"aki hisz még, az hiszi el"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 13. (723.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Posztmese
Balázs Imre József
Az alapító eseményektől a „trianoni Hamlet”-ig – beszélgetés Térey Jánossal
Szőcs Géza
Assisi történet
KABDEBÓ TAMÁS
Időzítés
Urbán Gyula
Egzegézis
GÜNTER KUNERT
Versek
Cseke Péter
Életem hanyatlóban van már, mint az alkonyi nap. „Öröm és szenvedés” az 1937-es Dsida-évben
Haklik Norbert
Vandam szerint a világ
Szőllőssy Balázs
Versek
Weeber Luca Borbála
Versek
Gerlei Dávid
Versek
Varga Borbála
hivatal
ANDRÉ FERENC
Húsig rágott közhely,
CSENDER LEVENTE
Folyami emberek
Ady András
Versek
FISCHER BOTOND
Columbuli
Papp Attila Zsolt
Hogyan nem találkoztam Alain Delonnal a TIFF-en
GYŐRFI KATA
Távoli közelségek
Péter Árpád
Cseke Péter erdélyi jelen-létei
Soós Amália
Haiku ajkú líra
László Noémi
Az érzés, amikor nyolcadikban könyved jelenik meg…
Jakabffy Tamás
Kodály-esemény, Kodály-ünnep
Túros Eszter
Szkafanderes idill
 
Cseke Péter
Életem hanyatlóban van már, mint az alkonyi nap. „Öröm és szenvedés” az 1937-es Dsida-évben
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 13. (723.) SZÁM – JÚLIUS 10.

A Mészkőn apostolkodó Balázs Ferenc nyolcvan évvel ezelőtt, 1937. május 22-én távozott az örökkévalóságba. A Keleti Újság hasábjain Dsida Jenő búcsúzott tőle. A költő alighanem saját végzetére döbbent rá, amikor nekrológjában ezt írta: „Lelke nagy és erős volt, de teste gyönge és törékeny. A tüdőbaj még egészen fiatalon megtámadta szervezetét, s azóta egyre fejlődött a gyilkos kór, mind közelebb sodorva az értékes életet a korai véghez. Lassanként munkaereje is megtört, betegen és elhagyottan, végtelen nyomorúságban, lázasan feküdt a falusi paplakban. De még ereje végső fellobbanásával is dolgozott.”1

 

Ezért választottam előadásom tárgyául az utolsó előtti Dsidaévet. Azt, amelyikben a szervi szívbajban szenvedő költő alkotóereje végső fellobbanásával elkápráztatta környezetét. Hadd tegyem máris világossá: nem a Psalmus hungaricus utáni periódus költészetével foglalkozom, hanem a szerkesztőségi élet emberének feladatvállalásaival. Mintegy tágítva a korábbi Dsida Napokon megtartott előadásaim témakörét. A jelzett esztendőben Dsidának jelentek meg írásai a Pásztortűzben és az Erdélyi Fiatalokban is, de én a Keleti Újságot választottam, amelynek belső munkatársa volt. A Marosi Ildikó gondozásában megjelent Séta egy csodálatos szigeten című kötetet2 kísérő bibliográfia ilyen műfaji besorolásban tünteti fel „elegyes írásait”: kritika, riport, tudósítás, hírfej. Mennyiségileg 1937ben is a legszámottevőbb Dsida kritikai tevékenysége.

 

Keleti Újság, mint ismeretes, az Országos Magyar Párt orgánuma volt. Aki dolgozott valaha pártlapnál, az tudja, hogy Szkülla és Kharübdisz között kell megküzdeni ott a szellemi tisztességért. Költői tekintélyének, páratlan műveltségének és közírói sokoldalúságának köszönhetően azonban Dsidának nem kellett feladnia szellemi függetlenségét; sokféle megközelítésben foglalkozhatott a szépirodalom és a képzőművészet jelenségeivel éppúgy, mint a színházi élet és a nyelvvédelem kérdéseivel. Azt az Erdélyi Fiatalok történetéből tudom, hogy a kisebbségi közéletről is markáns véleménye volt. Az „egységes munkaprogram” kidolgozását éppúgy szükségesnek tartotta, mint a tervszerű munkamegosztást. Mert – fogalmazta meg 1930-ban – „életkérdés számunkra, hogy meglévő szerveinket elhivatottságuknak és képességeiknek megfelelően állítsuk a különféle célágak szolgálatába”.3

 

Ehhez az alapelvhez a Vásárhelyi Találkozó előkészítése idején még határozottabban ragaszkodott. Ha nem sikerül a Hitel és az Erdélyi Fiatalok közötti megegyezés – jelentette ki 1937 tavaszán barátainak –, egyik munkaközösségben sem fog részt venni, mert egyikkel szemben sem tudja vállalni szellemi szabadsága megkötöttségét.4 Mint ismeretes, a megegyezés nem jött létre, s így az Erdélyi Fiatalok 1937. május 4-én megtartott főmunkatársi értekezlete kénytelen volt tudomásul venni, hogy Dsida Jenő a lap kötelékéből kilépett.5 Hogy miként vált mégis ártatlan áldozatává a korabeli pártpolitikai csatározásoknak, arról előadásomnak a Vásárhelyi Találkozóval foglalkozó részében szólnék.

 

Ennek előrebocsátásával jelzem, hogy a továbbiakban az irodalom, a színház és műkritikus Dsida értékszempontjait helyezem előtérbe, de a nyelvvédelmi munkásságával szerzett sebeit sem hallgatom el.

 

 

Olvasónevelés

Pásztortűzszerkesztő Dsida „gályarabságáról” írva volt alkalmam bemutatni a költőnek az irodalmi-művészeti tehetséggondozás gyakorlatában érvényesített nézeteit. A Keleti Újság 1937-es évfolyamában először a Hogyan kell verset olvasni? – olvasóneveléssel kapcsolatos – eszmefuttatására figyeltem fel. Abból indult ki, hogy még az egészen művelt, egyébként kifogástalanul képzett embereknek is hallatlanul ferde fogalmaik vannak a versről. Mert nem fejlődött ki bennük „az a hatodik érzékszervük, mely a teljesen kézzelfogható világ határain kívül eső dolgoknak, a költészet szépségeinek érzékeléséhez nélkülözhetetlenül szükséges”. Második tétele: igaz ugyan, hogy költőnek születni kell, de műélvező akárki lehet. „Épp úgy képezhetem magamat jó olvasóvá, ahogyan megtanulhatom a helyes beszédstílust, elleshetem a nagyvilágban jártas ember modorát, szónokká képezhetem magam vagy elsajátíthatom a gyorsírást.” A versolvasáshoz persze szükséges az önművelés, némi zenei képzettség, a versformák ismerete, a nyelvtudás. De az sem mellékes szempont, hogy megvan-e bennünk a megfelelő ráhangoltság. „Aki egy lírai verset meg akar »érteni«, annak elsősorban számolnia kell azzal, hogy a vers világában más nyelven beszélnek, mint a hétköznapok világában. […] Ebben a nyelvben a legtöbb szónak a hétköznapi jelentéstől lényegesen elütő értelme van. […] Miben különbözik a versben szereplő szó értelme ugyanannak a szónak közönséges értelmétől? Főként abban, hogy kibővül, bölcseleti elemeket szív magába, melyet nem lehet ridegen meghatározni, csak édesen és borzongva megsejteni.” Hogy melyek ezek a bölcseleti elemek? Élet, halál, a világ jelenségei, a lét eredete, értelme és célja, a halál utáni dolgok titokzatossága, az öröm és szenvedés, az istenmegérzés élménye… „Minden együtt gomolyog túlvilági fénnyel egyetlen sóhajnyi lírai remekműben. […] Hogyan »értsek meg« egy hangulatot, mely sokszor megfogalmazhatatlanabb, mint a félig elfelejtett álom, az imbolygó füst, vagy a vizek fölött reszkető pára.”6

 

Az olvasónevelés öröme és felelőssége hatja át Dsidát akkor is, amikor a Baumgarten-díj odaítélése alkalmából Reményik Sándor költészetéről ír. „Nagyon kérem, ne foglalkozzanak velem, és ne írjanak semmit” – kérlelte Reményik az őt felköszöntő Dsidát. „A jutalmazott költőnek […] meg kell éreznie – érvelt a Keleti Újság szerkesztőjeként –, hogy nem újságírói kíváncsiskodás vezetett hozzá minket, s ezeket a sorokat sem szenzációhajhászás íratta…” Hogy melyek voltak azok a sorok? „A magyar szó katakombákba visszahúzódó szertartásainak őskeresztényi értelemben vett apostola ő, a lemondásnak, a belső élet tiszta szerénységének, a nagy megtisztulásnak prédikátora, de hangja néha túlzengi földi életünk mécs világította sikátorait, és tömegeket ráz meg a lélek legmélyéig.”7

 

A színikritikus Dsida

Szenvedélyes színházjáró volt 1937üben is. Írásai arról tanúskodnak, hogy felkészülten érkezik az előadásokra, „kritikushoz illő rideg és tárgyilagos szemmel” nézi végig a színre kerülő darabokat, mégis a színházi élmény forróságával és frissességével lep meg ma is bennünket. Rendszerint a színpadművészet szemszögéből elemzi a szerző alkotását, az előadást pedig összehasonlítja a korábbi bemutatókkal. Például a kolozsvárit a budapestivel. A színpadi fogások „ördöngös ügyességű mesterének” nevezi Molnár Ferencet, aki új vígjátékában is a régi. Hiszen kiválóan ismeri a színpadot és a közönség lélektanát. Ezt követően eleven képet rajzol a színészek játékáról, az összjáték szempontjából „kurta kis szerepeket” is kitünteti figyelmével. Él a napilap nyújtotta előnyökkel. A Jezusfaragó ember kolozsvári bemutatójáról például dupla oldalas képes riportban tudósít, a színpadképekhez a közönség ünneplését társítja. Így még hitelesebben tudja érzékeltetni, hogy Nyírő világa „megrázó hatalmassággal elevenedik meg a színpadon”.

 

Gy. Szabó Béla és Dsida művészi affinitása

Nemzedékem Murádin Jenő Gy. Szabó Bélamonográfiájából tud Dsida és a kolozsvári fametsző barátságáról. Akinek járt a kezében a költő 1933üas verseskötete, az Erdélyi Szépmíves Céhnél megjelent Nagycsütörtök, az előtt nem titok, hogy a fametszést kedvelő Kós Károly miért épp a „fára mászásra” biztatott Gy. Szabót kérte fel a kötet illusztrálására. Meggyőződésem, hogy a költő és a fametsző közötti szemléleti affinitás hozta művészi közelségbe őket egymással. Alighogy Gy. Szabó hazatért 1937-es itáliai, görögországi és bulgáriai tanulmányútjáról, Dsida interjút készít vele, majd beharangozza a kolozsvári vármegyeháza üvegtermében rendezett kiállítását. Tudatosítja, hogy Gy. Szabó kijárta a naturalizmus, impresszionizmus és expresszionizmus iskoláit, de egyenletesen halad a maga útján – „egyforma közelségben és távolságban mindegyiktől”. Viszonyítási alapként a két évvel korábbi kiállításra utal, hogy bizonyíthassa: ez az élményekben gazdag, szép utazás nem maradt hatástalan a teremtő művészlélekre. „Noha Gy. Szabó Béla azelőtti művészetének minden jellegzetes vonása föllelhető új képein, van valami meghatározhatatlanul új, valami mélységesen megindító is rajtuk. A keresés bizonytalanságát végérvényesen kiszorította a boldog megtalálás bizonyossága, a kissé hideg tudatosságot s kiszámítottságot felváltotta az a sejtelemszerű, világ fölé emelkedő, mámoros állapot, melyet a gyakorlati józanság szellemének még mindig nem sikerült száműznie erről a világról.”

 

Nemcsak az lep meg, hogy Dsida ismeri Gy. Szabó művészetének öntörvényűségét. Az is, hogy előzetesen maga is „végigzarándokolta” azokat a helyszíneket, ahol Gy. Szabó 1937-ben barangolt.8

A nyelvvédő vitája Szabó T. Attilával

Az 1937 elején megjelent Anyanyelvünk védelme című írásában Dsida abból az alaptételből indul ki, hogy  aki elvesztette, elfelejtette anyanyelvét, elvesztette és elfelejtette nemzetét is. S az a nemzet, mely elfelejtette nyelvét, elvesztette önmagát. Megszűnt és meghalt, befejezte pályafutását, megérett arra, hogy a  történelem szele betakarja a feledés homályával.” Az késztette megszólalásra, hogy egy felmérésben azt olvasta: másfél évtized  alatt több mint négyszáz román kifejezés került be az erdélyi magyar köznyelvbe. „Pedig még mennyi más idegen – latin, német, francia és egyéb – szó élősködik nyelvünkön, mint satnyulást okozó fagyöngy az erdő lombjain. S még ezeknél is veszedelmesebbek azok az idegenszerűségek, melyek szófűzésünkbe, mondatainkba furakodtak be, s amelyek nemcsak szép ősi szavainktól, hanem magyar gondolkodásunktól is megfosztanak.”

 

Némi elégtétellel állapítja meg ugyanakkor azt is, hogy „nem állunk már teljesen védtelenül ezekkel az elszomorító jelenségekkel szemben. A magyarországi nyelvvédő és nyelvművelő mozgalom hullámai átcsaptak a politikai határokon, és nálunk  is megtermékenyítették a szikkadt talajt. Különösen nagy érdeme van ebben a nemrég elhunyt lánglelkű  költőnek, Kosztolányi Dezsőnek – mély megilletődéssel írjuk le a nevét –, aki a Magyar Tudományos Akadémiával karöltve messze kiható mozgalmat indított a magyar nyelv tisztaságának és szépségének védelmére.” Mindezt abból az alkalomból írja le, hogy – a brassói ÁGISZ-nak köszönhetően, Kacsó Sándor szerkesztésében – éppen az idő tájt jelentek meg Kosztolányi nyelvvédő írásai a Hasznos Könyvtár sorozatban.9

 

Maga Dsida is nyelvművelő rovatot vezetett akkoriban a Keleti Újságnál. Az 1936 húsvétján indított Anyanyelvünkért 56 hét alatt 4-6szor jelent meg. Az emberek tízezrei olvasták. Mégpedig vasárnaponként. Ami akár az anyanyelv ünnepének is számíthatott a korabeli Erdélyben. Hiszen a rovatszerkesztő a magyar nyelvterület „legértékesebb íróit, nyelvészeit” hívta meg munkatársnak. Ezért lepte meg, hogy az Erdélyi Múzeum hasábjain az akkor már tekintélyes nyelvésznek számító Szabó T. Attila megtámadta a rovatot. Múló divatnak nevezte a cikkek tervszerűtlen megjelenését. Nyelvművelősdi? – replikázott ironikusan Dsida, visszautasítva a vádakat, tisztázatlan hátterű gáncsoskodásra utalva. „Elsősorban arra törekszünk – jellemezte az újságírói és a szerkesztői munka sajátosságait –, hogy helyesen, szépen, tisztán írjunk magyarul, s ha ez nem mindig sikerül, annak oka a lázas sietség, melynek iramában, a pillanatokhoz kötött időmegszabás miatt néha még akkor is át kell engednünk hibákat, amikor véges figyelmünk észrevette azokat.”

 

Válaszában Szabó T. kifejtette, hogy nem támadásról, csak bírálatról volt szó. A „kimagyarázkodás” végére Dsida tett pontot 1937. július 11-én, hangsúlyozva, hogy „a személyeken, érdekeken és érzékenységeken túl csak az ügy a fontos.” Vagyis: miként lehetne még tartalmasabbá, erősítőbbé, mozgósítóbb erejűvé tenni a rovatot?

 

Alighanem az ugyancsak „költői érzékenységű” Szabó T. Attilában mélyebb nyomot hagyott ez a „kínos incidens”, mint Dsidában. Csaknem élete végéig kísérte. Amit az is bizonyít, hogy 1981-ben megjelent „fehér könyvébe” felvette 1939-es – Dsidát megkövető – írását. „Nemcsak azért volt jelentős e rovat megindítása, mert rendszeresnek ígérkező munka megindulását jelentette, hanem azért is, mert a rovat szerkesztője mint a lap szerkesztője minden lehetőt elkövetett annak érdekében, hogy nyelvművelő elvei az újság nyelvében érvényesüljenek. Valóban akkortájt a Keleti Újság nyelvi szempontból is legkifogástalanabb napilapunk volt. A lapszerkesztés sietős, nehéz munkája az újság nyelvének folytonos ellenőrzésével, az egyes cikkek átfésülésével komolyság és elhitető erő szempontjából nagyon sokat nyert a Keleti Újság nyelvművelése.”10

 

 

A Vásárhelyi Találkozó kárvallottja

Akik valamennyire is járatosak a Vásárhelyi Találkozó eseménytörténetében, azok tudják, hogy a Független Újság 1937 tavaszán Dsidát is megszólaltatta a magyar szellemi irányzatok parlamentáris együttműködéséről. Nem valamilyen világnézeti csoport, lap vagy egyesülés részéről nyilatkozott, hanem kizárólag a maga nevében. Mint a toll munkása. Dsida Jenő író – ez a cím áll írása fölött. Érdemes idéznünk belőle, mert szövege nem lelhető fel Marosi Ildikó gyűjteményében, illetve a bibliográfia sem utal rá.

 

Dsida nézete szerint a kisebbségi helyzet nem tűri meg, hogy ebben az életkeretben „különböző csoportok és világnézeti táborok alakuljanak ki”. Érvelése egybehangzik a László Dezsőével, amelyeket az Erdélyi Fiatalok szerkesztője A kisebbségi élet ajándékaiban fogalmazott meg. „A kisebbségi sors – írta Dsida – minden ellenkező látszat ellenére különös értékű, mert a kisebbségnek még a passzivitása is fejlődést foglal magában. (Íme, amikor a »passzív« szó tökéletes magyar fordítása: »szenvedő«!)” A kisebbségi magyarság sorskovácsolta egységének jövőbeli képét illetően kifejtette: szükségesnek látja, hogy minden világnézeti csoportosulás keretében kiérlelődjenek azok a vonások, amelyek „a kisebbségi önvédelem közös jeleinek” számíthatnak. Egy „új, egyetemes kisebbségi magatartás és gondolkodás” kialakulásában reménykedett.11

 

Ezek után mi sem természetesebb, minthogy október első napjaiban Dsida is ott van Marosvásárhelyen. De nem mint világnézetektől független író, hanem mint a Keleti Újság akkreditált tudósítója, akit ráadásul a Vásárhelyi Találkozó Sajtóbizottságába is beválasztottak. Így vált önhibáján kívül a Vásárhelyi Találkozó kárvallottjává.

 

Mi is történt voltaképpen? Az erdélyi magyarság és a román nép együttélésének feltételei és útja című előadás elhangzása utáni napon ez a cikk jelent meg a Keleti Újságban: Megbélyegezték Kacsó Sándort a Vásárhelyi Találkozón. Kacsó azt hitte, hogy Dsida adta le telefonon a tudósítást. Nehéz szagú iszap fölött című visszaemlékezéskötetében is nehezményezte, hogy Dsida nem jelezte neki, nem ő írta a cikket, és benne ezt a kitételt, amit az 1937. október 6án megjelent vezércikk is megismételt:

 

„A magyar lelkiismeret szólalt meg akkor is, amikor a védekezés erőit nemcsak megbénító, hanem eddigi harcainkat szinte megbélyegző határozati javaslatot a felháborodás spontán kitörésével utasította vissza az értekezlet. Szóról szóra idézzük a javaslatnak egyik mondatát: »Amikor az értekezlet az erdélyi magyar nép eddigi útja és helyes politikai magatartásának ad kifejezést, és kijelenti, hogy itt akarja élni a maga népi-nemzeti életét, ennek érdekében szakítani kíván az eddig is csak rákényszerített sérelmi politikával, és kéri ehhez a román nép és kormányzat segítségét.« Úgy hangzik ez a mondat, mintha tőlünk függne a sérelmi politika abbahagyása, s nem attól, aki a sérelmeket előidézi.”

 

Az újabb kutatások kiderítették, hogy a Keleti Újság aláíratlan cikkének szerzője Olajos Domokos volt. Kacsó előadásának napján Dsida ugyanis Kabdebó Kálmán bőrgyógyász orvos lakásán feküdt influenzával. Kónya-Hamar Sándor arról ír a Székelyföld 2016 december számában, hogy halálos ágyán Dsida Kovács Katona Jenőt kérte fel a sajnálatos ügy tisztázására. Ami alighanem nem következett be. Ezért maradt üröm Kacsó Sándor borában.

 

 

Az apolitikus Jancsó Béla az apolitikus Dsidáról

Amikor Dsida kilépett az Erdélyi Fiatalok munkaközösségéből, azt remélte, hogy még sok közös ügyben hozza össze őket a baráti érzés és erdélyi sors. Nem így történt. Érdekes, hogy a közismerten apolitikus Jancsó Béla nemcsak a költőt, a nyelvvédőt becsülte Dsidában, hanem a társadalmi-közéleti harcost is. Azt, hogy a jogot végzett költő „habozás és zúgolódás nélkül vállalta a nem egyénisége szerint való szerepet”. „Ha a közösség érdeke úgy kívánta, vállalta az idegenszerű feladatot, és szerepét hűségesen és becsületesen betöltötte.” Jancsó kitér arra is, hogy 1937-ben taktikai véleménykülönbségek is felmerültek közöt­tünk. „És mert kölcsönösen becsületesen fogtuk fel kapcsolatainkat, előbb meg kellett válnunk Dsida Jenőtől mint munkaközösségünk tagjától, hogy aztán a könyörtelen végzet nemsokára beteljesedhetetlenné tegye azt a reményt, hogy a romániai magyarságért más vonatkozásokban még együtt dolgozhassunk…”12

Jegyzetek

1 d. j. [Dsida Jenő]: Balázs Ferenc ravatalára küldjük… Keleti Újság, 1937, 116.

2 Marosi Ildikó (szerk.): Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák és levelek. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992.

3 Dsida Jenő: Egyesületi munkamegosztás. Erdélyi Fiatalok, 1930, 7, 105–106.

4 Cseke Péter (szerk.): Erdélyi Fiatalok dokumentumok, viták (19301940). Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986/1990, 305–307.

5I. m. 314–315.

6Hogyan kell verset olvasni? Keleti Újság, 1937, 73. Megtalálható Marosi Ildikó kötetében is (166–172.).

7 d. j. [Dsida Jenő]: Reményik Sándor és a Baumgarten-díj. Keleti Újság, 1937. január 1.

8 Dsida Jenő: Gy. Szabó Béla képkiállítása. Keleti Újság, 1937. dec. 16. Olvasható Marosi Ildikó kötetében is (185—187.).

9 Dsida Jenő: Anyanyelvünk védelme. Erdélyi Fiatalok, 1937, I., 3–4.

10 Szabó T. Attila: Dsida Jenő nyelvművelése és ami utána következik. In: Szabó T. Attila: Nyelv és irodalom. Válogatott tanulmányok, cikkek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981, 43–1945.

11 Xxx: Fiatal magyarok tavaszi találkozója elé. Ankét a transzilvániai magyar szellemi irányzatok parlamentáris együttműködéséről. Független Újság, 1937. március 27.

12 [Jancsó Béla]: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938, II., 5.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében