A szikár, háborút, békét, jegyrendszert, demokráciát megélt férfiú 2006. – január 16-án betöltötte 65-ik életévét. A Hivatal, ahol dolgozott, azonnal nyugdíjazta. A vezetőség díszoklevélben igazolta, miszerint hűségesen, tisztességesen végezte munkáját 45 éven keresztül, s így az egyik legmegbecsültebb dolgozójává vált az összeforrott munkakollektívának. Továbbá – jelezte a Vezetőség – a nyugdíjba menő munkamorálját mindenkor példaként említik majd a fiatal dolgozók előtt, miközben örökké emlékezni fognak szorgalmára, pontosságára, megbízhatóságára. ”Úgy dolgozott mindig, ahogy a csillag világít az égen” – idézte József Attilát meglehetősen nagyvonalúan az aligazgató. Kollégái szerény búcsúvacsorát szerveztek tiszteletére, és mert valamennyien a fizetésükből éltek, úgy döntöttek, okosan és célirányosan, miszerint nem ajándékot vásárolnak a nyugdíjbamenőnek, hanem pénzt gyűjtenek neki. Költse azt arra, amire leginkább szüksége van.
Valahogy, kivételesen és érthetetlen módon, meglehetősen nagy összeg gyűlt egybe az önkéntes adományokból. Jó párszáz dollár érték. Igaz, a Vezetőség is megemberelte magát, külön pénzjutalommal járult a gyűjtéshez.
Az ünnepi ebédet a vállalat kantinjában rendezték meg az egykori Szakszervezeti Bizottság és az egykori Nőegylet még élő képviselői. Volt sör, bor, virsli, fél deci szilvapálinka és flekken. Délután meglepetésként egy tortát szolgált fel az egykori Nőegylet-képviselet. (A valamikori Béketanács Alelnöknője készítette a mostani Katolikus Nőegylet besegítésével). A tortára helyezett és meggyújtott díszgyertyákat az egykori Szakszervezeti Elnök fújta el, (egy szuszból sikerült neki), mert az ünnepelt annyira meg volt hatva, hogy képtelen volt elvégezni ezt a – ha lehet úgy mondani – tradicionális feladatot. Még vígan füstölögtek a gyertyák, amikor a Szakszervezeti elnök (az egykori), diszkréten, mintegy bagatellizálva gesztusát, átadta a kollégák, a saját, a Vezetőség nevében (akik sajnos még képviselet szinten sem lehettek jelen az eseményen) azt a gyűjtött és szeretettel összeadott, borítékba helyezett szerénységet, amit, mint mondotta, használjon egészséggel az ünnepelt, és főleg ne gyógyszerre költse (élénk nevetés, taps).
Mikor késő este otthon, immár mint néhányórás nyugdíjas, a lehúzott ablakredőny biztonságában megszámolta az ajándékba kapott rengeteg pénzt, az izgalomtól nem tudott elaludni reggelig. Az éjszaka folyamán kétszer is felkelt, ellenőrizte, jól bezárta-e az ajtót?
Másnap reggel magához vette a kapott pénzt, majd sétálni indult. Nézte az üzletek kirakatait, a nagyobb áruházakba be is sétált. Délben kivételesen egy ételbárban ebédelt. Kávét is kért, tejszínhabbal. Majd újra járta a várost. Délután vásárolt egy svéd acélból készített dugóhúzóval, kanállal és késsel felszerelt bicskát. Vásárolt továbbá a bicskához egy tokot, meg egy fényes láncot, aminek a végén egy karabiner díszelgett. A bicskatartót fel lehetett rögzíteni a derékszíjra, a láncot pedig a bicska nyelén fityegő praktikus karikához lehetett kapcsolni, így a drága bicska kétszeresen biztosítva volt az elveszítés ellen. Este otthon kipróbálta az új szerzeményt, elégedetten állapította meg, hogy a zsebkés nagyobbik pengéje kitűnően szeli a kenyeret és a szalonnát, a kis pengével pedig könnyen megfaragta-hegyezte az évek óta asztalfiókban kallódó tintaceruzát.
Reggel újra a városban sétált, délben megevett egy hamburgert állva, majd délután vásárolt egy márkás töltőtollat (Pelikán) és egy vállra akasztható, barna színű, valódi bőrből készült táskát, több rekesszel, sok zipzárral. Később egy teleszkópos halászbotot is vásárolt, dobóorsó nélkül, mert az volt neki otthon, egyszer, régen meglepte magát vele.
Harmadnap már nem vásárolt semmit, és az elkövetkező napokban sem vásárolt semmit, csak bámulta a kirakatokat. Aztán csak sétált az utcákon. Majd egyre többet ült otthon, időnként megcsodálta a bicskát, a táskát, a töltőtollat és a halászbotot.
– Tinta kellene a tollba, hogy kipróbáljam – biztatta néha magát a kimenésre, de aztán legyintett: minek?
Végül egy csendes őszi vasárnap, anélkül, hogy búcsúlevelet vagy valami hasonlót fogalmazott volna meg az emberiségnek, távoli rokonoknak vagy a kollégáknak, netán a szomszédoknak, határozottan, nyugodtan, minden drámai külsőséget mellőzve, felakasztotta magát a fürdőszobában.
Napok múlva törték rá a lakásajtót a szomszédok. (A gondnok felelősségére, aki szerint gyanús volt a lépcsőházban érezhető furcsa szag). A halottat elszállították. A lakásban nem észleltek semmi különöset a hivatalos szervek. Talán csak az volt szokatlan (már t. i. az ilyen szomorú események logikájában), hogy a tiszta fehér abrosszal leterített asztalon néhány tárgyat készített ki az elhunyt. Ott feküdt egy bicska, tokban, körbecsavarva a fényes lánccal, egy töltőtoll, egy barna valódi bőrből készült táska. És egy vadonatúj halászbot, mellette dobóorsó, halászzsineg nélkül.
Általában rend, tisztaság volt az egész lakásban, ahogy azt a tömbház lakói találóan és sűrű sóhajtások között, de elismerően megállapították.
