Purosz Leonidasz: A városnak fel kell épülnie. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016.
Purosz Leonidasz első kötete egy bildungsroman, a kamaszkorból való kiutazás körülírása. Kilenc fejezet a folyamatos változásról, folyamatosan ott liheg ez a tranzitállapot, ahogy az egykori álmok és perspektívák egyre homályosodnak, a felnőttkor pedig elkerülhetetlenül és nyomasztóan közeledik. A versek jelentős része Annához íródik, aki nem feltétlenül egy konkrét személy, hanem inkább a naiv, szerelemmel kapcsolatos ideálok konstrukcióinak folyamatos leépülése: „A kamaszkor – fürge háziállat – / veled együtt kezdte meg haláltusáját.” (Nyitány, 25.)
A másik erős toposz a város motívuma, a különböző módokon felépített valós és képzelt városok, melyek a kamaszkori fantáziavilág szubjektív tereiként funkcionálnak. Ezeket a tereket járja be, hogy kiismerje önmagát, és ezek újra és újra el kell pusztuljanak és fel kell épüljenek, hogy ne temesse be őket teljesen a feledés. Mindegyre ott oszcillál a tinédzserkor megtévesztő fatalizmusa és a bizonytalanság feltoluló nyelvkeresése között.
Generációs líra, leginkább a fiatal korosztályról beszél, az utazás toposza egybemosódik a világban való helykeresés frusztrációjával. Ott táncol a romantika és az irónia között, sokszor finoman olvasztja össze a két megszólalást. A negyedik fejezetben a Képzelt Riportra reflektálva egy fesztiválról számol be, és valóban kiszimatolható belőle a sörszagon át az esti partikedvtől a másnapos melankóliáig minden fesztiválkellék.
A versek megszólalásmódjukban is rájátszanak az örökös átmeneti állapotra, míg egyes szövegek a visszafogott líra nyelvén beszélnek, addig máshol mondókaszerű versek által történik egy szándékos visszamenekülési kísérlet a gyerekkorba. Itt a teremtő és teremtett közötti áthajlások, az alkotás és a világrombolás dinamikája dominál.
Az utazás hintalendülete mindegyre áthullámzik a szövegekből, a mondatok dinamikája párbeszédbe lép az állandó helyváltoztatással. És érdemes elindulni erre a túrára.
