1. Túlvédekezés – hevenyészve, vagy manipuláltan?
Egy rendkívül tudományoskodó küllemű tanulmányt olvasok arról, hogy a XIX. század második felében „a magyar nyelvi nacionalizmus” a nyelvművelés jelszava mögé bújva mesterkedett azon, hogy Magyarországon a magyar nyelv használatát minél szélesebb körben terjessze, sőt, hogy a magyar fővárosban is általánossá tegye, a hivatalos mellett a kereskedelmi nyelvben is, a magyar szókincs jelenlétét...
(Hogy ez mennyire sikerült? Eszembe jut Kosztolányinak egy karcolata a XX. század első harmadából: egy magyar atyafi, azaz falusi ember bandukol a fővárosi éjszakában a villogó fénybetűs hirdetések alatt, és lerí róla a tanácstalanság, mert nem érti őket. Az író a segítségére akar sietni, s megszólítja, miben segíthet? A falusi ember meghökkenve végigméri: „Az úr tud magyarul?” – aztán bizalmatlanul elfordul s továbbmegy... Jómagam tán tíz éve a Teréz körúton úgy találtam, minden száz felirat közül azért nyolc-tíz még mindig magyar, mert nem csorbult ki még teljesen az agyara a magyar nyelvi nacionalizmusnak, sőt „imperializmusnak”.
A tanulmány persze nagyon tárgyilagos és óvatosan kerülgeti az állásfoglalást a nyelvművelés mai kérdéseiben. Viszont szóhasználata, a tudományosság külső jeleinek tomboló bő áradása (in: In: in:, Hrsgb. stb.) jelzi álláspontját. Elannyira, hogy azokat a már bevett nemzetközi szavakat, amelyeket még a legújabb Helyesírási szótár is eredeti alakjukra visszautalva közöl, anglicizálva használja; pl. standardizál helyett sztenderdizációt ír, írhatna tehát a szabványosítás helyett szebuényshit vagy hasonló alakokat. (A félműveltségre mindig is jellemző, hogy tovább new-lancosick, mint ameddig a taque-ARO-yah ér.)
A nyelvművelés ellenfelei azzal érvelnek, hogy nem szabad a nyelvfejlődés (-változás) természetes folyamataiba beleavatkozni. Ez elvben helyes is volna, ha nem azt látná az ember, hogy a másik oldalról erőszakos beavatkozás folyik. És nemcsak a kereskedelem és a sajtó részéről. Mert ha a vagdalt káposztalevelet mellőző töltelékre azt írja ki a vendéglős a kirakatban, hogy rollni, a pirított burgonyára, hogy rósejbni, azzal csak jelezni akarja, hogy ez nem holmi parasztkocsma, nem is afféle bodega (vagy „büfé”, ami már kiment divatból), hanem nemzetközi arckifejezésű ételbár, ahol a köztisztasági alkalmazott, azaz utcaseprő is egy német turista modorában rendelhet. (A diós-mákos jelentésű bejglit annak idején a pesti sajtó úgyszólván eszelős ismételgetéssel terjesztette vidéken is el, de ebben már disznólkodásnak is része volt. Amíg ugyanis az eredeti német Beugel csak amolyan perecfélét, görbe alakú süteményt jelent, addig a teli pofával ejtett bájgli a gájl (geil) „buja, utálatos” szóval kelt hangzási asszociációt. Egyébként a (diós-mákos) patkó szólejegyzése legalább száz évvel régebbi a bejglinél, amit hosszú szóbeliség is előzhet meg, mivel tájszó.
Azonban az eurhatnámságban szenvedő kocsmárosnál is erőszakosabban terjesztik az idegen szavakat és kifejezéseket egyes tudományos fórumok, pl. a gazdag, árnyalt magyar orvosi nyelv kiszorítása céljából. Az érvelés, hogy így könnyebb kapcsolatot teremteni a nemzetközi tudománnyal s annak főleg angol nyelvűségével, hamis. Ugyanis egy tanulmányt vagy angolul írnak meg, vagy magyarul. Ha egy magyar tanulmány szókincsének negyede angol, attól még egy angol nem fogja elolvasni!
A napokban egy pszichológiai kézikönyvben az arousal szóra bukkantam, magyarázat, még bár idézőjel sem volt hozzá, az angolból (amerikaiból) fordított szöveg szemrebbenés nélkül használja, mintha magyar szó lenne, méghozzá „ingerület”, „gerjedelem” értelemben. Rendkívül sivár Takács Erika-féle angol–magyar szótáram szerint: „gerjesztés, ébresztés, (vágyé)”, 1964-es Oxford és Penguin kis-szótáraim még csak l-nélküli alakban közlik. A fordító, aki nyilván emlékezett rá, hogy az egyetemen élő előadásban hallotta ezt a kifejezést, bennfentességét érzékeltendő, természetesnek tartja, hogy magyar szövegben használja úgy, hogy még kiejtésére sem ad eligazítást.
És jellemző, hogy a kenetteljes modorú nyelvművelők rádiós előadásaikban nem mernek szembeszállni egy tudományos terület szóhasználatával – és olyan jelenségekkel sem, hogy egyetemi hallgatók nem értik a vegytan, vegyész szavakat, csak a kémiát és kémikust –, így a tudákos nyelvrontók kiélhetik erőszakosságukat a jámbor nyelvmívelőkkel szemben… Megfeledkezve arról, hogy az erőszak mindig erőszakot szül!
2. Zsugorodó világirodalom
Az ember nem nézi meg mindig, mit vásárol. Így került karácsonyi ajándékként házunkba egy VILÁGIRODALMI LEXIKON, szerzője Csiffáry Tamás. Több mint 5000 szerző, állítja a fedőlap. Belelapoz és elhűlve tapasztalja az ember – éppen szükségem lett volna egy adatra –, hogy Voltaire hiányzik. Egyáltalán a V betű véget ér Vojnovic Ivo horvát írónál. Gyanút fogva lapozok előre-hátra: nincs benne Dürrenmatt és Max Frisch, Huxley és D. H. Lawrence, Ionesco és Strindberg, Morus Tamás, Marlow, Updike és – Thornton Wilder sem.
És ami benne van, az is hogyan? Nyilván terjedelemnyerés céljából mindenütt kiírja: született ekkor, meghalt akkor, ahelyett, hogy a két időpontot egy vonalkával összekötné. Illetve ezt teszi, ahol tudja. Például Marqueznél nincs születési dátum, csak Nobel-díj időpont, másoknál meg egy halvány konkrét adat se. Suarés „legtehetségesebb – úgynevezett platonikus költő... A vágy romantikusa, szerelmese az életnek” – mecsoda tudományos meghatározások, mint ez is: „Néha a táj lelke ihleti meg... rövid tanulmányaiban bámulatos kritikai technika nyilatkozik meg”... Ilyen szabatosan ír másokról is. Pl. Gogolnál nem mulasztja el megjegyezni, hogy „realisztikus művei közül legszebbek a Revizor című vígjátéka, A köpönyeg című elbeszélése”.
Az is jellemzi a szöveg minőségét, hogy pl. a román neveknél nem tesz különbséget az I és a J között. Így tehát Caragiale nevét Zson Lucának kellene szerinte kiejteni.
Sajnos az embernek nincs képe vagy önbizalma visszavinni az ilyen könyvet, hiszen a kereskedő nem tehet róla – manapság.
Egyetlen vigaszom, hogy Csiffáry nem vette be a magyarokat világirodalmijába... mert különben megtudhatnánk belőle, hogy Petőfi Sándor „Petőfön született és ottan aztán a tájnak a lelkibe beléje szeretett”.
