"Nem tudjuk, meddig határ a határ"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 2. (471.) SZÁM - JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Pomogáts Béla
Az 1956-os forradalom és az erdélyi magyar irodalom
Rónay László
A mese vége
Móser Zoltán
Lázár Ervin hazatért
Szőcs István
Merengő
Jancsó Miklós
A nyugdíj
Papp Attila Zsolt
Kilépés az Ezüst Órához címzett fogadóból
Az Óváros
Szalkai Gábor
Coziai capriccio
Demeter Zsuzsa
Mikor röpül Minerva baglya?
Zirkuli Péter
Koestler-napló (Az életrajz vége)
Bogdán László
A kintrekedtek
Cseh Katalin
Számvetés
Majd
Élmény
Terényi Ede
... és összecsendülnek-pendülnek a hangok - A zene Bábel-tornya
Februári évfordulók
 
Pomogáts Béla
Az 1956-os forradalom és az erdélyi magyar irodalom
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 2. (471.) SZÁM - JANUÁR 25.

    A nemzet testének, akárcsak az emberi testnek (és ne felejtsük el, hogy a 19. század romantikus gondolkodói a német Herdertől az olasz Mazziniig, az angol Carlyle-től a lengyel Mickiewiczig és a magyar Eötvös Józsefig a nemzetek működését nemegyszer az emberi szervezet működéséhez hasonlították), van valamiféle „titkos” szerkezete: a benne végbemenő mentális folyamatok akkor is valamiféle lényegi összetartozást és konvergenciát mutatnak, ha máskülönben a nemzettest részei igen szigorú határokkal vannak elválasztva egymástól, és a közöttük hagyományosan (hosszú évszázadokon vagy éppen ezer éven keresztül) természetesen érvényesülő „csereforgalmat” évtizedek óta állampolitikai és rendőri kényszerek akadályozzák. Mindezt igen szemléletesen tanúsíthatja Trianon után az – először öt, majd 1944-öt követően hat ország határai közé széttagolt – magyarság nemzeti életének alakulása, illetve ennek a nemzeti életnek az elsőszámú közösségi szellemi intézménye és kifejezője: a magyar irodalom. Mind az 1919–1920, mind az 1945 után következő esztendőkben a magyar irodalom, éljen a maradék Magyarországon, Romániában, Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában, a maga szellemisége, értékrendje és kulturális stratégiája által egységes (habár regionális különbözőségek által tagozott) szellemi képződményt mutatott, és a benne megnyilvánuló eszmei vagy érzelmi folyamatok akkor is nagyjából közösek voltak, ha ezeknek a folyamatoknak az egyeztetésére vagy artikulálására nemigen kínálkozott intézményi megoldás vagy nyilvános fórum.
Ez a, mondhatni: „titkos”, szabályszerűség volt tapasztalható az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc által kialakított, meghatározott és képviselt szellemiség általános megjelenésében is, valójában az egész magyar nyelvterületen, tehát például a magyarországi és az erdélyi magyar irodalom világában. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen 1944 végétől folyamatosan igen radikális politikai határok zárták el egymástól a nemzetnek ezt a két tömbjét és irodalmát, és ez a rendőrileg garantált „kulturális határsáv” csak 1956 nyarán vált kisebb mértékben átjárhatóvá, hogy azután a magyar forradalom leverése után, az erdélyi magyarság ellen irányuló megtorlások kibontakozásával ismét megszilárduljon, és csak talán a hatvanas évek végén engedjen újra a kölcsönös kommunikáció erőfeszítéseinek. Akkor sem megfelelő mértékben, és akkor is a bukaresti diktatúra érdekei vagy szeszélyei által szabályozottan.
Vagyis, hogy befejezzem ezt a gondolatmenetet, úgy vélem, hogy az ötvenhatos magyar forradalom előtörténete, lefolyása és utótörténete által meghatározott magyarországi szellemi, kulturális, irodalmi folyamatok akkor is erősen hatottak az erdélyi magyarság körében, ha ennek a nemzeti közösségnek akkor természetesen nem lehettek kielégítő és naprakész információi a budapesti események felől. Azaz az erdélyi magyar irodalomban ugyanúgy megjelent és tartós maradt a magyar forradalom hatása és emléke, mint a magyarországiban. Mindez az irodalmi (és értelmiségi) gondolkodásban, illetve az írói művekben egyaránt kimutatható.

Kós Károly forradalmi naplója

Kós Károly 1956 őszén két hónapig (szeptember 10-től november 11-ig) Budapesten tartózkodott. Erdélyi magyar írók, közöttük az idősebb korosztályhoz tartozó Jancsó Elemér vagy a fiatalabbakat képviselő Lászlóffy Aladár hosszú évek kényszerű romániai „háziőrizete” után akkor látogathattak el ismét vagy éppen először (mint Lászlóffy is) a magyar fővárosba. Az idős (akkor hetvenhárom esztendős) Kós Károly személyes közelből élte át a magyar forradalom eseményeit. Régi barátjának és helikoni írótársának, Molter Károlynak írott 1956. december 3-i levelében olvashatók a következők: „olyan forradalmat éltünk (akik élünk), amilyen még nem volt a világon.” Ez a mondat természetesen kimaradt abból a levélközlésből, amelyet az Igaz Szó című marosvásárhelyi folyóirat adott közre 1980. decemberi számában. (A levélszövegből kihagyott részletet Sümegi György rekonstruálta nemrégiben a kolozsvári Korunk múlt évi decemberi füzetében.) „Az ősszel, másfél évtized múlva, először sikerült kiutaznom Budapestre – olvasom egy következő Kós Károly levélben, amely 1957. május 14-én íródott Tabéry Gézának. – Akartam még egyszer bár látni a várost, ahol az életet járni elkezdtem, és találkozni akartam néhány emberrel, meg akartam ismerni néhány embert, akiket munkájukért tisztelek. (...) reám csapott október 23-a, és én örvendettem, hogy nov. 11-én nagyobb baj nélkül hazavergődhettem (...) láttam egy olyan grandiózus drámát, amilyent sem Szofoklész, sem Shakespeare, sem Madách még álmukban sem tudtak elképzelni. (...) Ez volt életemben a harmadik nagy nemzet-tragédia, melyet megéltem. És ez volt a legszörnyűbb.” (Ezt a levelet és a következőt Sas Péter közölte Kós Károly levelezésének 2003-ban közreadott kötetében.) „...a forradalom élményének megrázó terhével szívemben és lelkemben, de máskülönben minden nagyobb baj nélkül szerencsésen hazavergődtünk Kolozsvárra szegény öreg feleségemmel együtt nov. 11-én” – ez a néhány sor egy Merényi Ferencnek, a budapesti műszaki egyetem építészettörténeti tanszéke professzorának írott levélben áll 1957. november 3-án. Lehetne idézni további leveleket is, valamennyi azt tanúsítja, hogy az idős Kós Károly számára milyen megrázó élményt jelentett a budapesti forradalom.
Ugyanezt tanúsítják Kós Károly 1956 október-novemberi naplóbejegyzései is, talán az elsőt és az utolsót idézném ide. Az első bejegyzés október 23-án este készült, és szinte vezérszavakban megnyilvánuló drámai tömörségben foglalja össze a forradalom első napjának eseményeit (szövege a Korunk már idézett tavaly decemberi számában olvasható). Tehát: „23-án délután gyűlés az Országház előtt: beszél Veress Péter, Nagy Imre, Gerő Ernő (ezt lehurrogják). Este a diákság egy része (munkások is) a Rádióhoz mennek, hogy bemondják a határozati pontjaikat. A Rádiónál ávósok nem engedik be őket az épületbe. Szétzavarások; könnygázbombák. A diákság szétszalad. A Parlamenthez futnak, mire az ottaniak is a Rádióhoz indulnak, velük magyar katonaság. Egy kapitány reá akarja bírni az ávósokat, hogy engedjék az ifjúságot be, mire egy ávós lelövi a kapitányt. Erre lövések, és az ávósok sortüzet adnak gépfegyverrel. Sebesültek, halottak. A fiatalság szétszalad. Katonák fegyvert adnak kezükbe, néhány munkás felkap 3 teherautóra, és Csepelre. Az ottani fegyver- és munícióraktárból fegyvert és muníciót szereznek, és vissza Pestre. Széjjelosztják a fegyvert és muníciót, és megtámadják a Rádiót, melyet ávósok védenek. Éjjel folyik a harc. A párt és kormány erre rendcsinálás céljából a Sz.fehérvári oroszokat hívja segítségül.”
Az utolsó, november 10-én, tehát még Budapesten keltezett bejegyzésben a következők olvashatók: „Szombat, nov. 10. 1956. október 23-án, a magyar szabadságharc kitörésének hírére a kolozsvári főiskolák diákjai is megmozdultak. Gyűléseket tartottak, és ott élesen bírálták a kormányzatot, a rendszer hibáit, és követeléseket hangoztattak, egyesek elbocsátását követelték stb. és akciókat indítványoztak. A képzőművészeti intézet vegyes nyelvű (román és magyar). A román és magyar diákok közös gyűlést tartottak, közös izgató beszédeket mondanak, és közös indítványokat terjesztenek elő. Közülük a leghangosabbakat (két magyart és egy románt, az egyik magyar neve Balázs, igen szegény vásárhelyi fiú és tehetséges festőnövendék, a román neve valami Felix, az volt a leghangosabb), másnap a román szekuritás beidézte és letartóztatta. A románt 2 nap múlva szabadon engedték. A két magyart hadbíróság elé állították. A tárgyalás december 13-án volt Kolozsváron, és a vád: államfelforgatásra izgatás. Az ítélet 7-7 esztendei börtön. A tanúk egyetlen komoly vádat sem igazoltak. A nyilvános tárgyalás közönsége elcsöndesült, és némán állott az ítélet kihirdetése után; fel kellett őket szólítani, hogy ürítsék ki a tárgyalótermet.”

Az erdélyi megtorlások

A két naplóbejegyzés között az ötvenhatos magyar forradalom drámájának – úgyszólván „sztenogramszerűen” megörökített – története. Kiderül, hogy az idős író mindvégig közelről figyelte az eseményeket: hallgatta a budapesti rádiót, olvasta a forradalmi sajtót, feljegyezte a barátoktól és ismerősöktől származó híreket és persze időnként leereszkedett a félig rommá lőtt pesti utcákra, hogy személyes tapasztalatokat szerezzen a lezajlott történelmi dráma felől. Kós Károly ötvenhatos naplója valóban izgalmas és megrendítő olvasmány (emellett hiteles történelmi forrás), amely méltán állítható oda a magyar forradalom eseményeiről készült más korabeli írói feljegyzések (így Tamási Áron, Déry Tibor, Rónay György, Örkény István vagy a felvidéki Fábry Zoltán és a nyugati emigrációban élő Szabó Zoltán ötvenhatos naplói) mellé. (Egyszer érdemes lenne kötetbe gyűjteni ezeket a naplójegyzeteket!)
Az ötvenhatos forradalom erdélyi tanúi és ezen kívül a megtorlás elszenvedői közé tartozik Dávid Gyula, a neves kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész, aki az akkor még létező Bolyai Tudományegyetem ifjú tanáraként járt Budapesten 1956 szeptemberében, majd hazatérve részt vett abban a szolidaritási mozgalomban, amely a magyar forradalom iránt érzett rokonszenvet fejezte ki. Az október 23-i budapesti tüntetés híreire a kolozsvári egyetemi ifjúság – akkor még nemcsak a magyar, hanem a román is – lelkesülten köszöntötte a demokratikus átalakulás reményét. Rokonszenvtüntetésre készülődtek, ennek megtartását azonban megakadályozták az egyetemi hatóságok, illetve a politikai rendőrség. A kolozsvári egyetem román rektora azzal beszélte le a román diákokat a magyarokkal közös tüntetésről, hogy a budapesti egyetemisták Erdély visszacsatolását követelik. Ez persze merő hazugság volt, hiszen október 23-án egyetlen olyan jelszó sem hangzott el, amely területi revíziót követelt volna. A kolozsvári tüntetés így elmaradt, Bukarestben és Temesváron ennek ellenére voltak egyetemista megmozdulások a magyar forradalom mellett, ennek következtében ítéltek a román bíróságok súlyos börtönbüntetésre több száz magyar és több mint száz román fiatalt. (A bebörtönzöttek személyi adattára, mint 1956 egyik legfontosabb romániai dokumentuma, Dávid Gyula szerkesztésében most jelent meg, az ötvenedik évfordulón!)
A román pártvezetés eleinte bizonytalan volt abban, hogy milyen mértékben tűrheti el az egyetemisták szolidaritásának megnyilvánulásait. Jól jellemzi ezt a helyzetet Dávid Gyula 1956 Erdélyben és ami utána következett „emléktöredéke”. Ebben a következők olvashatók: „Forró, zavaros napok voltak azok nemcsak a mi számunkra. A pártvezetés sem tudta, melyik lábára álljon. Emlékszem, október 25-én hirtelen nagygyűlést hívtak össze az Arany János utcai épület aulájába, s ott megszavaztattak egy táviratot az akkor frissen elismert Nagy Imre miniszterelnöknek címezve. Ebben bizalmunkról biztosítottuk őt és a szocializmus vívmányait védelmező magyar népet. Aztán három nap múlva összehívtak újra – kiderült, hogy táviratunk csak a tartományi pártbizottságig jutott el –, közben ugyanis rohamosan változott a magyarországi politikai helyzet. Ez alkalommal új szövegváltozat született: a Román Munkáspárt Központi Bizottságának, Gh. Gheorghiu-Dej elvtársnak volt címezve, s benne a Bolyai Egyetem tanszemélyzete és ifjúsága biztosította a pártot a szocializmus iránti hűségünkről. Ebben a változatban Nagy Imréről és a magyarországi eseményekről egy szó sem esett. Aztán újra eltelt néhány nap (persze ez a távirat sem ment el, mert már nem volt elég), s november 4-én délelőtt, amikor a kivonulásra ígéretet tett szovjet csapatok másodszor is lerohanták Magyarországot, megszavazásra került a harmadik változat, elítélve Nagy Imrét, aki az imperialisták járszalagjára került, s bizalmat helyezve a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányba. (E harmadik alkalmat »elblicceltem«, az ott történtekről csak utólagosak az értesüléseim.)
Az „emléktöredékek” írója maga is megszenvedte szolidaritásának nagyon is visszafogott kinyilvánítását, pontosabban megszenvedte azt, hogy a román kommunista hatalom a magyar forradalom hatására nervózus állapotba került. Dávid Gyula és néhány társa halottak napja előestéjén a Házsongárdi temetőbe zarándokolt (Kolozsváron sok ezer ember keresi fel ilyenkor halottait), és virágokat helyezett el a nevezetesebb erdélyi magyar sírokon. Ez szolgált ürügyül arra, hogy több magyar fiatal értelmiségit, egyetemi hallgatót letartóztasson a Securitate, és a szovjettípusú igazságszolgáltatás hagyományai szerint megrendezett koncepciós perek sorozatában hosszú évekre börtönbe vagy kényszermunkatelepekre küldjön. Dávid Gyula temetői tiszteletadását „ellenforradalmi izgatásnak” minősítették és hétesztendei fogságra ítélték, vele együtt ítélték el Páskándi Gézát és Bartis Ferencet, később Páll Lajos költőt, Varró János irodalomtörténészt, Csiha Kálmán református lelkészt, Lakó Elemér nyelvtudóst, majd még számos írót, tudóst és más értelmiségit. Dávid Gyula, akár a többiek, kitöltötték a hosszúra szabott börtönbüntetést, és csak a Gheorghiu-Dej pártfőtitkár által jelzett korszak végeztével térhettek vissza választott hivatásukhoz.

A román stratégia és a Szabédi László-ügy

Dávid Gyula több visszaemlékezésben és interjúban, legutóbb pedig egy terjedelmes életrajzgyűjteményben is fényt derített az ötvenhatos magyar forradalom erdélyi (romániai) hatására és a megtorlás eseményeire. Ezt a történelmi eseménysort mutatták be azok az írások (tanulmányok, visszatekintések) is, amelyek a Korunk 2006-os évfolyamában, majd ezeknek és néhány korábbi tanulmánynak az összegyűjtésével a nemrégiben közreadott Viharok. 1956-os irodalom a Korunkban című kötetben olvashatók. Ezek az írások, illetve Stefano Bottoni több közleménye, így A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya tárják fel azokat az utakat, amelyeket az erdélyi magyar értelmiségnek, mindenekelőtt az irodalmi értelmiségnek az 1956-os magyar forradalom és a következő romániai megtorlások körülményei között be kellett járnia. Bottoni hitelesen mutat rá arra, hogy az ötvenhatos magyar forradalom eseményeinek és hatásának hivatalos romániai kezelése milyen nagy mértékben nyomta rá bélyegét az ottani kisebbségpolitikára, és készítette elő azt a kisebbségpolitikai stratégiát, amely végső fokon a kétmilliós erdélyi magyarság megfélemlítését, jogfosztottságát és nemzeti identitásának lerombolását idézte elő.
Az 1956 folyamán kezdeményezett, amúgy igen bátortalan romániai kisebbségpolitikai reformokat és az ottani magyarság szinte váratlan öntudatosodási törekvéseit igen keményen letörte a bukaresti hatalom, arra kényszerítve az írókat, közöttük a legtekintélyesebbeket, hogy több nyilatkozatban is, mint „ellenforradalmat” ítéljék el a magyarországi eseményeket. Bottoni szavait idézem: „néhány hét leforgása alatt tartósan és radikálisan átalakult a hatalom viszonyulása a magyar kisebbséghez és főleg az értelmiséghez. A nemrég kiemelt, most azonban hirtelen kegyvesztetté és zsarolhatóvá vált fiatal elitet súlyos választás elé állították: vagy vállalják a rájuk kiszabott új szerepet, vagy eltűnnek a nemzetiségi közéletből. Nagy többségük nem vállalta az értelmetlennek tűnő meghurcoltatást.” Valóban így történt, az írók nagy része (akárcsak kevéssel ezután Magyarországon) beadta a derekát, és aláírásával látta el a kizsarolt szégyenletes nyilatkozatot. Nem tudok moralizálni ezek fölött az aláírások fölött, a tét nyilvánvalóan az volt, hogy ha a magyar értelmiség, a leginkább jelentékeny és népszerű magyar írók nevüket adják az elítélő nyilatkozatokhoz, akkor a magyar kisebbség kulturális intézményeinek marad némi túlélési esélye, ha nem, akkor következik az ügynökök: a hajdugyőzők rémuralma (ami különben a nyolcvanas évek közepére-végére valóban elkövetkezett).
Az erdélyi magyar értelmiség ellen indított 1957–1959-es hajsza eseményei közismertek: letartóztatások, könyvbetiltások, a magyar iskolai tantervek átalakítása és így tovább. Végül a kolozsvári magyar egyetem felszámolása és ezzel egybehangzóan a Szabédi László és mások ellen indított tragikus végű megfélemlítések és retorziók sorozata. Szabédi emberi és oktatói tragédiáját igen részletesen feltárta Kántor Lajosnak az íróról közreadott monográfiája. Most visszatért erre az imént említett kötetben megjelentetett Szabédi októberei című tanulmányában. Ennek a tanulmánynak a tanúsága szerint is nyilvánvaló, hogy a jeles kolozsvári költő és tudós végzetét nem csupán a magyar egyetem ügyében hozott vészbírósági ítélkezés szabta meg, hanem az is, hogy nem kívánta határozottan és egyértelműen elítélni és az erőszak hatására csak ímmel-ámmal ítélte el a magyar forradalmat. Kántor Lajos idézi a tudós tanár írásban lefektetett megnyilatkozását, ebben a hivatalos vádakra válaszolt. Itt a következők olvashatók: „a fegyveres összetűzés ténye, az, hogy vér folyt, az, hogy a magyar nép vívmányait a magyar nép egy része ellen fegyverrel kellett megvédeni, rettenetesen levert. Képtelen voltam a fegyveres lázadásban résztvevőket a lincselőkkel azonosítani, vérzett értük a szívem. Ez azonban nem gátolt meg abban, hogy a hallgatók előtt az imént említett értelemben ne foglaljak állást. A dolog másik oldala az, hogy a sajtónkban közzétett anyagoktól csakugyan eltérően, folyton hangsúlyozandónak tartottam, hogy a felkelésben részt vett ifjúság nem ellenforradalmi célokkal vett részt a felkelésben.” Valójában ez a Szabédi-feljegyzés és természetesen magának a költőnek a végzetes sorsa is a magyar 1956 utótörténetéhez tartozik, és talán nem túlzás azt mondani, hogy Szabédi Lászlónak valamilyen módon a magyar forradalom vértanúi között van a helye.

Lászlóffy Aladár tanúságtétele

A magyarországi irodalomban (és a nyugati magyar emigráció irodalmában) mindenekelőtt költők, közöttük Kassák Lajos, Dutka Ákos, Szabó Lőrinc, Sinka István, Vas István, Zelk Zoltán, Tamási Lajos, majd (a forradalom leverése után következő évtizedekben) Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, Bella István, Ágh István, Petri György és Nagy Gáspár, illetve az emigrációban Faludy György, Horváth Elemér, András Sándor és Gömöri György adtak hírt arról, hogy milyen felszabadító érzések, majd gyötrelmek fűződtek 1956 élményeihez. Hasonló költői vallomásokat találunk az erdélyi magyar irodalomban is, így Lászlóffy Aladár költészetében. Az akkor fiatal (tizenkilenc esztendős) költő egyetemi hallgatóként, egy szakmai kirándulás keretében került Budapestre, köszönhetően annak, hogy az esztendő nyarától kezdve a politikai „klímaváltozások” következtében több erdélyi magyar írástudó (mint szó volt erről az imént, Kós Károly vagy éppen Jancsó Elemér kolozsvári egyetemi tanár) a magyar fővárosba látogathatott.
Lászlóffynak a forradalom idején szerzett tapasztalatait versek egész sora, mondhatnám így is: egy valóságos „verses napló” örökítette meg. Ezek a versek csak a Korunk című folyóirat 1996-os októberi számában (a magyar forradalom negyvenedik évfordulóján) kerültek az olvasó elé. Magának a „verses naplónak” a születési körülményeiről Legbelsőbb titkos lőterek című írásában a költő így beszél: „Hol is kezdődik és meddig is terjed az »ötvenhatosság«? Arra határozottan emlékszem, hogy kamasztudatunk képernyőjére kivédhetetlenül maguk a szovjet-partizán-romantikát felvetítők festették oda az ördögöt: a Molotov-koktélt, mint primitív, de össznépi arzenált a T-34-esek szuperlovagrendje ellen. Az is biztos, hogy hiba csúszott a számításba, mert nyiladozó értelmünk a természet lefoghatatlanságának, lefékezhetetlenségének jóvoltából cenzúrázhatatlan irányba is elkalandozhatott ugyanazokon a csapásokon, egyetemi, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista betáplálógyakorlatokon, ahol egységes, hibátlan, tudományos, dialektikus, történelmi és materialista világképet akartak kialakítani bennünk, hogy (mint a világ minden régi és új vallása) feltétlen uralmat biztosítsanak, irányíthassanak, manipulálhassanak – s ez sem ment, mert a logika (ha már megtanítják) s a gyermekszáj (amíg rá nem ijesztenek kellőképpen s »illegalitásba«, hallgatásba, föld alá, nyelv alá nem kényszerítik) kellemetlen kérdéseket tesz fel, melyekre ha nincs kielégítő válasz, az ifjú Saulusok elindulnak egy örök damaszkuszi úton. (...) A »következmények« mégis csak a pesti utcán léptek fel igazán az életemben (s a naplómban, mely nyilván ’89 után se »szabadult« életünk, ifjúságunk egész fogoly-levéltárával egyetemben a Big Brother átkeresztelt intézményéből), azokban a hetekben, amikor rohanva és hasra vágódva ismerhettem meg Budapestet, élő és mozgó célpontként gondolhattam ki s vethettem papírra azokat az ügyetlenkedő verseket, melyek láttán Bányai főhadnagy elvtárs kimutatott a szürkületben a novemberi fákra, mondván: Reggelre ott fogsz lógni, fiam.”
Az ötvenhatos „verses napló” első darabja Ébresztő a forradalom első reggelén címmel 1956. október 24-én keltezett, és a következőképpen hangzik: „Köd van és statárium. A kivégzőosztag / tán el se látna az elítéltig. / Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben. / S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől. / Köd van és statárium. / S mert a kivégzőosztagok / csak a puskacsőig látnak – / vaktába-szerte az egész népre lövetnek. / Szabad a választás, proletárok! / A köd statáriumot, a statárium / örök ködöt hoz nektek. / Inkább a köd, inkább a golyó, inkább az árok!” A költemény egyszerre fejezi ki az elnyomó hatalom ellen felkelő pesti fiatalok tragédiáját és forradalmi elszántságát, azt, hogy a barikádok mögött életüket kockáztató, a fegyveres túlerőnek kiszolgáltatott ifjú forradalmárok (a „pesti srácok”) milyen tudatos bátorsággal voltak készen arra, hogy feláldozzák életüket.
Egész sor költemény követte ezt a verset, így a Vasárnap hajnal, a Morgó magyar, a Néma tüntetés, a Sírfelirat, a Haladék vergődésre címűek: belőlük, mint „lírai naplóból” ismerhető meg az az élmény, amely a fiatal erdélyi költőt eltöltötte a magyar forradalom napjaiban, majd a forradalom leverése után. Közülük csupán a Sírfelirat című verset idézem: „Vérvörös ország ma Magyarország, / véres város ma Budapest. / A térkép tarka palettáján / a Pest színét ne is keresd, / a magyar színt ne is keresd. / Fekete ruha ma Magyarország / s piros kokárda Budapest. / Egyedül voltunk, egyedül éltünk, / egyedül halunk mostan meg.” Ez a rövid idézet is mutatja, hogy a kolozsvári költő a magyar irodalom egy igen régi, leginkább Széchenyi István szállóigéje nyomán elterjedt, majd Petőfi által is kifejezett (lásd: „Szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar”, Élet vagy halál, „Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart”, Európa csendes, újra csendes) szorongató érzésének: az „egyedül vagyunk” érzésének adott hangot.

Erdélyi börtönversek

A magyar költészethez, a huszadik század második felének magyar költészetéhez is, szomorú módon tartoznak hozzá azok a költemények, amelyek börtönök mélyén jöttek világra. Az irodalom valójában a szabadság kultúrája, minthogy mindig a szabadság vágyában születik, mindig szabadságot követel, és mindig arra tanít, hogy miként is kell élni a szabadsággal. Már csak ennek következtében is a „börtönversek” a végső kiszolgáltatottság és reménytelenség hangját ütik meg, személyes és közösségi tragédiákról tesznek vallomást, hiszen nemcsak a költőt sújtó megtorlásról beszélnek, hanem a nemzet fájdalmáról is. Így volt ez, mondjuk a Martinovics-féle mozgalom vérbefojtása után Kazinczy Ferenc és Szentjóbi Szabó László börtönökben született írásai vagy az 1849-es megtorlásokra reagáló „börtönirodalom” esetében csakúgy, mint az ötvenes években börtönbe vagy kényszermunkatáborba zárt költők, így Faludy György, Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint és mások verseiben.
A magyar forradalom leverése után Erdélyben is, miként erről az imént már szó esett, tömeges méretekben torolták meg azt, ha valaki a legcsekélyebb módon is kinyilvánította rokonszenvét és szolidaritását a budapesti események iránt. A romániai börtönökben: Szamosújváron, Jilaván és kényszermunkatáborok (a Duna-deltában található „kolóniák”) mélyén jöttek világra azok a versek, amelyek nemcsak a magyar forradalom emlékét és méltóságát fejezik ki, hanem az erdélyi magyar irodalom kiszolgáltatottságát is. Számos fiatal erdélyi magyar költőnek vannak ilyen börtönversei, ezek szinte kivétel nélkül az l956-os forradalomra következő megtorlások áldozataként kerültek hosszú évekre a börtönlét infernális körülményei közé. Közülük Páskándi Gézának, Páll Lajosnak, Palocsay Zsigmondnak és a később (a rendszerváltozás után) a kolozsvári református egyházkerület püspökének tisztét betöltő Csiha Kálmánnak ismeretesek a börtönversei. Ezekben a költeményekben nemcsak a rabság kilátástalansága, nélkülözései és fájdalmai kapnak hangot, hanem a lélek ellenálló ereje és reménysége is.
Közülük most Páll Lajosnak a Duna-deltába egy rabok szálláshelyéül szolgáló uszályon írott Az Andromakhé uszályon című versére hivatkozom: „Rozsdás vas-szörny, mi a Dunán lebeg, / Szeptember már, de még kegyetlen nyár van (...) este a lomha Andromakhén, / Keskeny pallókon le s föl, mint a hangyák, / Járunk; fönt ég, lenn taposott remény.” Vagy Páskándi Gézának a régi „betyárromantika” hangjait idéző Betyárrigmus ötvennyolcban című versére, amely hetyke önérzettel küzd meg a rabság embertelen körülményeivel: „Olyan nagyon nem is bánom. / Egy ideig lesz lakásom, / Nem fogja a házbért kérni / Elsején majd Irén néni, / S végre elmondhatom bátran, / Hogy nem élek szabadságban.”

Összegzésül

Mindenből az a végső tanulság is adódik, hogy 1956 valóban nemcsak Budapest, nemcsak Magyarország, hanem az egész magyarság, mi több, ha a forradalommal szolidáris román, orosz, ukrán fiatalokra gondolok, valamiképpen a kelet-európai nemzetek forradalma volt: európai forradalom és európai történelem. Ennek tanúságául álljanak itt végezetül Páskándi Géza szavai: „Ötvenhat persze gyűjtőfogalom. Medence. Tenger. Minden oldalról futottak belé a folyók. Ezért volt valóban mindenekelőtt nemzeti szabadságharc, ahogy régebb írtam: forradalmi szabadságharc. De elsőként nemzeti szabadságharc, mert hozzánk a diktatúrát idegen erők hozták, így a szabadságharc ab ovo a polgári demokráciáért is zajlott, hiszen utóbbit épp a Szovjetunió és a kommunista párt vette el tőlünk. (Mások rábólintásával persze.) Vagyis a szabadságharcban immanensen foglaltatott a demokráciáért vívott küzdelem. Ezért tautologikus, ha azt mondjuk: a magyar ’56 a nemzeti szabadságért és a demokráciáért szállt síkra. Szerintem a második – a demokrácia – magától értetődő. ’56 ugyanakkor közvetve az egész térség felszabadítását is célozta – hatásaiban.”


(Előadás az Erdélyi Múzeum Egyesület tudományos fórumán Kolozsváron 2006. november 24-én.)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében