„Ha-ki a dolgoknak öszve-függését által nem láthattya mindgyárt leg-elősször: olvassa-el másodszor; és, ha szükséges, harmadszor-is. Fogadom, hogy bő gyönyörűség lészen fáradttságának jutalma” – írja Batsányi János egyik Osszián-fordításának előszavában.
Batsányi fentebbi útmutatását a fordítás homályos passzusait, idegen csengésű neveit kifogásoló olvasók számára fogalmazza meg. Talán nem árt, ha Márton László legújabb regényének, a Minerva búvóhelyének olvasásakor is megfogadjuk Batsányi tanácsát. Nem csupán azért, mert a regény főszereplőjét Johann B.-nek hívják, aki „sok évtizeddel ezelőtt fordítva hordta a nevét, vagyis úgy írták és úgy hívták, hogy B. János”, s aki „jobban járt volna, ha megmarad Jancsinak, mindörökre.” (Márton, 2006:30.) Hanem azért is, mert a főszereplő nevében rejlő fordításlehetőségek Johann B. tragikus életpályájának felvázolásán túlmenően körülírják a regény központi tematikáját is. Batsányi példájánál maradva ez némileg hasonlatos az ossziáni költészet lefordításának többszörösen nekirugaszkodó, s a fordításban többnyire kudarcot valló költő problémájához. Márton hősei elsősorban a nevükkel – és a nevükben rejlő fordítási/értelmezési lehetőségekkel – jellemzik nemcsak önmagukat, hanem egymást is. S mint ahogy a narrátor is megjegyzi, „ez nem elhanyagolható körülmény egy olyan ember esetében, aki idegen nyelvű szöveg magyarítása miatt került bajba.” (Márton 2006:30.)
Persze a név lefordításával való játék önmagában még nem indokolja Batsányi Osszián-előszavának hangsúlyozását. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a műnek van egy német nyelvű, 1997-ben megjelent változata, amelynek főszereplője Batsányi János névre hallgatott.
A kisregény Johann B. életének utolsó előtti évében, Linzben játszódik. A főhős életének 1844 május 6-án felvett fonala, Felső-Ausztria és a reformkori Magyarország történelmében való elhelyezése, regénybe fordítása, a szerző által alkalmazott regénypoétikai eljárások felvetik a történelem értelmezhetőségének, rekonstruálásának vagy éppen megkonstruálásának elméleti problematikáját is. Ha figyelembe vesszük Márton László történelmi regényeinek – pl. a Jacob Wunschwitz igaz történetének – a Minerva búvóhelyéhez igencsak hasonló szerkezeti felépítését, akkor Johann B. életútjának visszatekintő felgöngyölítését a tágabban értelmezett „dolgok öszve-függésének” történeteként is olvashatjuk.
A történelmi regény kontextusát Johann B. linzi száműzetésének évei, életpályájának konkrét, „valódi” eseményei képezik. Az (irodalom)történeti tényként kezelhető valóságelemeknek – mint Johann B. 1816-tól kezdődő linzi száműzetése, a felső-magyarországi Magyar Minervában megjelent A látó című poémája, Napóleon 1809-es, magyarokhoz címzett schönnbrunni proklamációja (melynek fordítójaként a regényben hol Batsányit, hol Márton Józsefet látjuk), Johann B. kettős letartóztatása, fogsága stb. – kettős célja van. Egyrészt hozzájárulnak a történelmi háttér megteremtéséhez, másrészt rávilágítanak a történelem értelmezhetőségére is.
A történelmi valóság elemei a regény folyamán különböző kontextusokban, más-más szereplői nézőpontokból újra és újra megismétlődnek/átértelmeződnek, s a nagyszámú fiktív, illetve az életrajz szempontjából marginálisnak tekinthető esemény fényében alárendelődnek a szereplők önértelmezésének. Az azonos eseményeket több szereplői nézőpontból is láttató/lefordító narráció szálait az egyes szám harmadik személyű narrátor perspektívájából követhetjük nyomon – aki a szereplők hajdani és jelenlegi helyzetének, önértelmezésük/hatalmuk vélt vagy valós súlyának függvényében bújik hol a mindentudó, hol az eseményeket csak részlegesen ismerő, hiányos tudású elbeszélő szerepébe.
A narrátori szerepjáték nemcsak a történetvariánsok értelmezését teszi lehetővé. Márton narrátora ugyanis – a történelmi események valódiságára rákérdező elméleti premisszából – meglehetősen szabadon értelmezi a történelmi elemek valódiságát. A 19. század eleje és annak regénybe fordított idősíkjai közti különbségeket/váltásokat magyarázhatjuk az – egyébként Batsányi által 1878-ban rendszerbe foglalt – fordítás- és nyelvelméleti kérdéskörrel is.
Ugyanakkor a narrátor többszörösen is felhívja az olvasó figyelmét a kétféle idősík különbségére: „Nem a valóságban, hanem a történetünkben” – figyelmeztet. Ezt hivatottak jelezni azok az időugrások is, amelyek a regény terébe bevonját a 20. század eseményeit is. Vagy azok, amelyek a regény megírásának az idejéből reflektálnak az 1844. évre : „Aha! – gondolta Johann B. dühödten és keserűen. A Vörösmarty! A Schedel cimborája! E történet írója és olvasója számára Vörösmarty Mihály a régiségen keresztül pillantható meg. Szemünkben ő az élő magyar irodalom ősapái közt talán a legnagyobb. De Johann B. szemében ő csak egy kiforratlan féltehetség volt. Egy taknyos kölyök.” (Márton 2006:129.)
Ugyancsak a fentebbi időproblematikát hivatottak alátámasztani a különböző valóságelemek idejének – a narrátor által bevallott vagy csak utalásszerűen jelzett –elmozdításai is. Johann B. felesége, Gabriele B. élete öt évvel hosszabb a regény idejében, mint a történelmi valóságban, az 1842. július 8-i napfogyatkozásra 1844-ben kerül sor, Poe 1845-ben megjelent A holló című versét Gabriele B. már 1844-ben ismeri (hallott róla). S talán a legfontosabb módosítás, amelynek fényében a „dolgoknak öszve-függései” értelmet nyernek: az Ovidius által megénekelt Arachne–Pallas történet átértelmezése: „a mítosz hazudott. Az igazság az, hogy Arachne lett a győztes.” (Márton 2006:136.)
Arachne mítoszbeli szégyenének Minervára hárulása, Minerva eltűnése – az egyik értelmezés alapján Johann B. fejébe bújása –, összefűzése Johann B. élettörténetével a felvilágosodáskori motívumrendszer fényében többféle értelmezést kínál. A narrátor már a történet elején felvillantja Minerva eltűnésének lehetséges értelmezéseit, összefüggésbe hozva azt Batsányi fiatalkori szerepválallásával: „Ifjúkorában Johann B. azzal hitegette magát és az alakulófélben lévő magyar közvéleményt, hogy ő a Látó. Ezen a címen írt is egy sokaktól olvasott, még többektől bírált költeményt (...) »Talán bizony Apolló nyila fúródott beléd?« – kérdezte akkor egy barátja (...)»Nem, kedves barátom (...) Minerva kért tőlem menedéket.«” (Márton 2006:43.)
Ahogy azonban a regény motívumrendszerét is többféle perspektívából szemlélhetjük, úgy Minerva eltűnésére is többféle választ kínál a szöveg. E narrációs technikája leglényegesebb elemének a folyamatosan ismétlődő motívumok, események különböző szereplők általi megjelenítését/értelmezését, illetve a látszólag különálló történetszálak hálószerű összefűzését tekinthetjük.
A történelem mesélésének/megkonstruálásának, nyelvi leképezésének problematikája viszonylagossá alakítja nemcsak az eseményeket, de azok interpretálását is. A narráció az események tér-, személy- és időbeli váltásaira épül. A regényidő tereként szolgáló Linz városáról három nagyobb, a regényteret és -időt strukturáló természetleírásból szerezhetünk tudomást. A regény kezdetén a léghajóból/fentről láttatott Linzet „és tágabb környékét” látjuk, a Nyugat felől érkező, Bécsbe tartó „bajor király pénzügyminiszterének meghatalmazott személynöke” perspektívájából. A regény közepe táján elhelyezett második nagyobb linzi tablót egy Kelet felől, Pozsonyból gőzhajón érkező magyar (Beöthy Ödön) szemszögéből láthatjuk, míg a harmadikat a linzi Ország úton található Orsolya-szüzek templomának tornyából, ahonnan „pompás kilátás nyílik mind a négy égtáj felé.” (Márton 2006:264.), s ahonnan a „Mi” szerepébe bújó narrátor elmeséli a napfogyatkozást. Linz és környékének hármas perspektívája ugyanakkor nem öncélú: a Linzbe utazó vagy azon átutazó szereplők történetének szálai szervesen illeszkednek a regény központi történetéhez, és egyben láthatóvá teszik a korabeli Magyarország és az Osztrák Birodalom – s ezen belül Linz – korabeli viszonyrendszereit is.
A hármas Linz-tablót a regény szereplőinek történetei strukturálják. Az 1780-es évek Magyarországától napjainkig húzódó történetszálakat 1844 májusának történései csoportosítják: Johann B. kérése egy bécsi utazás engedélyezésére, Johann B. találkozása Minervával/látomása Minerváról, illetve Johann B. meghiúsult találkozása Beöthy Ödönnel, majd zárásként a napfogyatkozás leírása. Mindezt az első részben Hoch rendőrigazgatónak, Johann B.-nek, „áldozatkész feleségének”, Gabriele B.-nek és Josef Hafner litográfusnak mint a történet lehetséges narrátorainak a szemszögéből is olvashatjuk, kiegészülve a második részben Beöthy Ödönnek, Hingenau bárónak, Felső-Ausztria tartományfőjének, illetve „angyali jóságú hitvesének,” Tholdalagi Stefániának a narrációival.
A narrátorok egymáshoz (de főként Johann B.-hez) és a regényvilág alkotóelemeihez (az egyfajta „rendőrállami” eszközök használatával jellemzett Linz városához, Minerva szobrához) fűződő viszonyrendszerei a különböző, nyelvi síkon leképezhető fordításjátékokban mutatkoznak meg. Ezt a szerepet töltik be a szereplők – és a múltjukhoz tartozó személyek – neveinek különböző fordításai/értelmezései. A számos nyelvi játék közül említhetjük Hoch rendőrigazgatót (aki Johann B.-t hol Baczoninak, hol Boczaninak, hol meg Johann von Bacczannak szólította), akinek „a neve is magas volt (...) Polgári származású volt, ám joggal remélhette, hogy szolgálatai fejében rövidesen felemelkedik az örökletes nemesség sorába” (Márton 2006:15.); „Tholdalagi Stefánia többre becsülte a szökkenő zergéket fönt a mennyezeten, mint lent a rendőrigazgatót, akinek csak a neve és a beosztása volt magas, de a termete már inkább alacsony volt, és a jelleme a grófnő szerint még annál is alacsonyabb.” (Márton 2006:198.)
A történetvariánsok Minerva különböző alakváltozataihoz kapcsolódnak. Minerva alakjának értelmezései a regény legfontosabb regiszterét képezik. Az 1844-es történetben Minerva szobrának eltűnésére kétféle magyarázat is kínálkozik: láthatjuk, amint elbújik Johann B. fejében, illetve amint Hingenau báró átöleli ágyában: „mint a régi cinikus filozófusok, Hingenau báró is kőszobrot ölelgetett, hogy lehűtse magát.” (Márton 2006:252.)
Gabriele B. Minervához fűződő viszonyát a „sohamár” hóllókárogása határozza meg – a Poe-vers alaphelyzete Johann B. és a „zöld könyv” történetéhez kalauzolja az olvasót, amely Johann B. Minerva-értelmezéseinek lehetséges kulcsaként olvasható. Egyszerre szólhat a Zalán futásáról (benne Vinzenz Kininger Minerva-metszetéről, Ovidius Arachnéjáról), Fábián Gábor Osszián-fordításáról, Márton József 1840-ben megjelent Olvasókönyvéről (benne Márton József vallomásával a napóleoni proklamáció fordítójának kilétéről). Azaz Johann B.-nek és a régi/új Magyarországnak egymáshoz fűződő viszonyáról, az irodalmi kánont alakító, és Johann B. által „halálfejnek”, „májas-véres disznógyomornak” fordított Schedelről és „cimboráiról” [„Johann B. nem volt hajlandó figyelembe venni a Magyarországon eltelt éveket (...) Az ő szemében Magyarországon megállt az idő. Másfelől Magyarországról nézve ő is, hogy udvariasan fogalmazzunk, megállt az időben. Johann B.-nek tudomása volt róla, hogy őt Magyarországon évek óta halottnak hiszik.” (Márton: 2006:130.)]
S szólhat a Johann B. által egykor felvállalt és magához hasonlított Látó és Osszián bárdköltő szerepjátékainak száműzetésbeli alakulásáról a linzi viszonyok között: „lehet, hogy a felvilágosodás tévedés volt. Erre kellett volna ráébredni (...) a fény iránti rajongás puszta hasonlat, mely párosul azzal a hiedelemmel, miszerint a tiszta Ész fényében elnémulnak a tisztátlan ösztönök, el a rosszakarat huhogása. Pedig van egy ellenkező értelmű hasonlat is, melyből arra következtethetünk, hogy a sötétség, a homály, az alkony szabadít ki a magunk okozta kiskorúságból. (...) Sötétedéskor kezd röpülni Minerva baglya is. Homályban újul meg a világ. Sötétben lesznek vakká a látók, látóvá a vakok.” (Márton 2006:44.)
S ha mindehhez hozzátesszük Carl Gustav Carusnak, a szász király udvari orvosának Hingenau báróhoz címzett levelét, melyben Johann B. Minerva-látomását az előrehaladott agytumor tüneteként diagnosztizálja, talán nem véletlen, hogy a napfogyatkozással kapcsolatos, annak tudományos jellegét magyarázó linzi hirdetményt „Johann B., az egykori Látó nem látta meg.” (Márton: 2006:213.)
Márton László: Minerva búvóhelye, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006.
