Az emberélet útjának feléhez
még nem értem el, reményem szerint;
az Úr kísér, gondoltam én, a balga,
és minden botlásom felett majd eltekint.
Az Ezüst Óra, hová most elértem,
a Seholsevan szélén áll talán,
és említettem volt, hogy benne szálltam,
és mondtam azt, hogy többé soha már.
Megszállni itt egyetlen éjszakára!
Hálóját szövő pókba menni át,
ki hajnaltájt elindul vándorútra,
hogy behálózza mindegyik szobát;
és egyre beljebb, újabb limbusokra
– így jártam be én az éji házat.
S az ajtók előtt, mielőtt beléptem,
odakint hagytam iróniámat.
És tárgyak voltak mind, kik benn aludtak:
a Vásártár Ura, a kedvesem...
És nem ismerhettem így egyre sem
– hát kiosontam, nem is nézve hátra.
Elpihentek ott egy éjszakára.
٭٭٭
Így hajnaltájt, a félhomály vakít
és nyugtatom magam, hogy minden rendben.
Bár elhozhattam volna valakit...
Kilépve most a létező világba
az én maradt – s ez elviselhetetlen.
(Kafka Franz örülne, hogyha látná,
és Edgar Poe is bólogatna tán:
sárkánynak álcázott ronda féreg
húz át most az út túloldalán.
És nyugovóra tér lassan az elme
a tónus így hajlik át Buñuelbe.)
٭٭٭
Mégsem hiszem el. Vigyázza lépteim
az álomparti ember, és a félúton
arcok derengnek, hogyha visszanézek.
Én ők vagyok, és azt is jól tudom
– e hajnali, vakító félhomályban –,
a ház azon a baljós senkiföldjén
egy leghátsó szobát is tartogat,
és abban lehet minden, mire vártam.
S egy láthatatlan pontján a láthatárnak
az arcok ott, megannyi furcsa maszk,
egy közös arccá lassan összeállnak.
Az emberélet útjának feléig
az út egy sötét erdőn át vezet.
Rövid fohászt mondok, bár az Úrra
félek rábízni már a lelkemet.