Kati elment, Irma elment, mindkettő felhívott telefonon és bejelentették: „Haldoklom...” Balogh Irma gyönyörűszép meséket írt gyerekeknek, én intéztem el neki, hogy felvegyék Bukarestben az Írószövetségbe. Telefonon, levelekben folyt le minden. Én már tudom, hogy rövid, kopogó mondatok viszik előre a jó prózát, s ezeket a mondatokat nem lehet elfelejteni, kihúzva az írásból. A lényeges, hogy mélyen rákérdezzek a valóságra. Drámaféleség ez, ami dialógusokra épül.
Rá kellett döbbennem, hogy az idők folyamán több személy – barát és ismerős – jelentette be nekem: haldoklik. És valóban haldokoltak is. Eljutott hozzám a didergő csillagok elhaló sikoltása akkor, már régen nem voltak. Filológusi képzelőerő szükséges ahhoz, hogy mindezt megsejtsem. A haldoklók véletlen rátalálkozása sorozatszerűen következett be életemben. Voltak és elmentek. Értékközvetítés során aztán mellettem is elment a halál. Véletlen rátalálások sorozata volt, hogy remegni kezdett a lábam, az utcán bottal jártam s a bal kezemmel a falat, a kerítéseket fogtam. Mellékjelentések sugárzása figyelmeztetett, hogy 80 éves vagyok.
Kung-ce írta le: az embernek rá kell érnie, hogy fontos dolgokkal foglalkozzék. Aztán nem szédültem el, nem voltam rosszul, csak álltomban végigvágódtam az utcán, a rendelőintézet udvarán, három-négy ember segített talpra, bevittek a sebészetre, bevarrták a bőrt a szemem felett. S én naivan a korom rovására írtam mindezt. Még az orvosomnak se panaszkodtam róla. S aztán jött a nagy esés, a balkonon történt úgy estefelé, végigvágódtam s nem tudtam talpra állni. Az első pillanatban afféle cselekménytelen őrületnek tűnt ez az esés. Az esésben alaptítus voltam, mintha drámaregényt írnék. A kinyúlt alakom fölötti vonulásban világerő rejlett. A Cseresznyéskert végén bejön a színre Firs, az ottfelejtett háziszolga és kimondja: ebben a házban vége mindennek.
Goethe Faustjában a tragédiában a főhős felteszi a kérdést: „Kicsoda vagy tehát?” A válasz: „Az erő része, mely örökre rosszra tér s örökké jót mível.”
Feküdtem a balkonon, s a fejemben könnyed fölény honolt, tudtam, hogy szabadulnom kell a cement hűvösétől. De hogyan? Mivel erő nem volt bennem, hason kezdtem csúszni a szoba felé. Reméltem, hogy a szobában belekapaszkodom valamibe. Éreztem, hogy a karomban még van erő. Longue durée. Alakíthattam magam. Megteszek valamit magamnak. Fő, hogy a fejem tiszta, nem estem kómába, az agyamból impulzusok lövelnek ki, diktáltam magamnak, hogy mit kell tennem. Az irodalom nem foglalkozás, hanem életmód, amibe bele lehet halni. Minden kúszó mozdulatom állítás, tagadás, megbocsájtás, menni előre, befelé. A balkonajtó küszöbe külön kínlódás, de már bent vagyok a szobában, a dívány mellett. Megfogom az oldalát s lendületet adok az alfelemnek. Semmi remény a talpra álláshoz. A személyiség mély rétegei hallgatnak, nem küldenek erőt a tagjaimnak. A fejemben jó irodalom van, elárulja magát a belső szöveg, kivételes feszültséggel simul. Ha kell, kapaszkodnom az ebédlőasztal vastag, faragott lábába, talán feltérdelek. Megcsúfolódva kémleltem magamat, a környezetemet, a szőnyeg mintáit. Mindkét kezemmel átöleltem az asztal lábát. Semmi mozgás a lábamban. A hangok megkapaszkodnak a fejemben és szó szó mellé kerül. A lábujjaim mozognak, de azon a szinten leáll minden. Hason csúszva vonszolom magam előre. Szétboldogult az egész arcom. Tudatos megfigyelés áraszt el, betölt tetőtől talpig. Valami kis vékony bizalom arra utal, hogy ne aludjak el. Az elalvástól egy lépés a kóma. Mindent, csak azt nem akarom. Világos, hogy kerülget a halál. Önmegerősítést parancsolok magamra. Halálcsárdást járok. Egy dolgot erősítek magamban, ahogy Byron írta le: nem magamban élek, része vagyok a köröttem lévő világnak. Cselekményesítem magamat, kipróbálom az asztal mind a négy lábát. Semmi siker. A filozófiában szoros egységben halad a világ meg az ember.
Ránézek a nagy barna fotelre, ha eljutok odáig, belefogózom a karfába és megpróbálom felhúzni magam. A fotel nagy, jobb oldalt a macska kirágta, abba a lyukba fogok belekapaszkodni. A térdem talán engedelmeskedni fog. Odaérek, de a kezem elgyengül. Hason kémlelem magamat.
A fotel előtt rámjött a kombinatorikus gondolkodás. A fotel is kitolt velem, nem segített. Megtorpantam az időben. Tele voltam titokzatos kérdések paraboláival. A tanmese újból és újból feltöltött.
Miután csődöt mondtam a fotellel, már tudtam, el kell jutnom a bejárati ajtóig, csak kívülről jöhet segítség. A nevetés fölötti uralom élet és halál kérdése. S amíg hason csúszva kiértem az előszobába, már sejtettem, amit Schopenhauer tudott: a boldogság csak illúzió, nem létezik. Meg kell szabadulnom a magánytól, mert a magányos ember mindig sebezhető. Kinyitottam a bejárati ajtót, és a falhoz támasztott botommal kopogtattam a szomszédok ajtaján. Kinyitották, kezek nyúltak felém. Legyőztem önmagamat.
