1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Az én istenem halott isten.

Csak sebe van, s köpenye sincsen.

És vére sincs, hisz elfolyt az úton.

Szorongás szülte, Nietzschétől tudom.

A többi isten nem szeret. Zabál.

Sorsunk mintázzák. Aranyfoguk kiáll.

Leheletük füstölgő napalm.

Szavaik: szögesdrót, appel és alarm.

Kezükben harang és kalasnyikov.

Ajtajuk egyszerre csukott és nyitott.

Mellükön tábla, s mi rajta írva van

az, ékírással, tört gerinc s arany.

Tőzsdéznek. Percentekkel áll a bál,

és mindegyikük magáról kiabál.

Falakra festve törnek át falat.

Amerre járnak, árva sem marad.

Nyüzsögnek, konzervben csali.

Csakis az ő szavukat hallani.

Élnek, nem szegzik őket vassal fakeresztre,

csak elfelejtik arcuk mindörökre.

Az én istenem halott isten.

Csak sebe van, s köpenye sincsen.

Gyenge! – kiáltja pogány és hívő,

míg sötétség zuhan. És kőre kő.

Villám szakítja szét a kárpitot.

És ahogy görögül megíratott:

a kölcsönsírban ott ragyog

egy diadalmas, lüktető halott.