"vitorládat fújja már a passzát"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 10. (720.) SZÁM – MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Utazni – remek szokás
Sánta-Jakabházi Réka
Utazás hazák és hontalanságok között - interjú Franz Hodjak költővel, íróval, műfordítóval
Franz Hodjak
Versek
Vida Gábor
Párizsi levél
Karácsonyi Zsolt
Esti metró. Utóhang
Láng Orsolya
Függő
Ármos Lóránd
Pastor John
Márton László
A Királyhágón át, előre!
Molnár Vilmos
Utazás a vonattal
Demeter Zsuzsa
Erdélyi peregrinusok emlékalbumai
Váradi Nagy Pál
Messier-maraton
László Noémi
Versek
VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS
A hatodik könyv és a pisco sour
HORVÁTH BENJI
Soha egy város
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Magyar világ Bajorországban
Egyed Emese
Három Teleki gróf utazása (1759–1762)
Papp Attila Zsolt
Brazília
ŞTEFAN MANASIA
Versek
Vallasek Júlia
Angolkeringő. A szép, új világ melankóliája
Ferenczi Szilárd
Személyes Krisztus
Bogdán László
A harc
TŐTŐS DOROTTYA
Ithaka elmarad
László Noémi
Napjainkban az Isten-kérdés
Nem kérdés, hogy nincs kérdés
Jakabffy Tamás
Vasárnap déli vendégek Brassóból
Portik Blénessy Ágota
Orbán István betűi
 
Márton László
A Királyhágón át, előre!
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 10. (720.) SZÁM – MÁJUS 25.

Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom az olvasónak, mielőtt berángatom abba a negyven évvel ezelőtti, román állami tulajdonban levő vasúti fülkébe, ahol az alábbi epizód játszódni fog. Tehát, először is: mindjárt jönni fog a kalauz, kérni fogja a jegyeket. A fülkében ülő kedves, fiatal, erdélyi és magyarországi személyeknél azonban nincs menetjegy, tudniillik nem is váltottak, arra számítva, hogy majd blattolni fognak. Hogy mi az a blattolás, az majd mindjárt kiderül. De nem ez a tulajdonképpeni magyarázat, hanem valami más. Arról szeretnék számot adni, hogy egy hosszabb elfoglaltság miatt igen sokáig nem foghattam hozzá ennek az elbeszélésnek a megírásához, amikor pedig végre nekiláttam, az írás önfeledt hevében tökéletesen elfeledkeztem a terjedelmi opcióról, és az ajánlott hétezer karakter helyett az elbeszélés tízszer olyan hosszúra, körülbelül hetvenezer karakterre sikeredett. Most, hogy látom a képernyő alján az ötjegyű számot, mitévő legyek? Ezt az írást abba a lapszámba szántam, ahol ezek a sorok is olvashatók; mármost abból mi lesz, ha minden fölkért szerző követi a példámat, és a kért terjedelem ötszörését, tízszeresét nyújtja be? Abból bizony egy olyan irdatlan vastag kötet kerekedne, hogy azzal agyon lehetne ütni bármely polgártársunkat, és én ennek ódiumát a világért sem venném magamra.

 

Így tehát nincs más hátra: nyissz! A teljes szöveg majd egyszer olvasható lesz valamelyik elbeszéléskötetemben.

 

*

 

Most már jöhet a kalauz. És íme, jön a kalauz, nyitja a kupé ajtaját.

 

Zoltán mond neki valamit. A kalauznak a szeme se rebben. Int neki, hogy jöjjön ki vele a folyosóra. A majdani országgyűlési képviselő szól, hogy mindenki adjon tíz lejt vagy lejet, ahogy jobban tetszik, azzal feláll, és utánamegy a kalauznak.

 

Nálam szerencsésebb írók egy-egy letűnt korszak legfényesebb emlékeit idézhetik föl. Régi megyebálokról, régi bölényvadászatokról, régi nemesi birtokfoglalásokról írhatnak nagyszabású, tágas lélegzetű műveket. Kénytelen vagyok belátni, hogy amikor egy régi erdélyi blattolásról írok, ráadásul a mindenkori pesti jövevény szemszögéből, akkor Mickiewicznek vagy báró Kemény Zsigmondnak semmilyen tekintetben sem léphetek a nyomába, de még a vonaton játszódó bűnügyi regények szerzőivel sem vehetem föl a versenyt. Akkor már inkább, amint végigtekintek a vasúti vonatkozású történetek halmazán, A bolgár kalauzt író Kosztolányi Dezsőt választom bátorító példaképemül. Dezső múzsája, adj erőt az alább leírandó jelenethez!

 

Először is azt veszem észre, miközben odamegyek hozzájuk, hogy a kalauz igen barátságosan beszél, mármint Zoltánhoz; tudniillik rajtam úgy néz keresztül, mintha ott sem volnék. Erre pedig az lehet a magyarázat, hogy nem is vagyok ott, nem vagyok jelen ebben a jelen idejű, kattogó, döcögő valóságban. A kalauznak gyönyörű wiplafogai vannak: színezüstnek látszó alsó és felső fogsor villog a szájában, amint beszél, beszél, beszél. Már rég nem a vonatjegy helyetti baksisról van szó, az üzleti tárgyaláson egykettőre túljutottak. A kalauz fényképeket vesz elő (nem valami jegyzetfüzetből vagy mappából, mint Kosztolányinál, hanem a belső zsebéből), magyaráz, mutogat. Zoltán időnként helyeslően vagy bátorítóan közbeszól, máskor hitetlenkedő hanghordozással tesz fel rövid kérdéseket.

 

Jön egy utas, egy városiasan öltözött asszony; valamit kifogásol vagy kérdez, a kalauz pedig foghegyről, kelletlenül válaszol. Csöppet sem örül, hogy kizökkentették a mondanivalójából. Valósággal taszigálja, hessegeti az asszonyt, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. A maga részéről ő is visszatér a saját elbeszélői pozíciójához. Ott folytatja, ahol az imént félbehagyta, és továbbmeséli szerteágazó, izgalmas részletekben bővelkedő történetét. Most már egy sűrűn teleírt papirost is előszed, széthajtogatja és kezébe adja Zoltánnak, aki közelebb lép az egyik olyan villanykörtéhez, mely történetesen világít.

 

Zoltán – ellentétben velem, aki ott sem vagyok – minden szót pontosan megért. Ő olyan jól elsajátította az állam hivatalos nyelvét, hogy annak szakzsargonjait, népies fordulatait, régies vagy ritkán előforduló kifejezéseit is megbízhatóan ismeri. Ő az, aki a vendéglátóipari egységben azért fizeti ki a szomszédja féldecijét is, mert jobb lenne minél hamarabb megszabadulni attól az igen kevés pénztől, ami még van neki. Ő az, aki beugrik egy pillanatra a trafikba egy doboz cigarettáért, majd pedig másfél óráig kérleli a trafikosnőt, hogy fogadja őt örökbe, vagy inkább menjen hozzá feleségül. Most is van nála cigaretta. Kínálja a kalauzt, akit egyre jobban felizgat, felkavar saját elbeszélése.

 

Mindketten rágyújtanak.

 

Akár egy rózsás arcú ifjú angyal egy barokkos felhőgomolyból, úgy szól ki Zoltán a füstből, amikor tömören összefoglalja a kalauz esetét:

 

– A fiának a felesége és a lányának a férje túl sok időt töltött együtt. Összeszűrték a levet, és elszöktek Bukarestbe. A fiának van most egy új élettársa, aki azonban az összes keresetüket elkölti mindenféle haszontalanságra, ami a boltokban kapható, úgymint párnahuzatra és csővázas hátizsákra.

 

Nem állítom, hogy egy világ omlott össze bennem, de azért egy kissé csalódottan tologatom előre-hátra nézőpontomat a hideg cigarettafüstben. Milyen fenségesnek és titokzatosnak rémlett a kalauz még csak egy perccel ezelőtt is! Őszes hajával, ragyogó wiplafogaival úgy tátogott, akár egy hatalmas markológép, mely sziklákat képes kimozdítani a helyéből! És most, hogy a hűséges tolmács jóvoltából megismerhettem bánatát és örömét (ez utóbbi pedig abból fakad, hogy van a háza mögött egy kis szőlője, és tavaly ősszel jó volt a termés), egyszerre csak hogy elszürkült, mennyire jelentéktelenné zsugorodott! Most már nemhogy sziklatömböket nem tudna megmozdítani a fogsorával, de még azzal az egérkével sem boldogulna, mely riadtan cikázik a padlón, bakancsorrok és cipősarkak között.

 

A kalauz elmondja, hogy ezen a vonaton bizony patkányok is vannak.

 

Ezt már folyamatosan tolmácsolja Zoltán, persze nem az én kedvemért, hanem H.S.-re való tekintettel, aki az imént kijött a folyosóra cigarettázni. Már a kalauz gyermekeinek históriáját is az ő számára foglalta össze.

 

Különböző helyeken jutnak fel a vonatra a patkányok – magyarázza a kalauz –, és amikor felszáll egy új csapat, felveszi a harcot a már ott levők ellen. És nem babra megy a játék, de nem ám! Ilyenkor, útközben csendesen viselik magukat, meghúzódnak; de amikor a szerelvény üresen áll vagy sötétedés után a nyílt pályán vesztegel, olyankor van ám sikoly meg visítás! Az összes banda háborúja zajlik az összes többi ellen! Képzeljük csak el, amint két marosludasi patkány átharapja egy aranyosgyéresi patkány torkát!

 

Mielőtt azonban elképzelhetnénk akár a vérfagyasztó jelenetet, akár csupán a két kisvárost, Luduşt és Câmpia Turzii-t, a kalauz eltapossa a padlóra ejtett csikket, és továbbindul blattolni. Elvégre ez az ő legfőbb megélhetési forrása. Zoltán elmagyarázza H.S.-nek, miért hasznos a blattolás. Hasznos a kalauznak, mert ily módon kiegészíti silány fizetését. Hasznos az utazóközönségnek, mert jóval kevesebbet fizet a személyszállításért, mint amennyit a menetjegyért kellene. Hasznos a vasútnak, mert az eladott jegyek alapján kevesebb utassal kalkulál, mint amennyien ténylegesen utaznak; emiatt kevesebb vonatot indít, mint amennyi kellene, ezáltal pedig üzemanyagot és üzemeltetési költséget takarít meg. És végül hasznos a blattolás az egész népgazdaságnak, mert az embereket mozgásra, utazgatásra, hazánk jobb megismerésére ösztönzi, ezáltal pedig fokozódik a dolgozók teljesítménye.

 

Erre H. S., más néven Színművész azt feleli, hogy ő az eddig kiállott izgalmak után, mintegy a feszültség levezetése végett szívesen előadna itt helyben, a vonat folyosóján egy sokszereplős angol reneszánsz drámát. És hogy ő ezt a színművet kívülről tudja, teljes terjedelmében, angolul is, meg Szabó Magda fordításában is. És hogy ő adná elő az összes szerepet egymaga: ő lenne a két balfácán bérgyilkos (merthogy róluk szól a dráma, ez is a címe: Gyilkosok a ködben), ő lenne az áldozat, egy gazdag és hiszékeny férj, ő lenne a hűtlen asszony, és ő lenne az asszony szeretője is, aki a bérgyilkosokat felfogadja. Ez mindössze öt szerep, nem is olyan sok. Ja, és ő lenne az áldozat jogi képviselője is, egy kancelláriai ügyvéd, és ő lenne az esküdtszék elnöke és további tizenegy tagja egy személyben.

 

Ő, H.S. arra volna kíváncsi, hogy mit szól Zoltán ehhez a ragyogó ötlethez?

 

Mielőtt azonban Zoltán bármit szólhatna, H. S. már el is kezdi szavalni a komor tanulságokkal szolgáló dráma prológusát. És hogy az olvasó ne unatkozzék, máris ugrunk egy jó nagyot a cselekményben: most tartunk a meghiúsult mérgezésnél, amikor az Arden nevű fajankó földbirtokos arra hivatkozva, hogy nemrégiben jóllakott egyik cimborájának asztalánál, nem hajlandó fogyasztani a mérgezett pástétomból, melyet felesége tálal föl neki. H.S. éles, visító hangon szavalja az asszony, egy bizonyos Alice szövegét, a pergő drámai jambusokat, az ötösöket és hatodfeleseket, önkéntelenül is Enikő hanghordozását utánozva; Arden szerepét pedig brummogva adja elő. Aztán beállít a gaz csábító, akit Mosbie-nak hívnak; az ő hangja teli van röfögéssel és szuszogással, mintha pillanatonként elélvezne a gonosz nő puszta közelségétől is.

 

Csak ekkor néz körül H.S., a Színművész, és ekkor veszi észre, hogy közönség is van ám. Fejkendős asszonyok, falusias vagy városias küllemű férfiak bámulják a vonatszínházat. Egyikük még pénzt is akar H.S. kezébe nyomni. Mint aki beléptidíjat fizet. Zsúfolásig tele van a nézőtérré vált folyosóvég és átjáró. Éppen Csucsánál járunk, Ady Endre és Octavian Goga közös hajlékának tájékán, egy-két percre meg is áll a vonat. H.S. megenged magának egy olyasféle idétlen szójátékot, amilyet csak a fiatal kor tesz némileg megbocsáthatóvá. Kijelenti tudniillik: ha itt van Csucsa, akkor következzék a szomorújáték csucsa (rövid u-val), vagyis az a jelenet, melynek során a két bérgyilkos hosszasan tapogatózik a sűrű ködben, keresve Ardent, az áldozatot. H.S. az egyik pillanatban szélesre terpeszti a lábát, jelezve, hogy ő Gazjankó, akinek lábszárai közt átkúszik a másik bűnöző, Telizsák. Aztán a következő pillanatban végigkúszik a köpésekkel és csikkekkel díszített, sáros vonatpadlón, jelezve, hogy ő Telizsák, és fölébe magasodik, bár ő nem veszi észre, az előző mondatban említett Gazjankó.

 

H.S. megkettőződött, ő most egyszerre két személy – ha ugyan szabad beszámolnom hirtelen támadt érzéseiről egy téli vonatozás kapcsán –, és mindkettője egy-egy élesre fent kést szorongat a kezében, döfésre készen. Mint amilyet használt az a szalonnázó, pálinkázó atyafi is, aki társával együtt most szállt le Csucsán. Annyi különbséggel, hogy a Gazjankó és Telizsák markában szorongatott kések, noha rendkívül élesre vannak fenve, szabad szemmel nem láthatók.

 

Ahogyan Telizsák átkúszik Gazjankó lába közt, ahogyan Gazjankó átbocsátja lába közt Telizsákot, olyan ez, mint a világrajövetel. Egyszerre szülés és születés. Mit számít ehhez képest, hogy a két bérgyilkos nadrágja és kabátja egy kissé bemocskolódik?





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében