Csak ült a széken, s nézegette az asztalra ejtett fényképet, melyről egy lány mosolygott rá. Roman számára nem csak egy lány volt az, de nem tudta felfogni, kit lát maga előtt. Ragacsos, félig megalvadt vércseppek borították a fotólapocska szélét. Roman vércseppjei voltak azok. Tegnap – kivételesen gyenge cucchoz jutott hozzá – idegességében az elevenig rágta körmeit, ujjhegyei vöröslöttek a vértől. A dílere elutazott a városból, és egy junkie másik árust ajánlott Romannak, így aznap nem tudott lebegni. A mai heroin viszont ütött! Kihúzta a tűt a vénájából, s teljesen megszűnt minden rossz érzés.
Másnap Roman későn ébredt, de őt ez nem érdekelte. Sosem nézte az óráját, nem voltak elfoglaltságai. Esetleg csak az – ha ezt lehet elfoglaltságnak nevezni –, hogy elment egy régi haverjához hernyóért. Bírta a srácot, régen mindig együtt lógtak a suliból, tanulás helyett szipózni mentek. Úgy érezte, megbízhat Fakóban, mindent megbeszéltek egymással. Fakó adta neki a becenevét, mert mindig roma zenéket hallgatott, és állandóan arról beszélt, hogy egyszer úgy fog repülni, mint Superman. Így lett belőle Roman. Fakó, aki sápadt arcáról kapta nevét, kölyökként belecsöppent a bűnözésbe. Három éve terítette a drogot, de egyáltalán nem látszott rajta a gazdagság, minden pénzét elvitte a napi adagja. Főállású heroinista lett.
Roman, miután felvette kopott nadrágját, s a többi ócska ruhadarabját – ami talán az összes vagyonát jelentette –, elindult, hogy megkeresse Fakót. Gondolatai összekuszálódtak séta közben, eszébe jutott az a lány, aki két héttel ezelőtt nem csak fényképről mosolygott rá, szeretkezett vele, s a fülébe súgta: szeretlek. Roman nem könnyezett, de lelkében érezte, hogy sír. Szája legörbült, keze remegett a kabátzsebében. Hirtelen megállt, olyan gyorsan, mintha árok széléhez ért volna, megijedve, hogy beleesik. Matatni kezdett a zsebében, s mintha szíven döfték volna, rájött, hogy elvesztette a pénzét. A rohadt, kurva életbe! Miből veszem meg a mai adagomat? Gondolataiban átkozta magát, hogy lehet ilyen szerencsétlen, hogy elhagyja a lóvét. Leült a vasútállomás egyik padjára, hesszelte az embereket. Nézte az egyik kisfiút, aki zokogva mondta az anyjának, hogy éhes. Eszébe jutott, amikor tizenkét éves korában ugyanemiatt sírt az anyjának, erre ő elővette a szekrényből a legnagyobb konyhakést, s feldarabolta a kalitkában lévő papagájt.
– Edd meg! Tessék, itt a vacsorád! Azt mondtad, éhes vagy, te mihaszna sírógép! Na mi lesz?! Zabálj!!! – üvöltötte neki a muterja.
Roman a mai napig nem felejtette el azt a napot. Bőgve nyelte le kedvence tollait, majd szétharapta húsát, vér csurgott a száján, miközben muszáj volt hallgatnia:
– Zabáld!!! Nyeld le az utolsó falatig!!!
Roman ezek után sosem mondta, hogy éhes.
Haklik Tamás 1980-ban született Ózdon. Jelenleg is ott él, szociálpedagógus, hajléktalanellátásban dolgozik. 2015 óta foglalkozik írással.
