Emberi léptékkel mérve akár még közöttünk is lehetne a most, tegnap, harmincegy éves korában máris a túliakhoz lépő Dsida Jenő, aki minden versbéli és azon túli moccanatában is lírikusként viselkedett.
A múlt század harmincas éveiben gyakorta ír arról, Babits vagy Kosztolányi kapcsán, a líra akkori helyzete okán, hogy a líra igenis él és élni akar, néhány év háttérbe szorulás után, még a kiadók is (!) úgy gondolják: érdemes verseket kiadni, foglalkozni a lírai termés éppen akkori újdonságaival.
Dsida verseiben szemérmesen, vagy még pontosabban: kendőzetlenül hallgat erről. Természetes számára, hogy a versben ne a versről essék szó, de a vers: mondja ki önmagát.
Dsida belülről fakadó könnyedséggel és magától értetődő nyugalommal, derűvel szólal meg verseiben – a másegyebek, a hétköznapok apró gondjai, a létezésre rákérdező, akár tragikus hangok a lírai naprendszernek csak külső, távoli bolygói, melyeket éppen a nyugodt és derűs tekintet szemrevételez. A nyugalmat pedig éppen a mindenre odafigyelés lázas állapota hozza létre – és ez a belső, szerkezeti sajátosság éppen prózai írásaiban ütközik ki, válik egyértelművé.
Ha Kosztolányinál a rövidpróza műfajának köpönyege alól villan elő a lírikus, Dsidánál éppen az újságírói műfajok megformálása; a tudósítások, riportok, beszámolók, publicisztikai munkák megfogalmazása közepette derül fény végérvényesen arra, amit úgyis sejtett már a figyelmesebb olvasó. Amikor Babits irodalomtörténészi jelentőségéről, Kosztolányi pótolhatatlanságáról vagy éppen a műfordítás komor fegyelméről ír, akkor is arra hívja fel a figyelmet (az olvasói tekintetet önmaga felé is vonzva – akaratlanul), hogy a líra, bármennyire is a világról szóljon, mégis nagyon távol áll tőle.
A világ a versen kívüli térben foglal helyet, verseken túli pályákon forog, míg a vers élő építménye belül van, és Dsida nem mozdul el onnan egyetlen apró gesztus erejéig sem.
110 év után éppen ez az, amit nem felejthetünk.
