Ez csak egy metró, befelé, induló, rezdülő szeszfény, valami, amitől retró hangulat uralg az eszmén,
amit kigondoltunk régen, de mégsem tündököl égen,
a mélyebb rétegek várják, kapcsold fel megint a lámpát.
Kapcsolj át négyesbe, ötösbe, jussunk el a belső körökbe,
ahol majd minden eloszlik, telítve undorral dosztig.
Telítve, derűvel, tudással, maradjunk talpon a csodával,
legyünk mind feketék, fehérek, mint a kipányvázott remények.
Legyünk csak zenészek, dudaszó hangjára ritmusban utazók,
imádjunk minden teremtményt, mint a rajongók a refrént,
imádjunk embert és állatot, mint a viasztalan szárnyasok,
járjunk be mennyeket, poklokat, amit csak jósorsunk osztogat.
Mint sötét labirintusban, merüljünk el most a húsban.
Lépjük át titkaink küszöbét, ahol a pletyka is kiszökik,
kezdjük el, tanuljunk járni, mielőtt mindent kitárnak,
akiktől semmit se várunk, de mégis közöttünk járnak.
Legyünk most végre már utazók, mozdulatlanságot szavazók,
akik a holnapok tetemét adják el tegnapi nevekért.
Legyünk csak rezdülő sóhajtás, amit már úgysem óhajt más,
vagy csak egy eloszló lebegés szimbólumszintjén a feledés.
Legyünk már tiszták és egészek, hagyjuk itt végre az egészet,
amíg a legbelső metróban a titok mégiscsak berobban.
Akkor majd legyünk bent mentősök, tűzoltók, acsargó rendőrök,
áldozók, lázadók, áldottak, akiket ide csak átdobtak,
ide a legbelső légtérbe, ahol nem járhatunk végére
mozdulatlanságnak, az útnak, mindennek, amit behazudnak
a közös örök nagy kosárba, hogy jobban eshessünk pofára.
Mert nem is élheti soha más, legyen a miénk az utazás,
amit most tanulunk éppen, halovány, derengő fényben,
felfelé haladó sávban, vagy csak a leszálló ágban.
Lényege mégiscsak miénk lesz: retrográd, cizellált ítélet,
emel ki minket a habokból. Good morning, sorry, but: pass control.
