H néni, anyám barátnője – az én kedves, örökmosolygó, bölcs H nénim. Akit gyakran felkerestem egyszobás lakásában és aki sokat beszélt nekem családjáról, a család egykori életformájáról, majd a szörnyű nyomorról, amibe a kommunista rendszer kényszerítette az erdélyi magyar arisztokráciát és persze ezzel együtt őt és hozzátartozóit is. Mégis, annyi szenvedés után H néni megőrizte humorát, kedvességét, bölcsességét – múltidéző beszélgetéseink gyakran a késő estébe nyúltak, együtt vártuk a munkából hazaérkező leányát, barátnőmet.
Reggel korán találkoztunk. Már hajnalban elhagytuk Budapestet. Ott, a gépkocsiban, a motor halk duruzsolásától kísérve  mesélte H néni az alábbi történetet.
– Tudod, erre az útra nem akartam megkérni mást, csak akiben teljesen megbízhatok. De kezdem az elején: a háborúban, no meg főleg utána nagyon szenvedtünk mi, arisztokraták. Mások is, persze, tudom. De mi főleg. Sokat közülünk elhurcoltak, Duna-csatornára, munkatáborokba. Én is vártam éjszakánként: mikor visznek? Évekig úgy feküdtünk le az urammal, hogy az ágy mellett volt egy kis bőrönd, három napra való élelemmel, konzervekkel, meleg zoknival, váltás fehérneművel. Ha visznek, bár ennyivel könnyíthessünk sorsunkon. Az értékeink? A földek? A házak? A bútorok? Képek? Ugyan, kit érdekelt. Örvendtünk a nagy világégésben, hogy megmenekültünk. Azaz mégis, értékeink voltak, nem sok, de volt: néhány aranyóra, gyűrűk, karperecek, féldrágakövekkel díszített nyakláncok, fülbevalók. Ilyesmik. Egy kis ládikóban őriztem ezeket a családi kincseket. Dugdostam hol ide, hol oda a fémládát, de féltem, ha jönnek értük, úgyis megtalálják. Vagy kiveszik belőlem, hová rejtettem azt, ami a sajátom. Végül is úgy döntöttem, egy Kolozsvárhoz közel lévő falucskában élő katolikus papnak adom át ezeket az értékeket, megőrzés végett. Viszonylag fiatal ember volt a pap, nálam néhány évvel több. Ismerte a családunkat. Becsületesnek tűnt, úgy éreztem, megbízhatok benne. Felkerestem egyik este, átadtam neki a ládikót.
– Plébános úr, nem tudom, mi lesz velem, a gyermekeimmel. Őrizze meg ezt a ládát. Ha meghalunk, az öné, az egyházé. Ha túlélünk mindent, keresni fogjuk egymást.
Azzal elváltunk. A papot elhurcolták, úgy tudtuk, kivégezték. Az ékszerek pedig? A ládikó? Ugyan hol lehet? Hová kerülhetett a háború forgatagában? Belenyugodtunk, könnyebben, mint bárki is elképzelné, hogy ez az utolsó vagyontöredék is elúszott. Olyan mindegy volt azokban az időkben.Fő, hogy éltünk. Ki pincében, ki istállóban. Nekem még szerencsém volt az egy szobámmal.
– És akkor, tavaly, egy kedves magyarországi ismerősöm segítségével, akinek elmeséltem a történetet, megtudtam: él a plébános, akinek a ládát adtam.  Magyarországon él, nyolcvanöt éves és nagybeteg. És megtudtam azt is, hogy érdeklődött többször is családom iránt.  Irántam. És a gyermekeim iránt... De valahogy elkerültük egymást. Felvettem vele a kapcsolatot.
Nos, ennyi a történet. Gondolom, eltalálod, hová megyünk.
– Kincskeresőbe – mondtam mosolyogva.
– Úgy van – nevetett H néni. – Megyünk egy eldugott falucskába kincset keresni. Ott él az én öreg  kincsőrző papom.
A regényekből tudtam (Stevenson, Monte Cristo grófja stb), hogy a kincskeresés nem is olyan egyszerű mesterség. A mi kincskeresésünk sem ment olyan simán: többször eltévedtünk a rossz mellékutakon, gumidefektet kaptam, stb.
– Mindez jó jel – biztattam H nénit, akit bizony már alaposan megviselt a hosszú út és a várható izgalom: mi történt a ládikóval. Megvan-e még? Vagy a plébános úr csak el szeretné mondani: elvették tőle a rábízottakat? (Erről a levelezés során nem esett szó, tekintettel az intenzív cenzúrára.) És egyáltalán: az emlékek, a szörnyű háború utáni emlékek újra előjöttek és felkavarták az idős asszonyt.
Végül éjfélkor megérkeztünk X falucskába (stílszerűen, a kísértetek órájában, tenném hozzá mint újdonsült kincskutató). A falu tanítójának a házát kerestük. Itt kellett találkozzon H néni az öreg pappal. A találkozás napját, a valószínű  esti-éjféli időpontot levelezés útján rögzítették. De hát ki tudja, nem-é felejtette el az öreg pap a megbeszélt napot, órát? Az sem kizárt, nem érkezett meg a találkozást rögzítő levél. Nem beszélve arról, nyolcvanöt éves korban már olyan nehéz hetekre, hónapokra tervezni...A levelek lassan jönnek-mennek, csupán Halál úr megbízható, csak ő jár gyorsan és nem akad fenn holmi éber postai cenzúrán és bürokrácián....
A tanító házát – a leírás alapján – hamar megtaláltuk. Az ablakok sötétek voltak, nyilvánvaló, a bennlévők már lepihentek.
Bekopogtunk,  mást nem tehettünk. Azonnal fény villant fel a szobában, majd sietve ajtót nyitott egy idős elegánsan úr.
– A kolozsváriak? – kérdezte, bár felesleges volt, hiszen ugyan ki mások járnának éjféli órában,  piros Daciával ebben az Istentől is elfelejtett falucskában.
– Ne haragudjanak ránk a késésért – kezdtem –, de még autóval sem lehet pontosan kiszámítani az utazási időt.
– Már déltől vártuk önöket – mondotta kedvesen az a férfi, aki ajtót nyitott. Kérem, fáradjanak be.
– A tanító úr? – kérdezte H néni.
– Én vagyok – mosolygott az idős férfi és előreengedett minket. Szép, tiszta szobába léptünk. Az asztal megterítve – frissen vasalt fehér abrosz, poharak, tányérok. Nyilvánvaló, ebédre vártak minket.
– Tessenek helyet foglalni, azonnal jön a plébános úr – mondotta a tanító úr, és átment a szomszéd helyiségbe. Néhány pillanat múlva egy ünneplőbe öltözött aggastyán társaságában érkezett vissza. Valószínű, a plébános úr ledőlhetett pihenni, mert elég furcsán és fáradtan mosolygott. Jobb füle felett megmaradt fehér haja rendezetlenül borzolódott.
Bemutatkoztunk egymásnak mi, akik nem ismertük még egymást. H néni is kezet nyújtott a plébánosnak, de nem mondta meg a nevét, csak mosolygott. A plébános úr is mosolygott. Nézték egymást. (Utólag bevallották: egyikük sem ismerte fel a másikat. Nem csoda: több, mint negyven év telt el találkozásuk óta.)
Aztán beszélgetni kezdtek általános, semmitmondó dolgokról. De nem sokáig mert, a plébános úr H nénihez fordult:
– Hogyan is történt a mi találkozásunk? – kérdezte kedvesen, öregesen, mint aki bizony, már nem is emlékszik arra, ami felől érdeklődik. És H néni elmesélte részletesen a találkozást, elmondta, miket adott át, elmondta, hogy már halottnak hitte a plébános urat – szóval beszámolt mindarról, ami vele történt, amit hallott és amit nem hallott a pap sorsáról.
És ahogy beszélt, az öreg plébános arca mintha megfiatalodott volna. Nemcsak ajkai, a szeme is mosolygott. Amikor pedig H néni befejezte a történetet, a pap fürgén felállt, szó nélkül átsietett a szomszéd szobába. Rövidesen visszatért, kezében egy rozsdás felnyitható fedelű fémdobozzal.
– Nem tudtam addig meghalni, amíg nem rendeztem ezt az utolsó tartozásomat – mondta és átnyújtotta H néninek a ládikót. H néni felhajtotta a ládikó tetejét.(Nem volt az bezárva, ugyan minek lett volna?).
Kiváncsian odapillantottam. Igen, mint a mesében: ott voltak az aranyórák, gyűrűk, karperecek, elefántcsont-faragványok, korallékszerek, stb. Az aranytárgyak tompán, sárgán villogtak ki a láda félhomályából.
És amíg H néni és lánya átcsodálták a visszakapott családi értékeket („ez Jutka tantié volt, emlékszel?”, „ezt nagyanyád viselte”,” ...ez az óra pedig...Istenem...”), addig a pap elmesélte a ládikó történetét.
Ahogy átvette azt, sietve befalazta a templom falába, a főbejárathoz közel, egyéb egyházi értékekkel együtt. Bízott abban, nem itt fogják keresni, ha keresik az egyházi tárgyakat. A rendőrség persze sejtette, hogy egyházi kincseknek lenniük kell, ezért rendszeresen verték a papot, árulja el, hová dugta a „klerikális” aranyat és ezüstöt. (Mindenfelé keresték azokat, eldugott helyeken, templomsarokban, miközben naponta többször is elsétáltak a rejtekhely előtt.)
És az öreg pap bevallotta: bizony, néha már-már megtört, de akkor eszébe jutott H néni, akinek vissza kell adnia a rábízott értékeket, és nem vallott. Ez a furcsa tartozás adott erőt neki. És természetesen a hite. Végül elhurcolták évekre, munkatáborba, de legalább nem kínozták többé.
Kiszabadult, repatriált. És egy alkalommal – mert nagyon nyomasztotta a befalazott értékek sorsa – visszatért Romániába, felkereste a templomot, ahová befalazta a rábízottakat.Hosszú napokat töltött a faluban, amíg ki tudta ügyeskedni az akkori pappal, hogyan bontsák ki úgy a templomfalat, hogy a falusiak, no meg az illetékes szervek  ne vegyék észre. Végül sikerült az elrejtett tárgyakat kibontani a falból. Az egyházi értékeket visszaadta az egyháznak (titokban persze), a ládikót pedig kicsempészte Magyarországra (hogy ezt miképpen csinálta,arról nem beszélt).
Onnan sokat érdeklődött H néni és családja felől (egy köteg levelet, illetve levélmásolatot vett elő az öregúr: ezekkel akarta igazolni, hogy igazat mond). Az ismerősök információja azonban, mely szerint H. néni és családjának minden tagja valamelyik lágerben veszett el, hál’Istennek téves volt.
-És végül most a nagy öröm – mondotta –Immár mindennel el tudok számolni Isten előtt, amivel el kell számolnom-fejezte be történetét a plébános.
Közben a tanító úr asztalt terített – megvacsoráztunk. Még jó ideig beszélgettünk, de láttam, hogy a tanító úr és a plébános úr is fáradt már. H néni is egyre sűrűbben nézett rám: megértettem, indulnunk kell vissza, Budapestre.
 Búcsúzáskor H néni egy gyönyörű köves gyűrűt ajándékozott a plébánosnak: ráhúzta az ujjára és megcsókolta az  arcát. Elköszöntünk egymástól, tudtuk mindnyájan, hogy  soha nem találkozunk. Az öreg pap azonban mosolyogva bízott az újratalálkozásban.
– Nem válunk el örökre – mondotta –, bízom benne, hogy még találkozunk.
Az út Budapest felé már nem volt olyan izgalmas, mint jövet. Mindenki szunyókált a kocsiban, én voltam egyedül – autóvezető státusomból kifolyólag – éber.
– Neked ma születésnapod volt – szólalt meg hirtelen H néni.
– Igen – válaszoltam élénken. – És ma kaptam is valami csodálatosat az élettől. Egy nem mindennapi történetet. Egy szép, mesébe illő történetet. Amiben győz a Jóság...a Becsület... H néni felnevetett:
– Ne bolondozz. Nem vagy te szentimentalista.
Budapestig beszélgettünk. Elköszöntünk egymástól. Amikor szállásom felé hajtottam, láttam: a kesztyűtartóban egy aranygyűrű sárgállik tompa fénnyel. Piros köves aranygyűrű.
Sok év, évtized telt el azóta a születésnap óta. Az akkori esemény szereplői közül már csupán ketten élünk.
Tudtam, már akkor, ott a budapesti vendéglakásban, hogy egyszer meg fogom írni ezt a történetet. Vagy elmesélem valakinek, gyermekemnek, ha lesz. Úgy éreztem, tartozom ezzel azoknak, akik valamilyen formában részesei voltak a történetnek. Tartozom a plébános úr emlékének, aki naivul bízott benne, hogy találkozni fogunk még. Dehát ez nem történt meg, a látogatásunkat követő esztendőben a plébános úr „csendesen, békésen elhunyt” – ahogy azt a H néni címére elküldött szomorújelentés hírül adta, s ahogy azt H néni távolba néző tekintettel elújságolta nekem.
Nem gyászolta H néni az öreg plébánost – csak furcsán mosolygott, ha szóba került az öreg pap.

Nos, ez a pirosköves gyűrű története, gyermekem. Egyszer majd a tiéd lesz. Ha majd előveszed és nézegeted, kívánom, vidám és nemes gondolatokat ébresszen szívedben.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében