IV.
Az idézett börtön-utalás alapja új, „angol” hazafiságának. A szót idézőjelbe nemcsak a már említett nyelvi okokból tettem. Koestler születésének centenáriumán tudományos tanácskozást rendezett Budapesten a Polányi Mihály Szabadelvű Filozófiai Társaság. Az ott elhangzottakat a Társaság folyóirata, a Polanyiana jelentette meg (Polanyiana, 14. kötet, 1-2. sz., Budapest, 2005, 217 p.). Például Sárközi Mátyás érdekes dolgokat tárt föl benne Koestler angliai magyar barátairól, Ungvári Tamás a “zsidókérdésről”, Tamás Gáspár Miklós meg Koestler és a kommunizmus viszonyáról. Márton László pedig (ki röviden “alijázott” előbb, hogy aztán, ’56 után párizsi magyar emigráns legyen, majd évtizede visszatelepüljön Budapestre), Koestler-monográfiájának készítése közben mondta el: Koestlernek “magyarságát nem kellett magyaráznia, a zsidóságát élete végéig magyarázta”. E magyarázkodás veleje Márton László szavaival ez: “ Koestler azt mondta magáról, hogy ő egy “Hungarian-French-English writer”. Többször elmondta, hogy ő britnek tekinti magát, de persze azt is érezte, hogy csak ő maga tekinti magát britnek, mindenki más magyar zsidónak tekinti őt. Amivel soha nem volt baja, az a gyermekkorából hozott magyar identitása volt. Koestler azt mondta magáról, hogy magyar, de nem magyar író. (...) Egyszer adott egy tanulmányt egy zsidó lapnak, de ezt követően kijelentette, hogy ő ezzel a maga részéről befejezte, mert ő elhatározta, hogy beolvad, ő európai, s őt hagyják békén.”
Érthető, miért is töprengtek többen az idézett emlék-tanácskozáson a többszörös identitásról. Nem idézték közben az egyik referenciát, Mészölyt, aki belmagyar viták közepett még negyedszázada mondta, hogy ő először is ember, aztán férfi, s azután magyar, ráadásul: író. Mészöly a Montaigne-utalást, az alapvetőt nem tette hozzá mondatához, talán mert úgy gondolta, akik megértik, mit is mond, olvastak Montaigne-t s e mondatának több százados párját, előzményét. (“Először is ember vagyok, s csak azután francia”.)
Előzményét egyúttal az Európa nevű tüneménynek, hol tartozik valahova, akár többfelé is az ember, de nem kell főfoglalkozásban ilyen vagy olyan nemzetiségűnek, vallásúnak lennie, éjjel-nappal, mindenek előtt. (Amely főfoglalkozás köti egyébként össze, abszurd tragédiában, az elnyomóan nacionalista többségit és a neki ellenálló, szenvedő kisebbségit. S teszi érthetetlenné minden fundamentalista szemében, hogy valaki miként is lehet más nemzetiségű, vallású, mint ő, holott különben “oly rendes ember”, akár vele azonos nemzetiségű, vallású is lehetne. S ezzel a “holott” fordulattal véli megalapozni a maga különös tolerancia-felfogását, mely szerint végső fokon érthetetlen a tőle különböző s ragaszkodása e különbözéshez, hiszen a különbözés eltűnéséhez a másiknak elég volna letennie a maga elütő voltáról, s mert ezt nem teszi, így tulajdonképp ő az intoleráns, így tehát nem magát védi, amikor nem hasonul, hanem támad, megérdemel hát minden rosszat, ideértve kiirtást is.)
Többszörösen kötöttként s ily mód’ többszörösen szabad emberként – antropológiai stúdiumaira áttérve – az immár angol (“angol”) Koestler megírja tehát visszaemlékezéseit. (Ide tartozik a Spanyol testamentum avagy Párbeszéd a halállal, spanyolországi bebörtönzésének története, az “óceáni élménnyel”, meg a már idézett A föld söpredéke.) Majd maga is érzi, hogy hiányzik valami. Harmadik feleségével közösen és vázlatosan elkészíti tehát a folytatást. (Ez magyarul szintén nem jelent még meg.)
Először még afféle “mozgalmi” okokból nősült (magát családalapításra, családi életre kezdettől s mindvégig, alighanem joggal, alkalmatlannak tartva). E házasság felbontása eltartott, így csak együttélésük ötödik évében házasodhatott össze második, angol feleségével, hogy két év után végül is elváljanak. A válást megdöbbenve fogadta a leendő harmadik feleség, a másodikkal szinte nővér és húga barátságot tartó, a jóval ifjabb, dél-afrikai születésű Cynthia, ki egyetemistaként lett Koestler mindenes titkárnője, mint bohóckodva mindketten mondták: “rabszolgája”. (Viszonyuk még a /második/ válás előtt kezdődött, de róla tapintatosan egyikük sem beszélt. A leánykérést követően pedig Koestler valóságos európai körútra rohant, hogy több volt barátnőjével, mint ő is, Cynthia is mondta, “háremével”, sikerrel fölelevenítse, rövid egy hét leforgása alatt, búcsúzóul, a kapcsolatot.)
