– Itt nem jó! Keressünk egy kapualjat, ahol nem jár senki! – mondja a nő, majd elindul. A férfi követi. Egy darabig csendben haladnak egymás mellett. – Van gyereked? – kérdi végül a férfi. – Van – feleli a nő. – Tudhattam volna, hiszen pénzért állított meg, és, ha nem volna anya, nem menne bele ilyen kompromisszumba. Vagy mégis? – gondolja a férfi, miközben a nő himbálózó csípőjét figyeli. Átmennek az aluljárón. Elhagyják a villamosmegállót, ahova éppen beérkezik a negyvenkilences. Könyvesboltok következnek. Az egyik kirakatban Hermann Hesse figyeli egy borítóról a járókelőket. A férfi előreengedi a nőt, hogy újra szemügyre vehesse. És hogy senki ne tudja, hogy együtt vannak. Mintegy tízméternyire marad le. A másik bolt Noszlopi Botond kötetét tette ki az utcára napi ajánlatnak. Mielőtt megvolna a megfelelő kapualj, hirtelen odalép a nőhöz egy kékinges pocakos ember és leszólítja. Idegen nyelven beszél, miközben hamiskásan mosolyog. A nő vele indul tovább. – Nincs mit tennem, megvárom, amíg végeznek, de akkor se mondok le róla! – dühöng magában a férfi. Hárman mennek, nem beszélgetnek. Elöl halad a nő az idegen férfival. Egy ötcsillagos luxushotel elé érnek. Mindhárman belépnek az előtérbe. A nő az idegen nyelvű férfival beszáll a liftbe. Eltűnnek. A férfi tanácstalanul néz körül, aztán leül a recepció előtti díványra. – Remélem, hamar végeznek. Bár órákat eltarthat a veszteglésem. Mit tegyek? Várjam meg? Engedjem el? – tűnődik magában. Kisvártva feláll, és kimegy a hotellel szemközti antikvárium elé. Felváltva pillant a kirakatra és a szálloda kapujára. Simon Márton: Polaroidok. – Jön már? – Závada Péter: Mész. – Vajon, még csak most vetkőznek? – Kemény Zsófi: Én még sosem. – Áll vagy fekszik? – Horváth Benji: Beatcore. – Lezuhanyzik még utána? – Csider István Zoltán: Rendrakás. – Ráadás is lesz? – Pion István: Atlasz bírja. – Vajon mennyi pénzt ad a kövér? – André Ferenc, Mavrák Kata Hugee, Süveg Márk Saiid: Slam. Pont. – Ebben a pillanatban kinyílik a szálloda kapuja. Kilép a nő. Haját, ruháját igazgatja. Elindul a Királyi Pál utca felé. A férfi utána siet. – Jöhetek? – kérdi, ahogy utoléri a nőt. – Mennyit adsz? – Kétezret. – Jól van. A Kálvinhoz közel van egy lépcsőforduló, ahol nem jár senki, de aztán nem húzod ott az időt! – Rendben. – Pár perc múlva odaérnek, de zárva az utcaajtó. A nő legyint: – Hagyjuk, nem kell semmi, ennyi volt, szia. – Ne, ne, már fejben rákészültem! Ne csapj be! – azzal választ nem várva fut a nő után. Egy kocsmához érnek. A nő bemegy a férfivécébe. A férfi követi. – Előbb a pénzt! – Előbb lépj be a vécéfülkébe! – Abban a pillanatban, ahogy magukra csukják az ajtót, kopognak. – Mondd, hogy foglalt, te szemét! – sziszegi a nő a férfinak, aki hallgat. – Szólalj már meg! – A férfi izgatottan fészkelődik, de továbbra is hallgat. A nő kinyitja az ajtót. – Ne haragudjanak, de ez a Krúdy Söröző nyilvános vécéje! Azonnal takarodjanak ki, vagy hívom a rendőrséget! – emeli fel hangját a pincérlány. A nő újra igazgatni kezdi a haját és ruháját, aztán távozik. Mire a férfi kiér az utcára, már sehol nem találja. Egy darabig idegesen várakozik a kocsma előtt. A lépcső mellett fehér szakállú hajléktalan számolja az aprópénzét. Hosszú, vézna termete, napbarnította csontos arca a búsképű lovagot idézi. Előtte kettévágott kólás flakonok alsórészei hevernek úgy, hogy belebotoljanak a járókelők. Mindegyiken felirat. Ezt ételre. Ezt nőre. Ezt italra. Ezt a kutyámnak. Ezt, hogy megjavuljak. – A férfi várakozik még egy darabig. Éppen indulni akar a villamosmegállóba, amikor a hajléktalan megszólal:
– Add nekem a kétezrest, ha már beszívtad, Szindbád!
