Ez a kép Felső-Rácegresen készült, a volt elemei iskola előtt: Lázár Ervin ide járt annak idején, akárcsak korábban Illyés Gyula. Ez a felvétel az Ágak és gyökerek c. albumomban öt évvel ezelőtt jelent meg , de most számomra olyan jelkpesnek tűnik, hisz néhány napja megtörténz az, amit ez a kép is elbeszél: elment közülünk örökre.
Aznap éppen Kolozsvárról jöttem haza . Itthon átnézve a leveleket és a karácsonyi képes lapokat, a válaszokon törtem a fejemet, amikor meghallottam a szomorú hírt. (Tudtam, tudtuk, hogy súlyos beteg.) Különös, hogy a vonatom akkor ért Budapestre, amikor meghalt. Ahol a vonat lelassított és vesztegelt 20-25 percig, azzal szemben volt az a kórház is. Nem tudtam miért állunk. Talán ez volt az oka. Most már az a bizonytalan s különös vonatfütty is jelképes értelmű.
*
Ervint régóta ismerem (bátyja keresztapám) s hogy szerettem, ezzel semmi újat nem mondok. Különös, hogy súlyos betegség azután tört rá, hogy bemutatta (bemutattuk) az ő 70. az én 60. születésnapomon a Nagy Lászlóról készült fotóalbumomat. Ez a tavalyi könyvhéten volt. de Vele kapcsolatban egy másik , szintén könyvheti emléket is őrzök. Talán tíz éve meghívtak mindkettőnket Tolnába, szintén könyvbemutatóra. (A szervezők csak egy dologról feledkeztek el: egyikünknek sem hozták oda a frissen megjelent könyvét.) Sok gyerek volt, s ezeknek még van értelme valamit mondani, mondta nekem, amikor este jöttünk hazafelé. Az egyik kérdésre (író-olvasó találkozó lévén) elmesélt ott egy történetet. Valahol vidéken, ahol hosszabb ideig tartózkodott egy faluszéli házban, az egyik este kinyitotta az ablakot, és valami különös fehérséget látott cikázni, amelyik hol megjelent, hol eltűnt. Olyan volt, mint egy látomás. Másnap tudta meg, hogy egy idős, öreg fehér ló volt az, akit az istállóból szabadon engedtek, hogy rohangáljon, száguldozzon, csináljon azt, amit akar a még hátra lévő életében. – Én is ezt szeretném, lenni, szabadnak lenni, nem gondolni már semmire.
*
A vonaton, amivel jöttem, a szemben lévő páros ülésen valaki kifelé mutatott és azt mondta társának: – Nézd, ott van egy fekete ló, de az is lehet, hogy tehén.– Mondd, vannak fekete tehenek? – kérdezte nem kis meglepetésemre. Oda néztem én is, és – milyen különös megint – a távolba, a kis erdő alatt én egy fehér lovat láttam álldogálni.
Nézem ezt a képet, nézem az elmenőt, miközben egyszerre szomorúan és megnyugvással gondolok Tolna megyére, arra fehér lóra és Lázár Ervinre, akit én mindig mosolyogva láttam és ezentúl is mindig úgy fogok látni. De most szívemben gyászolom, ahogy ezt mindenki teszi.