"már nem hiszem, hogy nincs igazság"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 09. (719.) SZÁM – MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A lírikus szerkezete
Demeter Zsuzsa
„Képes vagyok bárhol, bármikor szellemnek vagy marslakónak érezni magam” - beszélgetés Kun Árpád íróval, költővel
Vörös István
Versek
Vincze Ferenc
Dsida Jenő reloaded
Bogdán László
A Zóna
Haklik Norbert
Mégsem boszorkányság?
SÁRKÁNY TÍMEA
Kölcsönszavak
Celler Kis Tamás
Versek
Juhász Tibor
Meghív-Lak
HORVÁTH BENJI
Versek
Haklik Tamás
Papagájszárnyak
Vida Kamilla
Birtokviszonyok
Nora Gomringer
Versek
Tamás Dénes
(máj kell jackson)
Beretvás Gábor
Ajándék lónak ne nézd a fogát (?)
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak XIII. levél. A létezés kabaré-színháza
Antal Balázs
Ki?
ANDRÉ FERENC
Diákjegy haza
Krómozott törlesztőrészletek
Jakabffy Tamás
A „miénk”-e Rózsa Miklós?
Portik Blénessy Ágota
Szilánkokból építkezve
 
Beretvás Gábor
Ajándék lónak ne nézd a fogát (?)
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 09. (719.) SZÁM – MÁJUS 10.


Herendi nyeregbe került

Mindig megizzad a kritikus tenyere, ha elhangzik az a kijelentés, hogy elkészült „minden idők legdrágább magyar filmje”. Most sem történt ez másként. Természetesen – hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára – az sem hoz feltétlenül hasznot egy film számára, ha parányi büdzséből készül, és csupán az akarat tajtékos kínlódásaként lehet aposztrofálni, mint például Koltay Gábornak a millenium százéves évfordulójára összegründolt Honfoglalását (1996). Nem csoda, hogy azóta sem könnyű védeni a magyar filmművészet ázsióját azok előtt, akik emlékeznek a besenyők azon szánalmas támadására, ahol majdhogynem ugyanazt a tíz lovast űzi körbe a rendező, hogy egy többszáz fős fergeteg látszatát csalja a vászonra.

 

Hogy a Magyar Nemzeti Filmalap miért gondolhatta úgy, hogy az – eredetileg fogorvosnak készülő – Herendi Gábort támogatja meg közel hárommilliárd forinttal, arra elég nehéz magyarázatot találnom. Első nagyjátékfilmje, a Valami Amerika (2001) közönségsikere arra enged következtetni, hogy Herendi az amerikai közönségfilmekben egyébként jól működő paneleket úgy tudta felhasználni, hogy azok a magyar filmes keretek között is kiállják a próbát. Ezzel persze nemcsak okosan betömött egy piaci rést, hanem megteremtett egy olyan közönségigényt, amely révén talán egy sokkal nagyobb nézőszámot produkáló jóléti országban az ilyen filmek piaca hibátlanul is működhetne. Gazdaságilag Herendi produkciói azonban nem tudnak a szűk magyar közegben igazán nagyot robbanni, külföldön pedig sajnos már eleve eladhatatlanok. Ezen megfigyelések igazolására szolgál, hogy a Valami Amerika 2. (2008), bár valóban hozta azt a magyar nézőszámot, amit egy sikeres hollywoodi film esetében várnak a forgalmazók, de képtelen volt olyan műfaji újításra, mellyel meghaladhatta volna az első részt, vagy horribile dictu a „magyar kártyát” kijátszva tágíthatott volna valamicskét a műfaj határain.

 

A két Amerika-film közé beékelt Magyar vándor (2004) pedig a cím okozta előzetes elvárásokkal szemben nem Magyar Zoltánról szóló életrajzi és sportfilm lett, hiszen semmi köze nem volt a lólengés olimpikonjához, hanem egy Monty Python-vonalon vonagló Gyalog galopp-interpretáció (Monty Python and the Holy Grail, 1974). Itt az angol eredetit próbálta Herendi magyarítani, némi Jöttünk, láttunk, visszamennénk-vegyítéssel (Les visiteurs, 1993). A tátott szájú mozinézők habzó kacaja viszont teljesen elmaradt. Hiszen ahogy nem sikerült lecsapni a prosztóság magaslabdáját, ugyanúgy nem sikerült visszaadni a nézők térfelére a finom humor fonákját sem. Nem beszélvén arról, hogy Bácskai-Lauró István Gyula vitéz télen-nyáron (1970) című filmje még a Monty-Python előbb említett korai zsengéjét is megelőzte és úttörő módon már rég csatát nyert nálunk az abszurd társadalmi-önkritikai film frontján. Kár, hogy nem lett ennek a kezdeti vonulatnak méltó folytatása.

 

Országomat egy lóért

Lovas nemzet vagyunk, tartja rólunk a fáma. Történelmünk nagy fordulópontjaiban általában ott tolonganak a lovak. A valamit is magára adó vezéreink (Dózsa Györgyön kívül) a képzőművészeti alkotásainkban lóháton jelennek meg. Brómszínű és avíttas képkockájú filmhíradók képein láthatunk lóháton történő királlyá koronázást és kormányzói bevonulást is. Elsárgult fotókon déd- és nagyapáink még lóháton feszítenek. A lovak mára ugyanúgy visszaőgyelegtek a közbeszédbe, ahogy egyre több szó esik a dicső múltat és pompát idéző kastélyokról is. Hiszen a kastélyok és várak renoválása ugyanúgy nemzetpolitikai ügy lett, mint az ismert budapesti lóversenypálya, a Kincsem Park rendbehozatala, a Nemzeti Vágta, vagy az annak mintájára életre hívott Székely Vágta.

 

A magyar filmművészet is hangsúlyt helyezett arra, hogy méltóképpen búcsúzzon el a modernizáció térhódítása miatt kiszorulóban levő patás társainktól, gondoljunk itt Huszárik Zoltán 1965-ös, Elégia című lírai tisztelgésére. A ló a filmművészetben szinte állandó szereplő, ha a hatvanas évek előtti világot próbáljuk megmutatni benne. A ló játszik, jelentése van. Nem mindegy, hogy a filmben szereplő ló táltos, paripa, csatamén, gebe vagy csupán egy vak bányaló. Az első magyar hangosfilm, a Hyppolit, a lakáj (1931) már eleve egy lovas incidenssel kezdődik, ebből kifolyólag első mondatainak egyike is ez: „az emberiség az egész kultúráját a lovaknak köszönheti”. A ló Jancsónál szimbólum, Sára huszárjainál realisztikus képben forr egybe lovasával, a szenvedély tárgya A ménesgazdában (1978), a humor kegyetlen forrása az Indul a bakterházban (1979) vagy éppen maga az ördög Bereményi Eldorádójában (1988). A lósportra épülő szerencsejáték pedig legemlékezetesebben Koltai Róbert átütő sikerű Sose halunk megjében (1993) jelenik meg először a rendszerváltás utáni magyar filmművészetben, de jelen lesz a szintén az ötvenes éveket idéző 2009-es Kolorádó Kidben is.

 

Napjainkban azonban lóról és lovasáról elsősorban a dokumentumfilmes szcéna igyekezett gyors célfotót készíteni. Ide tartozik Ferenczi Gábor szintén egy versenylóról szóló, Overdose – Vágta egy álomért (2013) című, a Kincsemével rokonítható története, vagy akár a Kállai Pálról, a híres zsokéról készült portré, amely A legkisebb magyar (2003) címen futott. Persze nem feledkezhetünk meg a komoly közönségsikernek örvendő A Lovasíjászról sem (2015), melynek közszájon forgó mottója, a „nem őseinket kell követni, hanem azt, amit az őseink követtek” majdnem tökéletesen illeszkedik a fentebb már említett hagyományőrzés és hagyományteremtés retorikájába.

 

Kilóg a lóláb

A lovak, jelmezek és egyéb kellékek mellett kiemelendő, hogy a Kincsemben a helyszíneket nem felépített, hanem eredeti helyszíneken vették fel, nyilván némi korhű ráigazítással. A dégi Festetics-kastély szolgál az ősi, majd elvett és visszanyert szülői ház monumentumául. (Az eredeti Blaskovich családi otthon Tápiószelén található, de enyhén szólva sem olyan impozáns, mint a választott helyszín.) A fertődi Esterházy-kastély, a keszthelyi Festetics-kastély és a szintén Dégen található, omladozásában is gyönyörű kiskastélyi épületek szolgáltatnak még festői hátteret számos jelenethez. Azonban hogy a kurtizánokkal való évődés belső felvételeihez miért kellett szintén patinás épületeket kibérelni és operadíszletekkel zsúfolásig pakolni, afelett csak széttárt karokkal értetlenkedhetünk. Épp úgy, ahogy a modern táncba és divatbemutatóba átcsapó báli jelenet kulisszái sem követeltek meg ilyen patinát – de ezt engedjük el.

 

Alapjában véve a filmmel az a gond, hogy nem igazán tudja eldönteni, mit akar. Herendinek megint sikerült összelopkodnia pár hollywoodi filmes jelenetet, amit leleplezhetően belevakolt a saját filmjébe. Ezzel semmi gond nem lenne, ha nem ugyanazzal az ifjonti hévvel és szakértelemmel tenné ezt, mint amivel annak idején a Mátrixból egy jelenetet egy sörreklámba belekombinált. Szinte pontról pontra meghatározható, hogy mely filmek tetszettek az alkotóknak az elmúlt húsz évből, ám ezeket sajnos nem tudják úgy injektálni, hogy filmjük erényévé váljék.

 

Egy akár ígéretesnek is mondható történelmi film kezdőképeit kapjuk. Az időpont az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlások kezdete. A régi magyar nemesség megtestesítője, Blaskovich Bertalan (Rátóti Zoltán) díszmagyarban várja a letartóztatására küldött császári küldöttséget. A film körülbelül eddig tartozhatna a támogatott kategóriába.

 

A küldöttséget Otto von Oettingen (Gáspár Tibor) vezeti, aki azt a hiszekegyet vallja, hogy „háborúban nincs barátság” – ám az igazi megtorlás oka az osztrák tiszt részéről a lótenyésztés területén elszenvedett szakmai féltékenység. A kastély, bár tele van könyveknek és gyertyatartóknak álcázott titkos fogantyúkkal, amik rejtekajtókat nyitnak, a magyar nemes nem futamodik meg, hanem kardot ránt, mire von Oettingen orvul lelövi Blaskovichot, majdhogynem a saját kisfia szeme láttára. Az osztrák tiszt így nemcsak hogy megkaparintja a kastélyt, de még a lótenyésztés titkos bibliáját is einstandolja, mely maga a tudás kiapadhatatlan forrása, amúgy a kisfiú öröksége. Mi tagadás, a könyv körüli álbonyodalom hatására elkezdtem kissé fészkelődni a kólatartós fotelben. A kisemmizett gyermek toporzékolása jutalmául ráadásul még egy svungos sallert is kap útravalóul. A történet pikantériája, hogy a kisfiú a gyámjával (Gyabronka József) a nagyszülőktől örökölt régi kastélyban húzhatja meg magát, ami az eredeti laktól egy rövid vágtára található. Ott fognak hát élni, kettecskén, illetve némi szerény háznéppel és egy gyatrán szűk állatállománnyal kiegészülve. (Jelzem, hogy a valóságban a Blaskovich-kastélyt nem vették el az osztrákok.) Ennyit a két nép sógorságáról, a történelmi hitelességről és arról, „hogy eb ura fakó”, már megint nyakunkon a labancz.

 

Hogy a rendező ne várakoztassa a közönséget a passzív rezisztencia és a kiegyezés kori nemesi nevelés főbb állomásain, ugrunk is a történetben egy szellős huszonöt évet. A felnőtté válás és a kilátástalanság terhe alatt vajúdó ifjút dévaj önpusztítás közben találjuk, aki a gyerekkori trauma és persze a szűkös körülmények között eltöltött negyedszázad miatti komplexusait némi renitenskedéssel próbálja kompenzálni.

 

A magyar nemesi sorstörténetekből jól ismert dzsentriskedésében hű cimborája, Gerlóczy gróf (Keresztes Tamás) nyújt neki anyagi támogatást, némi cinkos erkölcsi összekacsintással. Egy barát segít mindenben, ha igaz barát, főleg, ha „fussa rá”. Gerlóczy mindenben igyekszik segíteni az ifjú Blaskovichot, úgymint adósságok rendezése, párviadali segédkezés és inflagrantik megúszása az osztrák nemesség hölgyeivel. Mondjuk, ez nem mindig sikerül még Gerlóczynak sem.

 

A két figurát összekapcsolja a bohém korszellem, azaz a pajzánkodás és a duhajkodás iránti vágy. Megvillan tehát néhány kóbor női mell, és Nagy Ervin sem szemérmeskedik megmutatni, milyen, ha egyenletesen barnul a férfitompor. A vágy ezen és még pár erotikus tárgya, mint a Revizor kritikai portál videójában is szóba került, „szívdobogtató”. El is fogadom egyes szerkesztők rajongását, vagyis azt, ha egy pompás „telivér” látványára felcsapja a fülét a közönség szebbik fele. Nem rúgkapálok én sem a filmen végigvonuló csődör-párhuzam miatt, hiszen ez valóban a film erénye, majdhogynem az egyetlen.

 

Ugyanis a narratívába ekkor már beletenyerel a rendezői akarat, és széttapicskolja egy drága történelmi kalandfilm kósza ígéretét. A sztori felspannolása érdekében Herendi nem rest bedobni magát, és simán kicsikar egy menüettből egy kígyózó modern táncot, képes bedobni egy magnéziumos fotóaparáttal bíró szelfizést, mint ahogy odáig is elmegy, hogy a baronessz Fluor Tomitól eldúdolja a „két kicsi legót”. Hálás köszönet a humor ezen zubogó forrásáért. A közönség nyugdíjas tagjai koruknál fogva nem a göcögéstől fuldokoltak, a közönség fiatalabb tagjai (ők voltak kevesebben) eddigre pedig már rég belefeledkeztek telefonjaik bizgálásába. Pedig Herendi mindenkit igyekezett a tréfálkozása hálójába belegabalyítani, ezért egy „lájkolom”-os Facebook-poént is a Kincsemet meglovagoló angol szuperzsoké (Kovács Lehel) szájába adott. Az „eszeveszett hahota” most is halk kuncogással vegyes felnyögés formájában szakadt ki a nézőkből, míg páran eltakarták a szemüket fájdalmukban.

 

Otto von Oettingen leánya, azaz a női főszereplő nálam sajnos nem érte el azt a hatást, amely Nagy Ervin poszterét kiragasztatta a képzeletbeli lányszobák falára. Petrik Andrea szerepmegformálásban és kisugárzásban is messze alulmaradt attól, hogy emlékezetesnek nevezhetnénk. Pedig Klara von Oettingen sejtelmes háttértörténete nem kevés adalékkal járulhatott volna hozzá alakításához. Anya nélkül nő fel, balesetet szenvedett fiatal korában lovaglás közben (holott bajnok sorsra lett volna predesztinálva), egy gépezet segíti abban, hogy sérült lábát iszonyatos fájdalmak árán kondicionálja, és egyébként is már eleve makrancos jellemmel büntette meg az úr. Mi kell még? Ha a lázas dialógírók nem segítették volna Petrik Andreát abban, hogy karakterének történetét legalább verbálisan napvilágra hozza, akkor sajnos ezek a háttértörténeti színek teljesen elradírozottan maradtak volna a nézők számára. A férfi–nő kapcsolat, azaz a szerelmi szál leginkább két olyan idegen szemezésének tűnik még így is, akik mintha titkon azt sejtenék egymásról, hogy testvérek. Az biztos, hogy románcuk szenvedélye nem változtatja át a (film)vásznat gyűrött lepedővé.

 

Bár nincs kidolgozva a női karakter, de az eddigiekből sejthető, hogy sajnos ki van zárva abból az úri közösségből, akik egyből víg polkát lejtenek, ha megcsusszan a talpuk alatt a Vix. Ezért is különleges, hogy gavallér módon az ifjú Blaskovich mégiscsak őt kéri fel egy botorkáló táncra, mi több, még korcsolyázni is megpróbál vele. Mondjuk, abban Blaskovich is béna. Ám ha együtt tudnak röhögni ezen, akkor megnyugodhatunk, hogy végre beteljesült egy szerelem, vagy valami ilyesmi.

 

Mivel Herendi nem állja meg, hogy bele ne applikálja a filmbe a szerelemféltés háromszögét, elkerülhetetlenné válik némi torzsalkodás a barátok között. Ám az érzelmi klisék versenyében nem a szerelemféltés sekélyessége vezet, amelyről, mint tudjuk, a férfibarátság legfőbb mételye, hanem hogy Klara személyét Gerlóczy részéről a jól megfontolt anyagi érdek teszi érdekessé, míg Blaskovichot a tiltott gyümölcs ígérete hajtja az ellenség lánya felé. Sajnos ez a gubanc sincs megfelelő módon kibontva. Annak kivitelezése, hogy a két férfi barátsága hogyan válik egyszeriben gyűlölködéssé, egy olyan képregény elnagyolt történetvezetésére hajaz, amiben még ráadásul össze is ragadtak a lapok.

 

De vegyük szemügyre a lovakat. A lovak a színvonalasabb hollywoodi attrakciókban komolyan képzett állatok. A Suttogó (The Horse Whisperer, 1998) vagy akár a Hadak útján (War Horse, 2014) igyekeznek úgy használni az állatok emberarcúságát, hogy közben saját identitásuk, állati mivoltuk is plusz adalékként szolgáljon a film számára. Szerepük ezekben a produkciókban egyenértékű a színészekével. Külön szakterület foglalkozik ezzel. (Gondolhatunk Enyedi Ildikó testről és lélekről regélő szarvasainak álomföldi szerelmi légyottjaira is.) A Kincsem bőrébe bújtatott állat(ok) azonban nem túl kifejező(ek), a róla/róluk készült felvételek néhány pillanattól eltekintve nem hatnak elég szenzitíven. Pedig azt gondolná az ember, hogy ennyi pénzből már azért csak futotta volna egy állatokhoz értő „suttogóra” vagy egy türelmesebb operatőrre.

 

Sherlock Holmes (2009), a Vadiúj vadnyugat (Wild Wild West, 1999) és az Interjú a vámpírral (1994) ihlette kellékek és jelmezek kavalkádjához különösképpen jól illeszkedik Hrutka Róbert zenéje, ami néha a westernfilmeket idézi, máskor meg bársonyos hangoltsággal vált át a hegedűk keserves megsiratásába. A fő zenei áttörést persze a Rúzsa Magdinak komponált dal hozza meg. A Felveszem a szárnyakat című opusz akármelyik újdonsült James Bond-film intrójának beillene, de ha a Kincsem végére kerül, akkor sajnos csak kevesen fogják végig hallani, mivel akkorra már rég a buszmegállóban vagy parkolóban igyekeznek a fejükből kiszellőztetni az élményt.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében