Mint mindig, hegy alatt abrakolok. Szerencsére időegyeztetési és anyagi jellegű körülmények folytán Milánótól vonattal utazom, van idő. A nizzai gyorsra várva a pályaudvar melletti kávézóban még elkészülnek az utolsó szakdolgozati bírálatok, hogy tíz napra ki lehessen kapcsolni az otthoni feladatokat. Gyönyörű hegyvidéken szalad a vonat a tengerpartig, de az olaszok mindenhova alagutat fúrtak, úgyhogy másodpercekig tudok csak nézelődni. Forgatom a papírokat, nézem a listákat, majd jön az első meglepetés: tizenöt éve, amióta erre a fesztiválra járok, olyan még nem fordult elő, hogy legalább valamelyik mellékszekcióban, vagy legalább a rövidfilmek között ne szerepelt volna román film. Idén ez megtörtént, ám nem gondolom, hogy egyből a román új hullám kifulladásával kapcsolatos vészharangokat kellene emiatt kongatni. Az elmúlt egy-két évben a generáció legnagyobb formátumú alkotói (Porumboiu, Puiu, Mungiu, Muntean) mind bemutattak fontos filmeket, fogadjuk el, hogy véletlenül úgy adódott, idén egyikőjük sem végzett aktuális projektjével. Nem baj, gondolom, idén legalább nem kell azzal vesződnöm majd, hogy újabb szinonimákat találjak a román filmeket illető szuperlatívuszoknak.
A délutáni érkezéskor már az akkreditációnál szembesülök a tovább szigorodott biztonsági intézkedésekkel – idén újra nagyon sokat fogunk sorbanállni, jósolom meg, és igazam lesz. Este hétkor már kezdődik is, alig jutok be a Lovelessre. A 2014-es Leviatán óta Andrzej Zvjagincev a szememben megkerülhetetlen klasszikus, de beigazolódik az a megérzésem, hogy neki akkor Arany Pálmát kellett volna nyernie, mert egyhamar nem fog még egy annyira sokdimenziós és árnyalt tablót festeni. Maróan erős, talán túlzottan is sarkító kritikája most az orosz nagyvárosi közép- és felsőosztályt veszi célba, amelyről azt állítja, hogy a tűrhető/jó életkörülményekért cserébe kompromisszumot kötött a rendszerrel, depolitizálódott, és ezzel valahogy az érzelmeket is kiölte magából. Innen a címbéli szeretethiány, hiszen olyan válófélben lévő házaspárt látunk, akik 12 éves gyerekük füle hallatára civakodnak azon, hogy egyikük sem akarja a gyerek felügyeletét magának. Másnap a kissrác eltűnik, és az utána folytatott kétségbeesett keresés remek alkalmat teremt az alulfinanszírozottságában tehetetlen rendőrség, az önfeláldozó civilek, sőt még az ukrajnai háborút eltorzítva bemutató média ábrázolására is. Azt gondolom, a Leviatán nyugati sikeréből Zvjagincev a putyini rendszer kritikájának dicséretét érezte legerősebbnek, ezért ezt próbálta meg – ezúttal erőltetetten, és éppen ezért gyengébb hatással – kihangsúlyozni. Érdekes módon a filmet sokan szerették, a fesztivál végéig ez maradt a Screen folyóirat kritikuszsűrije listájának élén – meglátásom szerint azonban ez inkább jelentéktelen, felejthető mű.
Újabb repiajándékok, ezúttal gagyi műanyagszemüvegek, amelyeknek látófelületét a 70. szülinapi fesztivállogó takarja ki – ennél többet vártunk a divatos franciáktól, de ne legyünk telhetetlenek. A kerek évforduló amúgy nem sok változást hozott, Cannes szinte német precizitással és egyformasággal sorolja egymás után a fesztiválokat. Annyit azért megtettek, hogy a befutófilmben látható lépcsők élére felírták az évtizedek alatt itt megfordult rendezők neveit (minden nap másokét), valamint a fesztivál közepére szerveztek egy hatalmas gálaelőadást, amelyen a szervezők és sztárvendégeik lelkesen ünnepelték – önmagukat.
Másnap az egész idei programtervezés talán legjobb döntését hoztam meg, és a Mundruczó-film előtt elkanyarodtam a legkisebb mellékszekcióba, a Kritikusok Hetére, ahol a chilei Marcela Said munkája várt. El kell árulnom, hogy ezt a választást kizárólag leplezetlen Chile-rajongásom motiválta, amelynek alapja csak részben filmes kötődésű: Patricio Guzmán és Pablo Larraín művészetének csodálatán túl ugyanis az ottani radikális baloldali hagyományok keltenek bennem ellenállhatatlan vágyódást. A kutyák című film azért volt érdekes, mert egyrészt rávilágított a mindenkori boszorkányüldözés veszélyes és manipulatív mivoltára, másrészt mert igazi rendezői bravúrral a színészi játék segítségével mutatta meg, hogy miként nyilvánul meg a szexizmus „ártatlan”, önmagukban nehezen inkriminálható, de összességükben mégis sokatmondó apró gesztusok révén. A nap fénypontja aztán a meglehetősen megosztónak bizonyuló magyar versenyfilm volt. A Jupiter holdja vizuálisan és filmtechnikailag lenyűgöző film, kérdésfelvetése és politikai üzenete viszont ellentmondásos, konfúz. Egyrészt Mundruczó egy olyan félig hipotetikus Magyarországot ábrázol, ahol háborús körülmények közt vadásszák és tartják a menekülteket, másrészt a történet egyik fordulata egyértelműen azt sugallja, hogy a menekültekkel jönnek be Európába a terroristák. Minden problematikussága ellenére azt gondolom, hogy ez egy elgondolkodtató mű, szerzőjének talán legjobbja – a Fehér Istent mindenképpen übereli.
Életem első Claire Denis-filmjét 2001 tavaszán láttam a párizsi Odeon moziban: a Kínzó mindennapok zsigeri moziélménye volt talán az utolsó csepp a pohárban, amely révén eldőlt, hogy filmekkel fogok foglalkozni, és azóta, amit csak tudok, megnézek tőle. Új filmjét a Rendezők Két Hete szekció tűzte műsorára: amolyan kultuszteremtő, cinéphile szekció ez, ahol a filmrendezők szövetsége összegyűjti a nagynevű alkotóknak azokat a filmjeit, amelyek valamilyen oknál fogva nem kerültek a versenyprogramba. A Belső napsugár valóban nem tartozik Denis nagy művei közé, mégis az a sziporkázó figyelem, amellyel a kétségbeesetten pasit hajszoló ötvenes festőnő esetlen próbálkozásait követi, és megalázás nélkül nevettet botladozásain, a fesztivál egyik kiemelkedő élményévé tette. Jelöletlen időbeli ugrásokkal haladunk előre a történetben egészen az utolsó jelenetig, ahol egy Depardieu által játszott guruféleség egyrészt mintha az összes korábbi viszonyt megjósolná (ami azt feltételezné, hogy ez kronológiailag a legelső jelenet), másrészt mintha mindenkiről lebeszélné azért, hogy magát hozza helyzetbe. A lényeg azonban, hogy a Juliette Binoche által játszott karakter ugyanolyan elveszett a végén, mint az elején volt: állandóan az „igazi” után kapkodva elveszti önmagát.
Hasonlóképpen kiemelkedő volt az esti versenyfilm is: mint utóbb kiderült, az Arany Pálma-díjas filmet nézhettük meg. A Lavina révén ismertté vált Ruben Östlund új filmje mind koncepciójának sokrétűségében, mind konstrukciójának nagyszerűségében, mind az egyes jelenetek ereje tekintetében szenzációs alkotás – még ha túlzásnak érzem is kis cannes-i lakóközösségünk egyik tagjának lelkesedését, aki szerint élete legjobb filmje volt ez. Azt gondolom, az előző filmhez hasonlóan a The Square-ben is a legfontosabb, mélyben meghúzódó szál pszichológiai jellegű, ezúttal az impotencia és a kasztrációtól való félelem transzponálódik szinte minden, látszólag teljesen másról szóló jelenetben. Talán az első jelenet felvázolásával tudom a legjobban érzékeltetni ennek a filmnek a csavaros észjárását: képzeljük el, amint a jóvágású, elegáns főszereplőt egy olyan trükkel zsebelik ki Stockholm belvárosában, hogy első reakciója egy iszonyatos adrenalintöltettel teli sikerélmény. Önbíráskodás, provokáció és képmutatás játszmái rajzolódnak ki a komoly bírálat alá eső kortárs képzőművészet közegében, ahol minden egy szimbolikus jelentőségű fiktív mű körül forog. Ez lenne az a bizonyos címbeli Négyzet, egy talajon elkerített terület, amelyen belül az egyenlőség, az elfogadás és az önzetlenség világa hivatott érvényesülni. Bár nem szokásom a zsűriket dicsérni, ez a film megérdemelte a fődíjat.
Az AIDS elleni küzdelemről filmet készíteni pont akkor, mikor Pedro Almodóvar a zsűrielnök: ennél jobb időzítést el sem lehet képzelni. A 120 szívdobbanás a párizsi Act-Up civil szervezet kilencvenes évek eleji történetébe kalauzol bennünket, ahol a főleg HIV-fertőzöttekből álló aktivisták különféle eszközökkel próbálják meg felhívni a figyelmet arra, hogy a Mitterand-kormány, valamint a kísérleti gyógyszereket nagyobb bevétel reményében visszatartó gyógyszergyártók minden halogatással eltöltött hónap révén életekkel játszanak. A film fontos témát taglal nagyon közvetlen, azonosulásra késztető módon, rendkívül hiteles alakítások segítségével, azonban epizodikus struktúrája és kiszámítható ábrázolásmódja leginkább egy tévésorozatra emlékeztet. A zsűri nagydíját ugyan megkapta Robert Campillo rendező, de nem hiszem, hogy néhány év múlva sokan emlékeznénk erre a filmre.
Vasárnap reggel követtem el a fesztivál legnagyobb baklövését: Marco barátom figyelmeztetése ellenére a teljesen felejthető Noah Baumbach-filmet választottam Bruno Dumont Jeanne d’Arc-ról szóló musicalje helyett – pusztán azért, mert még a nizzai vonaton sikerült kisakkoznom, hogy az utolsó vetítésén majd semmivel nem ütközik. Akkorra azonban olyan hírverés – a híres buzz – lett körülötte, hogy csütörtök este fél 11-kor több százan nem fértünk be a terembe, így egyelőre lemaradtam róla. A fent már említett Marco, aki Bazin filmelméletének legfontosabb olasz szakértője, és mellesleg filmkritikus, előre megmondta, miről fog szólni Haneke új filmje – én azonban nem hittem neki, és elpazaroltam rá két órát. Ezt a filmet szinte bizonyosan már nem az idős mester forgatta, csak a receptet írta hozzá: végy egy jó nagy adag bűntudatot, majd finoman megfűszerezve önts nyakon vele néhány felsősztálybeli szereplőt, bolondítsd meg az egészet kis digitális képrögzítésből fakadó formai játékkal, szervírozd hozzá a mindig zseniális Isabelle Huppert-t, díszítésként pedig szórd meg szezonális társadalmi kérdéssel (mostanság leginkább egy kis friss menekültprobléma javasolt). Mind szokásos nihilizmusa, mind erőtlensége miatt a Happy End a fesztivál egyik komoly csalódása volt.
A vasárnapi tervezési fiaskónak egyetlen pozitívuma az volt, hogy elértem a dél-koreai Hong Szang-Szu „kisebbik” cannes-i filmjének vetítésére. A közel hatvanéves rendező évente általában egy egész estés játékfilmet leforgat, idén azonban valahogy hármat sikerült: ebből egy még februárban a berlini versenyben szerepelt, kettőt pedig Cannes válogatott be, a „nagyobbikat” egyenesen versenybe. Annak, aki még nem látott tőle semmit, talán Eric Rohmert lehetne párhuzamként állítani, de azt gondolom, az ő munkái annál is kifinomultabbak, csavarosabbak. Egész életművének a középpontjában a találkozások állnak, és azok dinamikája: hogy miként kerülnek közel egymáshoz teljes ismeretlenek, vagy miképpen idéznek fel egymásban és önmagukban emlékeket rég nem látott ismerősök, vagy hogyan rajzolódnak ki szerelmek, konfliktusok, barátságok nagy mennyiségű étel és ital környezetében. A Másnap mindezt igen komplex narratív szerkezettel fejeli meg: nincs két olyan vágás vagy jelenet a filmben, ami kronológiai sorrendben lezajlott eseményeket mutatna, ezért a vetítés végére zavarban vagyunk a felől, hogy egyetlen nap teljesen összekevert történetét láttuk, vagy egy hosszabb időszak különböző pillanatait. Nem titok, számomra ez volt a fesztivál legnagyobb élménye, emberi viszonyok iránti érzékenységben és a filmnyelvi eszköztár gazdagságában és kifinomultságában nem volt hozzá fogható. Persze semmilyen díjat nem kapott.
Mérsékelt rajongója vagyok csupán a görög Jorgosz Lantimosz szikár paraboláinak, de azt gondolom, most valamit nagyon eltalált. Hát persze, hogy a görög tragédiákra utal az Egy szent szarvas meggyilkolása cím, Iphigénia meg Elektra története környékén kell keresni a fogódzókat. Azonban én ezt a filmet leginkább azért szerettem, mert mindezt teljesen kortárs köntösbe rejtette, és egy anti-Teoréma szituációba helyezte. Pasolini hősével ellentétben itt nem a megváltó, hanem a könyörtelen, kíméletlen bosszúálló érkezik megnyerő fiú képében a mit sem sejtő orvoscsaládba. Tudom, általában nem illik őt dicsérni, de Nicole Kidman brutálisat alakít ebben a filmben: vérfagyasztó az a kegyetlen önérvényesítéssel teli törékenység, ami a feleség alakjában megjelenik.
Apropó hetven év: ennyi idő alatt kétszer sikerült nőnek adni a rendezői díjat Cannes-ban, idén Sofia Coppola a második. Ami több okból volt furcsa döntés – azon kívül, hogy mélyen felháborítónak tartom a cannes-i fesztivál szexizmusát. Nem remake, hanem egy újabb adaptációja ugyanannak a regénynek, szajkózta a rendező és a fesztivál A tizedes háreméről – legalábbis ez volt az 1971-es film magyar címe –, azonban mégis nagyon hasonló megközelítésről van szó: a régi történetet új sztárokkal (Colin Farrell, Elle Fanning) forgatták le. Ráadásul az első verzióhoz képest sokkal leegyszerűsítettebb, direktebb és ezáltal értelmezések iránt zártabb, valamint képi megvalósításában sokkal konvencionálisabb ez a változat. Viszont ha annyi problémás, de minden esetben izgalmas, valamilyen módon kísérletező filmje után a Coppola-lánynak pont ezt a filmjét díjazzák, az azt jelenti, hogy a mainstream felé való visszalépést ismernék el legnagyobb tettként karrierjében. Annak a napnak azonban nem ez volt a legnagyobb pillanata, hanem egy teljesen meglepő helyről, az észak-kaukázusi Kabardföldről érkezett elsőfilm. Kantemir Balgakov: kéretik ezt a nevet megjegyezni, mert ha szimatom nem csal, egy újabb nagy formátumú filmművészt tisztelhetünk benne. Négyzeteshez közeli, 1:33-as képarány, elképesztő hangmérnöki munka, a test fizikai jelenléte köré épülő, szinte színházias színészvezetés és a színek festményszerűen plasztikus használata – olyan színvonalú filmnyelv jegyei ezek, amelyeket csak a legnagyobbaknál látni. A film címe: Tesnota – egy sarokba szorított élet.
Utolsó pénteken a polgármester szokásos szabadtéri ebédjét fogyasztja a cannes-i várkertben összezsúfolt sok száz újságíró, utána a verőfényes napsütés néhányunkból tengeri fürdőzés óhatatlan vágyát váltja ki. Tizenöt év alatt ez másodszor esik meg velem, de aztán rögtön pakolni kell: a vasárnapi díjátadót már otthonról, a Canal+ streamjén nézem végig. De már előtte, még a reptéri váróban el kell kezdeni írni az összefoglalót, mert sürget a lapzárta: „Mint mindig, a hegy alatt abrakolok.”
