Csillagászati észlelés közben az ember ösztönösen csendben van. Kifelé is, de befelé is figyel. Összpontosít, hangolja magát a sok esetben halvány, az emberi érzékelés és a műszerek határán rejtőzködő égitestek megfigyelésére, a távcsőhöz légzéstechnika is kell. Zárójel kívánkozik ide, hogy a természetbe, szerencséseknél a hátsó kertbe, mindenképp sötét helyre kitelepült, saját műszerrel dolgozó, elsősorban amatőr csillagászokról van szó, és feltéve, hogy nem hallatszik semmi fenyegető, kutyafalka, vaddisznó vagy medve a közelből, észlelőhelye válogatja, kinek miben volt már része. A sokszor túlzásba vitt fények, a közvilágítás miatt lakott területről, kivéve a szó szerint sötét falvakat, ma már nem nagyon érdemes távcsövet fordítani az égbolt mélységei felé. Napot, holdat, bolygókat Kolozsvár központjából is lencsevégre lehet kapni, de a mélyég-objektumokhoz, a halványabb csillaghalmazokhoz, ködökhöz és galaxisokhoz, illetve a Tejút pompájához el kell hagynunk a civilizáció fényszennyét.
Mi, akik manapság hobbiból észlelünk, sokszor járunk a csillagászattudomány egykori úttörőinek nyomdokában. Szoktunk Galilei-élményről beszélni – Galileo Galilei az elsők egyike volt, aki távcsővel vizsgálta az eget még az ezerhatszázas évek elején, és szinte egyetlen éjszaka alatt több felfedezést tett, mint elődei több évszázad során. Leírta a Hold krátereit, a Jupiter holdjait, a Vénusz fázisait, és hogy a szemünkben köddé összeolvadó Tejutat megszámlálhatatlanul sok csillag alkotja. Úgymond ködös csillagokat az ókor óta ismert az emberiség, de Galilei után is még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a kuriózumokból rendszerek, katalógusok kezdtek összeállni. Az egyik ilyen, az ezerhétszázas évek végén összeállított katalógust ma főként amatőrök használják. Az ok nagyon is gyakorlati: az akkori profi műszerek számára elérhető objektumok listájáról van szó, amelyek a mai hobbitávcsövekkel viszonylag könnyű, evidens célpontok.
Március végén világszerte sokan vállalkoznak a Messier-maratonra, amely mintegy száz objektum egyetlen éjszaka alatt való végigészlelését jelenti. Asztrofotósok, mint jómagam is, sokan a „saját” Messier-katalógusuk összeállításán is dolgoznak. Charles Messier francia csillagász a tizennyolcadik század második felében, a tizenkilencedik század elején volt aktív. Tucatnyi üstököst írt le, de öröksége talán legfontosabb eleme a nevét viselő katalógus, amelybe olyan objektumokat sorolt, amelyek nem tévesztendők össze üstökösökkel: csillaghalmazokat, ködösségeket, galaxisokat, amelyek Franciaországból, tehát az északi félgömbről – így tőlünk is – látszódnak. Azaz a kor műszaki korlátainak megfelelően, aránylag fényes és érdekes égitesteket, amelyek így méltán számot tarthatnak a mai észlelő figyelmére. Az objektumok katalógusszáma nagyjából a felfedezési sorrendet tükrözi. Van a Messier-katalógusban azért néhány hibás, a mai napig vitás, illetve vicces pont. A hibás és vitás elemek közül az M40 egy közönséges kettőscsillag, nincs ködösség, az M73 négy csillag érdektelen együttese, aztán van például az M48 nyílthalmaz, amelyet utólag kellett megkeresni, mert a jelzett égi koordinátákon nem volt semmi. Az M102 azonossága pedig a mai napig tisztázatlan. A vicces része pedig az emberi gyarlóság. Bekerült ugyanis Messier katalógusába, amely még egyszer tehát az üstökösökkel össze nem tévesztendő égitesteket listázza, az ősidők óta ismert Fiastyúk M45 sorszámmal, az Orion-köd M42-es és M43-as számmal, és a legkisebb távcsőben is, vagy talán szabad szemmel is csillagokra bomló M44 csillaghalmaz – ezek egyike sem hasonlít üstökösökhöz. Csakhogy volt Messiernek egy riválisa, Nicholas Louis de la Caille, aki 3x14 objektumos, mai szemmel visszatekintve rosszabb minőségű katalógust tett közzé vele párhuzamosan, és hát 45 azért mégiscsak több, mint 42. A Messier-katalógus végül 110 objektumosra bővült.
De vannak nagy hiányzók is. Messier katalógusából földrajzi okokból teljesen hiányzik a déli égbolt nagy hányada és néhány nagyon könnyű, de tényleg nem üstökösszerű célpont. Utóbbiak közül szabad szemmel is könnyen kivehető, távcsőben pompás látványt nyújt a Perseus csillagképben az Ikerhalmaz, és szintén szabad szemmel kivehető az Orion és a Kis Kutya között félútra, az Egyszarvúban a Rosetta-köd közepén lévő halmaz, ám van számos további, már távcsöves célpontnak számító hiányzó is, amelyeknek ott volna a helye a könnyen észlelhető objektumok katalógusában.
Sir Patrick Moore személye megkerülhetetlen a huszadik század csillagászattörténetében, amatőr csillagász, műsorvezető, tudománynépszerűsítő, sokoldalú figura volt. A Messier-katalógus földrajzi korlátait feloldandó és hiányosságait pótlandó a kilencvenes években közzétette a saját, Caldwell-katalógus című lajstromát, kifejezetten amatőrök számára, felhasználva a tudomány idő közbeni eredményeit. A Caldwell-katalógus az északi ég Messier-hiányzóit és a hasonlóan könnyen elérhető déli látványosságokat gyűjti össze többnyire az NGC és IC katalógusokból, jellemzően északról délre haladó számozással, a legészakibb 1-től a legdélibb 109-ig.
Ha mezőn, a sötétben, észlelés közben elejti valaki, hogy tudomisén NGC4565 vagy PGC 42036, az csak az Esőember lexikális memóriájában visszhangzik teljes bizonyossággal – láttam ilyet a hobbiban, de még csillagász-sorban is inkább kivétel az ilyen, mint szabály –, de az, hogy M51 vagy C38, hosszan kimondva Messier 51 vagy Caldwell 38 egyben garancia arra is, hogy a mi – a Messier-katalógus összeállításának korában fantasztikus álomnak számító – egyszerű amatőr műszereinkkel is vizuálisan könnyen észlelhető objektumról, könnyen fotózható és aránylag látványos égitestről van szó.
Csillagászati észlelés közben az ember ösztönösen csendben van. Kifelé is, és befelé is figyel. Közelről hallom, ketyeg az óragép az állványomban, amint a célponton, egy szomszédos galaxison tartja a távcsövemet és a rászerelt, házilag átalakított fényképezőgépemet, amint a hosszú percekig tartó expozíciók között kattan. Távolabbról hallatszik, amint az észlelőtársam, István meg-megtolja saját kezűleg épített, Dobson zsámolyon ülő távcsövét, belenéz, jegyzetel, aztán rááll a következő célpontra, belenéz és ismét jegyzetel – maratonozik. Odébb róka surran, még távolabb talán vaddisznó csörtet. És mert odafigyelünk, szabad szemmel vagy távcsövön át, a szemünkbe vagy a fényképezőgép szenzorára évezredekkel, évmilliókkal ezelőtt indult fény érkezik meg, csillagködökből, halmazokból, távoli galaxisokból, az egész univerzumból.
Váradi Nagy Pál 1985-ben született Nagyváradon. Főállásban programozó, szabadidejében amatőr csillagász, író. Rendszeresen publikál, első novelláskötete 2012-ben jelent meg: Urbia (József Attila Kör – Prae.hu – Korunk, Budapest–Kolozsvár). E számunkat az ő fotóival illusztráltuk. Honlap: https://csillagtura.ro/
