Alkalmi írás Dsida Jenőről
„a Dsida-fasor jegenyéi alatt
Látja zokogni Jenőkét.”
(Kovács András Ferenc:
Kölcsey Ferenc lehajtja fejét)
Él-e még a költő, tehetjük fel a kérdést így Dsida Jenő születésének 110. évfordulóján, nagycsütörtökről pünkösdre fordulván. Elárvult-e Jenőke életműve a 21. században, vagy akad még érdeklődő, filológus vándormadár, aki e munkásságban kutakodik, feltérképezvén újabb és újabb lehetőségeket a különböző irodalomtörténeti tárgyú munkákhoz. Nemrég egy egyetemi szemináriumon kortárs irodalom kánonjairól értekezve verset, sőt, verseket vittem a hallgatóknak. Hogy már az elméleti képzésen és kérdéseken, sőt, húsvéton is túl, forduljunk immár rá a szépirodalmi alkotásokra, forduljunk rá a versekre, a költészetre, beszéljünk arról, amiről egészen addig elméleti megállapításokat tettünk.
Este hatra járt az idő, és laptoppal, projektorral, kivetíthető költeményekkel felszerelkezve csörtettem végig a kihalt folyosón a bölcsészkar épületében. Kint még sütött a nap, szeles idő lévén esőre is állt, odabent csönd, némaság, az universitas mostanság megtépázott méltósága nehézkedett az időre. A terem nagy, ötven, sőt, hatvan fő is elfér, székek szanaszét, néhol sorokba rendezve, máshol elhuzigálva. Nem volt csalatkozás, hat előtt pár perccel üres volt még a terem, egyetlen lélek sem tolakodott az ajtónál, hogy nyitásra, beülésre várjon. Késést nem jelzett senki, nem is lett volna hol, az ablakon túl játszótér, óvoda, és már nem is tudtam, miben reménykedtem inkább: jöjjenek a jó és meghitt emberek, vagy hagyjanak ebben a kései órában békén, és mindenki legnagyobb megelégedésére elmaradjon az óra.
Jenőke, egyedül maradtál, mondtam magamnak, miközben elindítottam a gépet, és a kivetítőn megjelent pár verssor:
„Nem volt csatlakozás. Hat órát vártam
az első buszra neonfényben, bezárt
üzletek, autóhirdetések között;
hat órát aludtam volna a bostoni
reptéren Californiából jövet.”
Aludnék én is így estefelé, pihennék egyet erre a napra, a francnak hiányzik Jenőke, Gerevich, Fekete, Orbán és Balázs. Leültem, néztem az üres termet, még légy sem zümmögött, nem tévedtek be, ahogy hallgatók se nagyon. Aztán végül mégis: tizenöt perc késéssel érkeztek, ketten, egymás után óvatoskodtak be az ajtón, majd mintha fáradt testtel és nehéz lélekkel ültek volna be.
Néha olyan érzésem van tanítás közben, mintha a hallgatók elvesztették volna az érdeklődésüket az irodalom iránt. Mintha olyan kötelező köröket futnánk egy-egy szemináriumon, melyek másról sem szólnak, mint hogy megkedveltessük velük az irodalmat. Ilyenkor néha emlékeztetni kell őket és nem utolsósorban magamat is, hogy korántsem erről van szó. Nem azért ülünk itt órák hosszat egymással szemben, hogy elbeszéljünk egymás mellett. Hogy én beszéljek, és ők egyszerűen csak hallgassanak. Hogy Gerevich András verse felidéz valamit, mondtam, hosszú csend után, és hogy érdemes lenne végiggondolni, mi is az, amit megidéz. Hogy mennyire pontos megfogalmazása a folyamatosan mozgásban lévő életnek a következő pár sor:
„Mint ki napfényes, titkos útról tért meg,
pálmafás parton filmsztárok szavára,
sors elől szökve, mégis a sorssal
emailezgetve minden délután,
ki finom ideggel érzi idegenben,
hogy állandósul az átutazásban.”
Állandósul az átutazásban: érzékeny és kiváló meglátás, rendkívül pontos továbbgondolása és továbbfejtése annak a gondolatnak, mely a magány fokozatait próbálja megragadni. Ismerős ez a gondolat?
Egyik hallgató csöndesen, szemlesütve mondta, mintha Dsidának lenne valamilyen hasonló verse. És hogy az utolsó sorok is mintha ezt idéznék:
„Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani, bestoppolni Bostonba,
az éjjelt egy nightclubban tölteni,
mert Josh aludt, Jamar aludt, Terence
aludt, Jacques is aludt, és mind aludtak,
kikbe nem volt időm beleszeretni”.
Kérdeztem is rögtön vissza, vajon mi idézi itt Dsidát, és hát melyik szövegét. Azt nem tudta, de itt ez a felsorolás, hogy mindenki alszik, ez ismerős, ezt már látta valahol, és mintha Dsida lenne. Hallod, Jenőke, mintha te lennél az, ezt mondják így este fél hét fele a kongó előadóban. Örülsz-e neki, Jenőke?
Valami éledezni látszott a szemekben, mintha történt volna valami, és a következő versnél már nagyobb lelkesedéssel mentünk végig a sorokon. Bár ott megtévesztette őket a harcos, mámoros tekintetű kálvinista öreg, aki öklével az asztalt verve hirdette az új dalokat. Na meg a Trabant. Mert hogy kerül a versbe egy Trabant? Ráadásul zöld az istenadta:
„Verecke híres útján zöld Trabanttal,
alig ötvennel kavarom a port.
Rivall a rádióból az újmagyar dal,
az ólmos benzin füstje áthatolt
a zárt ablakon.”
Áthatolt a vers a terem csöndjén, és örvendezve konstatálták a hívek, ismerősek a sorok, ismerős a vers, hogy hát ez Ady, csak az a Trabant ne zavarná össze a líra szövetét. Látod-e, Bandi, mégis csak száll új szárnyakon a dal?! Csak az a Trabant ne lenne, mert az zavaró. És mi az a Kocsárd, tették fel a következő kérdést, majd utána csend. Néztem én is szerteszét. Kocsárd a hely, ahol állandósulunk az átutazásban, ahogy Gerevich fogalmazott. De az nem Boston volt, kérdeztek vissza azonnal. Boston vagy Kocsárd, nem mindegy? Ha átutazás van, akkor átutazás van. És tanár úr, ki az az Orbán János Dénes? Maradjunk annyiban, ő írta ezt a verset:
„Kocsárdon át az út bizonytalan,
esélyem van, hogy nagycsütörtököt
mond a Trabant, s míg jő a szerelő,
koszos motelben lehet rostokolnom.”
Ahogy ott rostokoltunk a teremben, lassan már hét felé járt az idő, újabb és újabb szövegek következtek.
Fekete Vinc a címe a következőnek. De milyen hülye cím már ez, tanár úr?! És mi az hogy „Nem volt csalatkozás”? Az nem csatlakozás? Az nem megint Dsida? Látod-e, Jenőke? Megtalálnak újra és újra, mondhatnám maguktól találnak rád, csak kis rávezetés kell, átvezetés. Persze, néha nyakas kálvinisták közé kerülsz angyali katolikusként, de hát ez van, változnak az idők. Vagy éppen Bostonba, esetleg Alvincre, hogy magyarázzam nekik is a címet. Félig. És itt, mint láthatják, nincs már magány, hisz
„Gyűltek a meghitt emberek.
Magam a síneknél fürkésztem,
alig lebbent, s úgy tűnt,
a szél hoz mohó fényeket.
Lassan jöttek mégis, hol összeér a sínpár,
s kezdődik a tétova végtelen.”
Haladtunk, ha lassan is, de gyűltek és jöttek a szavak, és nem volt már csönd, izgalom volt, beszéd, azt is mondhatnám: párbeszéd. De tanár úr, ez már nem Dsida, hiszen Balázs Imre Józsefnél nincs magány. Nincs magány, magányt csak nyomokban tartalmaz, és nézzék meg, mégis, mégis csak itt van, szerkezetileg, részeiben, ahogy a következő szövegben is. Ekkor felkiáltottak: hát az nem Alvinc! Az Vince, Fekete Vince. Tanár úr, maga szórakozik velünk! Ennyi engedtessék már meg nekem is, mondtam somolyogva.
„Körülnéztem.
Röhögni lett volna jó,
ordítani: késés volt
újra, nyirkos és rideg sötét.”
Késés volt, fél nyolcat mutatott az óra, kint sötétedett, és még sehol sem voltunk, még nem értünk a kertbe, ahol transzcendens magánnyá fokozódik a kocsárdi várakozás.
És most eddig. Körülnéztem. Készülődtek, pakolták el a verseket, a fénymásolatokat. Ismét üres lett a terem. Látod, Jenőke, „gyúltak szikkadt tekintetek”! Az ablakon túl Zugló, valahol vonat sípolt, és kiléptem a homályos, alig megvilágított folyosóra. Az universitas ismét néma csendbe borult. Hogy él-e még a költő? Jenőke, mondd, élsz-e még? A költészet még él, Jenőke, éppen még megvan, köszöni szépen. Láthattad, így hármasban gyűlünk össze, kis szektaként, hogy hódoljunk hóbortunknak. Hóbort vagy, Jenő, múló hóbort, és mind alszanak, újra és újra elalszanak, „mert a szemeik megnehezedtek vala”. Így vannak ők is, így vagyunk mi is, „Verecke útján almazöld Trabantban / keresek mestert / tanítványt / hazát.”
