Egy túra valahol a Kárpát-kanyar környékén, kis Bukarest, leugrás a tengerhez, és mindez úgy lazán két nap alatt. Idén tavasszal nem jött össze, és aztán most ősz elején sem, mert akkor már más dimenziókban gondolkodtunk. Illetve elsősorban Panni. Kitalálta, hogy amit én akarok az nem jó, és menjünk inkább a Cozia Nemzeti Parkba, mert az csodaszép. Nekem végül is mindegy lett volna, de amikor kiderült, hogy oda három nap kell, és több idő Pestről odajutni, mint Bukarestbe, akkor kicsit szívtam a fogamat. El is halasztottuk megint a túrát, de végül az ősz utolsó szép napjait kihasználva október végén csak sor került rá.
A három nap részleteiért Panni volt a felelős, nekem elég bajt okozott kitalálni az odajutás módját, hiszen nem volt egyetlen épkézláb csatlakozás sem. Így maradt a vonat-stopp kombináció. Az útvonal érdekes volt, Târgu Jiu-ig mentem vonattal, ahonnan még 150 km-t kellett stoppal megtenni a Cozia masszívum aljáig.
Az Isztambulba tartó Transzbalkán expressz viszonylag kevés magyar utassal mehet, de Târgu Jiu-ig egész biztosan senki sem utazott még vele, mert két vasutas is félreértette a szándékomat, és azt hitték, hogy Tarvisióba tartok. Az egyik hálókocsi-kalauz pedig nem is hallott még erről a városról. Végül is miért hallott volna, nyilván aznap ment erre először...
Megvettem indulás előtt a jegyet, kiderült, hogy az oda-vissza jegynek nem kell ugyanarra az állomásra szólnia, aminek nagyon örültem, mert így olcsóbb lett az út. Helyjegyet persze ilyenkor már nem adott a rendszer, úgyhogy ezt a vonaton intéztem el.
19.15-kor indult a vonat, 7-re sikerült is betolni. Miután az egyik hálókocsiból az emlegetett buta kaller elhajtott, hogy nála drágább a jegy, a másikon meg nem tudott a fickó fejből árat mondani, mert éppen el volt foglalva az ágynemű pakolásával, helyet foglaltam egy üres kupéban. Azt gondoltam, biznisz lesz a dologból, azért nem mond árat.
Nézegettem a rohanó embereket, ahogy a kalauz feltereli őket a vonatra, hogy már indulunk, de nem érettem miért ez a sietség, hiszen előtte hallottam, hogy a hálókocsi-kaller panaszkodott, hogy a kabinjában nem folyik a víz, és ő öt napra nem hajlandó így elindulni. Merthogy öt nap az út oda-vissza Isztambulig. Jogos. Úgyhogy már épp indították volna a vonatot, amikor a fickó kiszólt, hogy ácsi, mert ő még várja a szerelőt. Na erre lett nagy csődület, a forgalmista, a kalauzok, szerelők mind összegyűltek, és csúnyán vitatkoztak is, hogy ezt miért az utolsó pillanatban kell kideríteni. Közben bemondták a hangosba is, hogy 10 perc késéssel indulunk, aztán ebből lett 20 is, mire tényleg megjavult a csap.
A kocsiban egy török és egy német társaság utazott még, úgyhogy hamarosan az átszűrődő zene hatására valami török szerájban éreztem magamat, de ez a kellemes hangulat nem tartott sokáig, mert a söröző redva németek zaja elnyomta a duruzsoló török zenét.
Egy darabig nézegettem még ki a fejemből a nem sokkal sötétebb éjszakába, aztán jobbnak láttam aludni menni. A kalauz rám se bagózott, csak Szolnoknál jött be, hogy akkor mi van a jeggyel. Mondtam neki, hogy nem ragaszkodom a hivatalos üzlethez, amire azt válaszolta, hogy sajnos nem tudja olcsóbban adni, mert mi van, ha jön egy ellenőrzés, és akkor neki kell kifizetni. De aztán kiderült, hogy nem, hogy olcsóbban nem akarja adni, hanem még drágábban is. 2800-at mondott, és csak amire ezt sokalltam, hozta elő a táblázatot, és kereste ki, hogy 2612 Ft. Végül 2500-öt adtam, és nem kaptam jegyet, úgyhogy elég jól járt. Mondta, hogy majd nem tesz be hozzám mást. Nem mintha lett volna kit…de aztán meg elkezdett mesélni, ami érdekes volt, kigyulladt vonatokról, az utasok kirablásának és az ez ellen való védekezésnek a technikájáról, meg arról, hogy a Balkán Bukarest alatt kezdődik. Főleg a bolgároknál. Hogy ott a kalauzok iszonyú korruptak, és ő szokta szegény utasokat a védelmébe venni. Szóval egy igazi angyallal beszélgettem.
A kocsi jó volt, szép bordó huzattal, a határon nem sokat foglalkoztak velem, úgyhogy reggel hatig aludtam egyfolytában, és csak Petrozsénynél ébredtem fel. Nagy sötét volt még, alig döcögött a vonat, át a Kárpátokon, ami megint megérintett.
Végül Târgu Jiuba 50 perc késéssel sikerült megérkeznünk. Már reggel hét óra múlt, de még sötét volt. Ahogy leszálltam, érdekes változáson mentem keresztül. Ilyen esetekben, a világ végén, néha megijedek, hogy mit is keresek ott egyedül. De van egy másik verzió is, és most ez történt: megjött a kedvem a túrához.
Persze a csatlakozó vonatot, amivel még stopp irányba kimehettem volna 20 km-t, lekéstem, úgyhogy kezemben Románia autóatlaszával elindultam megkeresni a Râmnicu Vâlcea felé kivezető utat. Ez persze simán sikerült is, és 10 perc múlva már ott stoppoltam az éppen hajnalodó főúton.
A 20 perc alatt, amíg ott álltam, három kocsi is megállt, de nem jó felé mentek. Illetve lehet, hogy igen, csak hamarabb elfordultak, úgyhogy már kezdtem memorizálni a közelebbi falvakat is, amikor egy közeledő buszra lettem figyelmes, az oldalán Sibiu felirattal. Na ahogy odaért, gyorsan leolvastam a tábláját is, tényleg Szebenbe ment, és ezért jó ország ez a Románia, mert ha leintesz egy buszt a semmi közepén, akkor meg is áll. Gyorsan elmagyaráztam a sofőrnek, hogy melyik kis faluba megyek, aztán már mentünk is tovább, át se kellett odáig szállnom. Az út az egyik legszebb volt, ahol valaha is jártam, a hegyek lefutó dombsorai közt, apró falvakon át.
Râmnicu Vâlcea-ban megálltunk egy jó húsz percre, úgyhogy le is szálltam, vettem az egyik bazárban egy vaníliás tekercset, olyat, amit Pesten nem kapni, és főleg nem annyiért. Be lehetett volna vásárolni egy tonna péksüteményt, fantasztikus volt a felhozatal a helyben sütött árukból. Igaz pénzváltót kerestem eredetileg, az meg nem volt.
Továbbmentünk, immár észak felé, az Olt völgyében, amely egyre szűkebb és vadregényesebb lett. Megjelent a Cozia masszívuma is, magasra törve uralva a tájat. A völgy minden elvárásomat felülmúlta, de a hegyek kibukkanó sziklaformái is sokat ígértek.
Aztán negyedtizenkettőkor elértük a brezoi útelágazást, addigra már előre is mentem, a sofőr kérdezte, hogy „aici?”, mondtam, hogy „da”, és megérkeztem! Illetve még nem egészen, mert Pannival előbb még meg kellett találjuk egymást ahhoz, hogy tényleg „megérkezzünk”.
A találkozó helyét egy viszonylag részletes térképen lőttük be, de a helyszínen azért kiderült, hogy nem ártott volna a pontot konkrétabban meghatározni. Legalábbis a „falu eleje” definíció nem volt teljesen pontos, de végül is ez nem okozott problémát. Az elágazástól elindultam észak felé, és egyszer csak egy kanyar túlsó végén, már bent Golotreniben megláttam egy olyan román tehenészlány formájú valakit felém sétálni. Gondoltam, hogy ez Panni, de még messze voltunk egymástól a pontos azonosításhoz. Amikor viszont egyszer csak elővett valamit a zsebéből és a fejéhez emelte, akkor biztos lettem, hogy valami fotó készül, és akkor ez ő kell legyen. Valóban ő volt, annyi különbséggel az elgondoltakhoz, hogy mivel Panni nagyon fontos ember lett az utóbbi időben, így akkor is éppen valami góréval tárgyalt a mobilján.
Amúgy időben is jó volt a találkozó, csak ¾ órát kellett rám várjon. Miután ilyen romantikusan összefutottunk a rohanó kamionok árnyékában, valami kaja után kellett nézni. A helyi kisboltban nem volt semmi, úgyhogy vissza kellett menni Brezoiba, ott aztán volt kenyér is, kolbász is, víz is, úgyhogy kezdődhetett a túra. Újra vissza Golotrenibe, aztán egy omladozó hídon átkeltünk az Olt felett, s a helyi erők némi útbaigazítása után már meg is kezdtük a kaptatást.
Napos, őszi idő volt, rövidujjúban nyomtuk felfelé, de a rövidnadrág is elkelt volna. Nem gyorsan, de folyamatosan, így jó iramban haladtunk felfelé, kereszteztünk egy nagyobb patakmedret is, aztán váltott az út igazán meredekbe. Lombos erdőben haladtunk, s ahogy egyre feljebb és feljebb értünk, néha már megvillant a kilátás a völgyre, s a szomszédos hegységekre.
Aztán ebédszünet, amikor a régi szokások szerint mindenki kipakolta, amije csak volt. Mert Panni sok mindent hozott, így jót ettünk. Hamarosan elértük a gerincet, ahol nagy napozás volt soron, mert előbb evés közben azért már hideg lett. Aztán a nyitottabb részeken is volt néhány megállás, kissé lelassultunk. De a szint nagyobbik része már mögöttünk volt, összesen 1300 métert kellett megtennünk felfelé. Maga a hegy nem volt annyira izgalmas vagy látványos, meg is beszéltük, hogy történhetne már valami kaland is, nem csak most, úgy általában, az unalmas irodai, városi életben.
Már esteledett, amikor szép kis kaptató végén elértük a Cozia kettős csúcsának egyikét. A kilátás pont észak felé nem volt zavartalan, de a felállított ocsmány „térhálós keresztre” felmászva némileg javítottunk a helyzeten. Észak felé az Olt-völgye és a Fogarasi-havasok voltak a legszebbek, a Fogaras gerincén helyenként már vékony, fehér leplet lehetett felfedezni. Nyugat felé, az Olt túlsó partján a Kapacina és a Lotru erdői emelkedtek, délre pedig a lealacsonyodó dombok épp akkor vesztek el a felszálló párában.
Lesétáltunk a két csúcs közti nyeregbe, ahol három ház is állott, és hamarosan már a fűtött szobánkban duruzsolt a gázfőző a készülő vacsora alatt. A házban amúgy egyedül voltunk, csak másnap estére várt a gondnok egy csoportot Bukarestből. Még éjszaka felnéztünk a másik csúcsra is, de a legfelső részekre ott nem lehetett felmenni, valami titokzatos nagy épület és sok torony foglalta el a magaslatot.
Megállapítottuk egyébként, hogy nincs is mit csinálni három napig a hegységben, legalábbis a klasszikus módon biztos nem. A Cozia ugyanis egy kis területű masszívum, egy központi, magas résszel, azaz túrázni gyakorlatilag csak úgy lehet, hogy az ember lemegy az Olt völgyébe, vagy keleti irányba, és aztán egy másik úton visszamászik. Azaz a háznak szinte nincsen olyan jellegű előnye, hogy el tudsz érni olyan valamit, amit a völgyből egy nap alatt ugyanúgy ne lehetne elérni. Azon túl persze, hogy fent aludni mindig érdekesebb, mint lent.
Úgyhogy másnap 1300 méter várt ránk lefelé, majd ugyanennyi felfelé, hiszen a körtúrát csak így lehetett megoldani. A terv amúgy nem lett volna rossz, meg szerettünk volna nézni lent egy kolostort, felfelé pedig egy kicsit mászós, jelzetlen út volt betervezve. A jó idő tartotta magát, a turistaház kutyáinak kíséretében indultunk útnak lefelé. Néha elkevertünk, pedig a jelzések viszonylag újak voltak, de továbbra is vidám hangulatban mendegéltünk. Itt már a mi utunk is látványosabb volt, nagy sziklakúpok és természetes kilátóteraszok szegélyezték az ösvényt.
Az egyik kiugró sziklára ki is szerettem volna menni, Panni már továbbment a néhány méteres beágazástól, de utána szóltam, hogy érdemes lenne kinézni. A kilátás valóban szép volt, vissza, a hegyek felé lehetett inkább rálátni a mögöttünk tornyosuló nagy sziklakúpokra.
Én megálltam a kitett perem közepén, egy kisebb sziklalépcső felett, onnan próbálkoztam egy jó fotó beállítással, Panni pedig közben kiment egész a peremre, és hasra fekve nézegetett lefelé. A fotó után én is elgondolkodtam, hogy érdemes lenne utánamennem, és némi töprengés után, hogy látok-e onnan többet, mint ahol álltam, úgy gondoltam, igen.
Leraktam a zsákomat, aztán ugráshoz készülve jobb kézzel letámaszkodtam a lábam alatti sziklaperemre… és ekkor valami egészen fura, erős és váratlan fájdalmat éreztem a csuklómon. Felszisszentem, ösztönösen felrántottam a karomat, és ekkor egy repülő faágra lettem figyelmes. Mintha egy tüskés ágba tenyereltem volna, amelyet a felrántás lendülete felemelt és aztán kiszakított a húsból. Csakhogy az ág, miután földet ért egy közeli sziklán, megmozdult.
– Megharapott egy „kígyó” – kiáltottam oda Panninak. – Tudod mi ez???
Nem is néztem a kezemet, az volt csak a fejemben, hogy azonosítani kell az állatot, aztán jöhet minden más. Panni egy pillanat alatt ott termett, de ő sem tudta pontosan. Viszont mondta, hogy fotózzam le. Ez remek ötlet volt. Elővettem a gépet, csináltam egy képet a „kígyóról”, amely még egyet tekeredett földet érése után, aztán megállt, és Panni szerint ingerülten nézett ránk. Megnéztem a fotót, láttam, hogy életlen, átfutott a fejemen, hogy nem vagyok normális, hogy miért nem pánikolok, aztán egy kis belső mosoly kíséretében csináltam egy újabb, ezúttal jó felvételt.
Panni attól félt, hogy megint megtámad, úgyhogy arrébb mentünk pár lépést, de ekkor már a karommal voltam elfoglalva. A jobb csuklóm jobb oldalán, egy centire a fő erektől apró vércsepp piroslott. A marás helye. Mint utóbb rájöttem, egy fognyom volt. Nem folyt a vér, csak megállt az az egyetlen csepp. Mint utólag erre is rájöttem, ez már a marás egyik hatása volt, ugyanis a méreg véralvadást serkentő anyagot is tartalmaz. Kiszívtam a sebet, aztán még pár lépést távolodva tanakodni kezdtünk. Mert a másik szabály az, hogy vágni kell a seb környékén (vagy ha két fognyom van, azok között) egy másik sebet, és ki kell véreztetni a mérgezést. Így tudtuk. Csakhogy az ütőér környéke nem a legjobb hely arra, hogy az ember össze-vissza kaszabolja magát. Így végül abban egyeztünk meg, hogy Panni vághat, de nem túl mélyen. Megfeszítettem a bőrt, Panni a bicskámmal megvágott, azt is kiszívtam, aztán mondtam, hogy most pedig húzzunk lefelé. Mert minél közelebb leszek rosszul a völgyhöz, annál könnyebb lesz lementeni addig a pontig, ahová már fel lehet jönni járművel is. Azt persze gondoltam, hogy a fokozott fizikai terhelés ilyenkor nem előírás, mert a méreg úgy gyorsabban terjed, de nem volt más lehetőség.
Elindultunk lefelé. Dél múlt öt perccel. Eszembe jutott ez is, megnézni az időt. És szólni Panninak, hogy kell kapjak tetanuszt. Ki tudja, miket vágtam mostanában a bicskámmal.
Amennyit tudtunk, azt megtettük. De mégis fájdalmas érzés belegondolni, hogy egész életünket kirándulva töltöttük, és akkor hogy van az, hogy nem ismerjük fel, milyen állat mart meg. Miért nem vagyunk felkészülve, miért nincs a kisujjunkban minden, amit tudni kell, miért nem vettük a fáradtságot, hogy ne csak szeressük, de ismerjük is az erdőt??? Panni látott már viperát, és azt mondta, az nem ilyen volt. Reménykedtünk, hátha nem az, de igazából az forgott a fejemben, hogy ez egy vipera kellett legyen. És az, hogy akkor mi várható? Amit tudtam, az volt, hogy pár éve a Zemplénben valaki belehalt a viperamarásba, mert nem volt szérum. Azaz szérumra lesz szükség, mégpedig gyorsan, 3-4 órán belül meg kell kapjam az ellenanyagot, különben vége.
Panni ment elől, kérdezte, hol menjen, de jobbnak láttam, ha nem kell figyelnem még az útra is, csak követnem őt. Közben a seb eredeti méretéhez képest hatalmasra duzzadt, az ovális alak hosszabbik tengelye két és fél centisre nyúlt, merőlegesen a fő erekre. A színe pedig ijesztő feketébe váltott. És fájt, egyre jobban fájt, kicsit zsibbadt is. De egyéb tünet nem volt.
Panni felhívta egy orvos barátnőjét, a lány azt mondta, a karomat nem kell elkötni. Úgyhogy nem kötöttük el, bár utólag úgy hiszem, jobb lett volna a lemenetel idejére elszorítani, és majd lent, a nyugalmi állapotban felengedni. Ezzel a terhelés ideje alatt fellépő gyors terjedést talán gátolni lehetett volna, és bele is fértünk volna nagyjából abba az időkeretbe, amíg az elkötést alkalmazni szabad.
A lány még riadtan azt kérdezte a telefonban, hogy ugye nem Panni szívta ki a sebet? Ebbe akkor bele sem gondoltunk, hogy ez gond lehetett volna. Amúgy utólag kiderült, hogy ha sem a szájban, sem a gyomorban nincsen sérülés, akkor akár le is lehet nyelni a mérget, mert a gyomor pH-ja miatt rögtön lebomlik. A lyukas fog is sérülésnek számít amúgy, de ebből nem lett gond. Szóval jobb csak nyomkodni a seb környékét.
A hangulatunk nem volt rossz, még poénkodtunk is, bár fekete humor volt, mondtam Panninak, úgy nézzen rám, hogy lehet most megyek utoljára lefelé a hegyekből, s pár óra múlva már egy koporsóban fogok feküdni.
Panni tempóját aztán kezdtem iszonyatosan lassúnak érezni, szerettem volna minél előbb leérni, és bizonyosságot szerezni, milyen állat volt. Megelőztem Pannit, aki mint kiderült, a rossz bokája miatt nem tud gyorsabban menni lefelé, és ez legalább annyira jó volt, hogy a nem egyértelmű jelzéseknél nem kellett vacakolni, mert amire utolért, már megtaláltam az utat. A seb körüli fájdalmon kívül semmi bajom sem volt, teljes koncentrációval és erővel tudtam figyelni. 20 perc feszített tempójú ereszkedés után elértük a Turnu kolostort, a legközelebbi, kocsival is megközelíthető helyet.
Reméltük, hogy a szerzetesek itt meg fogják tudni mondani a fénykép alapján, hogy milyen „kígyó” volt. Rá is leltünk egyre, aztán hamar egész kis fekete csuhás csoportosulás vett minket körül, és a vélemény egybehangzó volt: Vipera cucor. Szarvasvipera, vagyis a hivatalos elnevezés szerint homoki vipera (vipera ammodytes). A legerősebb mérgű európai viperafaj, marása halálos lehet. Na ekkor már véletlenül sem mosolyogtam tovább.
Ültem egy asztalon, cikáztak a gondolatok a fejemben, miközben Panni telefonon már a mentősökkel veszekedett, akik nem akarták elhinni, hogy október végén még történhet viperamarás. Ki se akartak jönni. Állítólag csak a fotó említése győzte meg őket, hogy nem kamuzunk.
Újra átfutott a fejemen a már lepörgetett ismeretanyag… lesz-e szérum, hol a legközelebbi kórház, és ha nincs, vajon küldenek-e helikoptert, hogy elvigyen Bukarestbe? Amúgy a fejünk felett repkedett egy. De tudtam, hogy ez nem értem jött, mert már egy órája láttuk először, még fentről De a papok mutogatása értelmetlen reményeket keltett bennem. Igazából megkönnyebbültem volna, ha egyszer csak mégis leszáll.
Két és fél, három és fél órán állt a mutató, úgy gondoltam, ha nincs szérum, legjobb esetben ennyi van még hátra az életemből. És tudtam, bármelyik pillanatban rosszul lehetek.
Érdekes, nem ijedtem meg. Úgy éreztem, elaludva egészen könnyű lenne meghalni.
Közben fel-feltűnt egy újabb szerzetes, mindig újra meg kellett mutatni a fotót. Aztán a pópák mégis elkötötték a karomat, meg az egyik valami méreghajtót is ajánlott, de nem mentünk bele. Panni párhuzamosan beszélt velük, velem, közben elintézte a mentőt is, azt mondták, Brezoiból jön, ami elég közel volt hozzánk. Felvetettem, hogy jobb lenne kocsival kórházba vinni, de végül nem erősködtem, gondolva, hogy 10 perc alatt itt a mentő.
Miután végiggondoltam élet és halál kérdését, metszően racionális síkra terelődtek a gondolataim. Arra, hogy ha túlélem, mennyibe fog ez kerülni, hogy meg kell adjam Panninak a kártyám PIN kódját, hogy pénz tudjon kivenni. Arra, hogy jó lenne a szüleimmel beszélni, talán utoljára, de nem tehetem. Nincs jogom megijeszteni őket, mert semmit sem tudnának tenni a béna megrémülésen kívül. Reménytelen harc az érzések és a józan belátás között. És felötlött bennem az is, hogy azokat a kutatási eredményeimet, amelyek „pótolhatatlanok” a világ számára, elérhetővé kell tenni.
Közben újabb telefonok zajlottak. Panni fel s alá mászkált, amiről eszembe jutott, hogy mi a francnak ülök én egy helyben, meg is lehetne nézni a kolostort. De abban az állapotban nem érdekelt.
A telefonokból kiderült, hogy a mentő már úton van, de Râmnicu Vâlcea-ból jön, ami viszont van vagy 25 km. Azaz több idő, mint számítottuk. De kiderült az is, hogy a kórházban találtak egy, azaz egy darab ellenszérumot. Egy kis megnyugvás. Már csak az idő maradt, hogy kibírom-e addig. Elvileg ki kell, három órán bőven belül kerülök majd orvoshoz.
Panni is lehuppant mellém. Megtette, amit tehetett, vagy annál is többet, a felelősség rajta volt, hogy megmentsen. Hogy százszor rátelefonáljon a mentőkre, hogy minden biztos legyen, hogy veszekedjen, hogy de igen, jöjjenek, mert tényleg baj van. Ha nem ő van velem, nem biztos, hogy most itt irogatnám ezeket a sorokat.
Közben az egyik szerzetes megkérdezte, hívő vagyok-e. Panni csak annyit mondott, sigur. Miért, és ha nem, akkor nem imádkozik értem? – ez jutott akkor eszembe.
A percek egyre lassabban teltek. A bevezető murvás út kavicsainak csikorgása mindig reményt adott, hogy végre itt a mentő. De nem, nem jött. És egyre csak nem jött. Mégis el kellett volna indulni kocsival. Vagy még most, és valahol átvesz a mentő. Nem tudom. Szerezzük meg a sofőr telefonszámát, beszéljük le a dolgot, induljunk már valahováááááá!!! Nem akarok meghalni a szérumtól 25 kilométerre!!!
Éreztem, percről-percre fogy a türelmem. Kaland kellett kisfiam? Panaszkodtál tegnap, hogy unalmas az életed? Na, megkaptad.
Aztán valahogy egy óra tájban a kavicsok zörrenését a felbúgó sziréna hangja kísérte. Ennyire nem örültem még mentőnek.
A kocsi lassan megfordult, fehér köpenyes orvosok helyett egy fiatal lány, meg egy srác szállt ki, olyan cuccban, hogy azt hittem, „joggingolni” jöttek az erdőbe. Ez az érzésem annyiban nem csalt, hogy semmit nem is csináltak velem egész végig. Persze lehet, nem volt mit. Beszálltunk, Pannival meg a lánnyal beültünk hátra, a srác vissza előre, aztán elindultunk. Amíg csak döcögtünk a murvás úton az Oltig, nem volt különösebb gond. De ahogy kifordultunk a forgalmas elsőrendű főútra, sziréna bekapcs, gáz és gyorsítás, szlalom a félrenyomott kamionok között. Könnyes lett a szemem. Majdnem elkezdtem bőgni, valahogy nagyon megsajnáltam magamat. És ekkor tudatosodott iszonyatos erővel, hogy itt most a percekkel folyik a verseny. Hogy ez a sofőr azért nyomja, azért szirénázik, azért szorítja le a kamionokat, mert az életemért küzd. Hogy máskor felkapod a fejed egy szirénázó mentőre, egy pillanatra utána gondolsz, aztán mész tovább. De most Te vagy benne!!! A sziréna kikészített. És a szűk völgyben három sávot csinálni a kamionok között, centikre menni a sorfaluk közt mindkét oldalon. A helyzet komolyságát mutatta.
Aztán a lány, doktornő, ápolónő, nem tudom, megkérdezte Pannin keresztül, hogy kapok-e levegőt. Mondom igen, de miért? Erre kiderült, hogy légzési görcsökkel kellene indítania a szarvasvipera mérgének. Na, ez tovább fokozta a hangulatomat, éreztem, hogy mindjárt pszichésen előidézem a tüneteket. Úgyhogy mondtam is Panninak, a többi ilyen kérdést mellőzzük már, majd mondom, vagy látják, ha rosszul vagyok.
Közeledtünk a városhoz. Kezdtem reménykedni, hogy most már megúszom. És eszembe jutott, hogy akkor akár már rosszul is lehetnék Hogy így, hogy feltehetőleg már megmentenek, (remélem) soha vissza nem térő alkalom lenne a fulladásos görcsök vagy a látási zavarok „kockázat nélküli” kipróbálására. Hogy fontos tapasztalat lenne, jobban halál közeli. De szerencsére megrendelésre nem lehetett ilyesmin átesni.
Fél kettő előtt valamivel érkeztünk meg a kórházba, amely a város északi részén fekszik. Saját lábamon mentem be az előtérbe, és láttam a megjelentek arcán az értetlenséget, hogy de ki itt a beteg? Mutattam a sebet, amely azóta csak csúnyább lett; beparancsoltak a műtőbe, felfeküdtem az ágyra, és öt másodperc múlva már legalább tíz ember rohangált körülöttem, mindenféle eszközökkel, melyeket belémdöftek, meg rámtekertek. Na ez volt az, ez a készültség, ami megint kiborított. Mert ekkor megint felfogtam, hogyha Romániában ilyen készültséggel várnak, akkor itt tényleg nagy baj lehet.
Néztem fekve a plafon felé, ahogy emberi fejek futkároznak körülöttem, egyik oldalon Panni állt, és fordította a másik oldalon álló doktornő román kérdéseit. Ha egyedül, vagy magyarországival túrázom, szintén kategóriákkal rosszabbak lettek volna az esélyek. Megkérdezte a doktornő, hogy allergiás vagyok-e lóra, mondtam fogalmam sincs, de nem tudok róla. Utóbb kiderült, hogy a vipera elleni szérumot úgy készítik, hogy megmaratnak egy lovat a kettő, vagy akár a három legveszélyesebb európai vipera egy-egy példányával, majd a lóban képződő ellenanyagot kivonják a vérsavójából. Így olyan szérum jön létre, amelyik mindhárom faj marása ellen jó (trivalens szérum). A lónak meg semmi baja nem lesz, mert jó nagy állat.
Vérnyomást mértek, kaptam feltehetőleg tetanuszt, bár ez utóbbi nem került rá a kórlapra, aztán infúzióra kötöttek, de valami hiba volt, vagy túl nagy volt a vérnyomásom, mert állítólag „lelőtte”. Én csak arra lettem figyelmes, hogy Panni egyszer lenéz mellém, ahová a karom volt leengedve, és elég érdekes arcot vág. Már nem tudom, akkor mondta-e, vagy utólag, de a karomból spriccelt ki a vér, és egy jókora vértócsa volt már a földön.
Azt viszont biztos, hogy csak két nappal később fordította le, hogy amikor az egyik nővér elszorította a karomat, és ő csúnyán nézett rá emiatt, azt a megjegyzést kapta, hogy „az egész embert akarja elveszíteni, vagy csak a karját?” Mondjuk lehet, hogy jobb volt ezt nem érteni. Mindenesetre a nagy készültségtől nem agyban, hanem biológiailag teljesen kész lettem, az egész testem elkezdett remegni. A doktornő meg is ijedt, kérdeztette, hogy mi van, de szerencsére ismerem már magam annyira, hogy mondtam, ne aggódjon, ez csak az idegesség.
Miután megvolt minden előkészület, letolták a gatyámat, és belenyomták a fenekembe az ellenanyagot. A közvetlen veszély ezzel hárítva volt.
