Halotti szeszély
Tudjátok, feleim, tíz éve meghalt,
és ott hagytuk magára. Ez volt.
Nem bírtuk már vele a tempót,
inkább ki se mondta a szép szót:
Ha tényleg sajnálsz, hát legyél holt
helyettem, mert aki most nem halott,
már nem juthat halálhoz.
Ám a halhatatlan megátkoz
minden halandót. És vacog, vacog, vacog.
Örökléttel besároz.
De térjünk vissza apámhoz:
Nem ismertük őt. Nem volt közepes,
és így nem lehetett tökéletes,
de az azért tök lényeges,
hogy a szív a szívé lehet,
a szem már szemet méreget,
a mi szívünkben szétreped
mindegyik neki tett ígéreted,
szétpukkan, mint a labda.
Infarktus szór szét darabokra
egy életet.
És nincs már.
Akár a fény,
jaj, ha kiég
a csillár
vagy leszakad.
Neveld meg a halottakat!
Neveld meg, ne kísértsenek!
Képzelje őket el a képzelet,
de maradjanak elképzelhetetlenek,
nehogy telesírják az életet
és végül még magukhoz kényszerítsenek.
Osztozzatok mindannyian a sírján!
Legyen közös a múlt és a valóság,
legyen veled a veledmaradóság,
ha mindent megadsz, akkor is marad adósság,
legyen fény is, de halvány,
marék csillag a sötét mocska alján.
Ilyen az ember. Csillagközi példány.
Nem élt belőle egy se, most sem él,
akár a fán sok egyforma levél,
az életünk az élethez hasonló.
Őneki még az élte se volt jó.
De van pár éve már egy sírköve,
amely a kimondható ködbe vész,
azt kérdi: Ennyi az egész?
És föltámad kővé meredve,
megmozdul, akár egy kőmedve,
s ékírással karcolja ronda
titkát az újmódi vadonra.
Akárki lehetett, de ő is én volt.
Egy kis félelmet letett a kezedbe,
ám a rettegést vesédből kivette,
és hogy erős, még azt is elhitette,
ő szürke árnyék, te fehér folt.
Ahogy nem ette ezt vagy azt az ételt,
teveled se tehet kivételt.
Nyeljük szorgalmasan a hideg étert,
amit a halálnak kibérelt,
berendezett majd lepecsételt
a csönd. Zengett fülünkbe hangya
türelme és űrbe süllyedt haragja.
A mélybe fenn
föléd zuhant egy idegen,
vagy bort ivott az égről.
„Megsült a semmi! Kivegyem?”
Gondoskodott az öröklét söréről.
A kezében füst, élő cigaretta,
magán a föld köpenyét összefogja,
s bőrén itt-ott kiütközik a jegy,
a bonyolult közt ő az egyszeregy.
Többé soha
nem lesz más matematika,
akármi megszülethet már, csak az nem,
amiben nincsen logika,
amiben nincsen ész, se jellem.
Gazdag a felforró szerencse,
mikor harmat hullik a sírkövekre.
Olyan ez néha, ellenségeim,
mint köröm az ujjak végein.
Az élet egy órára gondolt,
de megélhetünk egy egész kort,
még mesélni is kezdünk róla –
és öt perc alatt elfutott az óra.
A halottnak csak látszat az idő,
bár nincs, de azért néha széteső.
Az örök élet talán mégse kényszer.
Mondd, melyikünk élhet elégszer?
Kinek az álma?
Kétezer évvel ezelőtt Jézus még
kamasz volt. – Azt álmodtam, ló vagyok
– mondta –, és most nincs túl jó kedvem ettől,
vajon az ember vagy a ló a jobb?
– Egy ló – mesélte –, igen, egy ló voltam,
s a ló mohón legelt a fák alatt,
bár sejtette, hogy ő valaki más is.
És felébredtem... emberi alak,
de már tudom – folytatta meglepődve –,
kettő közt az igazság lehetek:
a ló álmodja Jézust, vagy Jézus
a lovat, az végülis egyremegy. –
Én ezt megértve sírtam: – Azt hiszed, hogy
eljött a megváltás kora? S terád
ebben munka vár? – Rám nézett: – Az álom
nem adhatja egy kicsit se alább! –
Már nem sírtam, csak vállat vontam. Aztán
bő tíz év múlva megborzongatott,
vajon az álom mondott igazat? A ló
nem látott sörénye felém ragyog,
és most már nem hiszem, hogy nincs
igazság,
csak benne minden: kép és átirat,
egy ló a megváltásról álmodik, de
az öntudata sértetlen marad.
Csöndbe dobott zaj
Van már elegem: kevesem van.
Nincs unokám és szeretőm sem.
Szívemet néha felborítsam?
Jussak válságba jelentősen –
a viharban kertre rogyó fák
suttogását hozva magamra?
Főjön ki konyhámban a jó mák,
legyen whisky-szagú a kamra?
Fusson be a fekete pénz is,
várjak egy nőre a köröndön?
Legyen szemem, ami néz is,
ne kelljen titkokat kinyögnöm!
Ne dolgozzak másképp, csak ingyen,
részegje a jónak, a könnynek,
ne kelljen menekülnöm innen,
a gondok előre köszönnek.
Van laptopom, nyitva van éppen,
fogam van pimasz színaranyból,
ezt a verset írom a gépen,
odakint egy kis este tombol,
itt bent zene szól, lámpafény van.
Gyógytea nyugodt idegemnek.
Bonyolult dolgot, mint a mértan,
sem érzek egész idegennek.
Mit előadok, az az élmény,
ritkán talál meg egy-egy embert,
nem vagyok Adonis, se véglény.
Léptemmel nem járom a tengert.
De néha megállok a partján,
vagy mólóra vivő fapadlón,
hátamon a hideg szaladgál
igéből főnévbe hanyatlón,
mint kómából, aki feleszmél
a semmi sodrától zavartan,
s rögtön gyógyszer után keresgél,
mert: – Föltámadni nem akartam! –
Nyirkos hideg fogja a lábam,
a nincs, amit rég elígértem,
felbukkan a ritka tudásban,
s túlcsordul, mint hang az igében.
