Himnusz a vágyról
Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,
mint összetapadt
bőrünk közül a levegőt,
a vágy meg a törvény, a tett s
az ige között?
(Somlyó György: Psalmus Eroticus)
Amikor nem szeretkezünk, van időnk mélázni a létezésen.
Akár a fakírok, akik csak a rezignált szemlélődésben,
a testen kívüli örömben mélyülnek el.
Ez a hangulat olyan, mint a napokig tartó eső,
látszólag céltalan hull, berzenkedik a nyárban,
pedig a levendula-kagylók illatát jött előhívni.
Ebben a városban van néhány külön bejáratú utca,
titkos tizenkilencedik századi kapukkal, amelyeket
csak én látok, a többi járókelő számára ismeretlenek.
Fürge sikló módra kanyarog át rajtuk illatod,
majd vállad, mellkasod, erős combod és izmos feneked íve.
Indiánbőre van az ősznek.
Próbálom megszokni ezeket az alabástrom arcú reggeleket,
a kávé ízét, amelyet nem te főzöl és a reggelit,
amit magamnak rendszerint elfelejtek elkészíteni.
Mint tüzelő nőstényállat vágyom utánad,
s megőrjít a képzet, ha összekulcsolt
combjaink lüktetését s szerelmed
forrófehér folyójának ízét a számban
csak egy pillanatra felidézem.
Álomvers a városról
és a tengerről
A várost egykor tenger ringatta ölén,
zöld, algás, hideg vízben tükröződött
a lovasszobor,
a templom tornya befúródott a mélykék
végtelen hullámokba,
amelyek néha a lakóházak lépcsőit nyaldosták,
a Bánffy-palota erkélyéről dühösen
intett öklével néhány kalóz-tengerész.
Sós nyelvén megforgatta
az állatokat és kisebb gyerekeket nyelt el
feneketlen torka
őszi, esős éjszakákon
a kilátóról egyesek látni vélték,
amint boszorkányok párzanak,
meztelen combjukon lopott csillagok
virítottak vakfehéren, ölükben eltévedt
fiatal tengerészeket tartottak fogva.
A hegyek vize ma is sós,
de dombok dúcain a sóbányák,
és egyéb turistacsalogató természeti látványosságok
mit sem árulnak el erről a veszélyről.