Unom a posztapokalipszist
Unom a posztapokalipszist, és
szarok a dzsentrifikációra: kellene
latin szó arra is, ahogyan elejtesz
dezinformációkat, ahogyan építesz limest, hendzset
maradék autóalkatrészből, ahogyan illegális
templomokat vájnak kősziklákba; arra, hogy hogy lehet
fenntartani a bomló diktatúrát:
amikor nem jó, de tartható a helyzet.
Az utcákon nem minden lámpabúra égett ki,
nem minden köztéri vécét zártak be,
a juharfák ugyanúgy felvirágzanak, a gesztenyék
ugyanúgy el vannak ültetve – ugyanúgy nem
virágzanak, mint negyven éve.
Amikor épp unom: a kiégett roncsokat, unom az utcáról utcára,
városról városra egyre szánalmasabban somfordáló főszereplőt,
unom a furgont, a vegyi fegyvert, unom
a zöld árnyékot, a parlament oldalán, unom az előrelátó,
előre kiégő jóslatokat, unom a zombikat, a vámpírokat
nem unom, de unom a megfilmesítést, unom a várakozást,
unom az apokalipszist, a motorizációt,
unom a kendővel takart arcú gonoszt, unom a frissen borotvált
politikust, unom a borostát, hogy hogy lehet
fenntartani a bomló diktatúrát.
Átmeneti vereség a Langerhans-szigeteken
Mint valami kibaszott gyógyszert, nyomom a zérókólát,
az émelyítő, álcukrosszirupot magamba, megszokom
az édesítős kávét, a megjegyzéseket, hogy kérem, rákkeltő,
az édesítőmentesen is iható kávét, itt kérem, Keleten,
háború zajlik a szénhidrátszintek robbanásai,
a gluténmentes fénycsóvák között, a dióallergén torkolattűz
lezárja, mentesít vagy felhatalmaz, a Berthollettia excelsa
védelmi zónáiban, a sustorgás, a felvigyázás pusztító hátterében
háttérországot építünk, az alacsonyan szálló vércukorszintek,
az inzulinbombák között, az intolerancia ellenére,
kimenteni valamit: a belső elválasztás
szabadhozzáférhetőségét. Tervezett, de egyértelmű
visszavonulás a Langerhans-szigetekről, a vérvörös éjszakákból
a vérvörös éjszakákba, a hemoglobin átitatása
újfajta szerekkel; bármilyen kordont is építünk, így is, és úgy is
harántirányú, halványfehér csíkokat hagyunk magunk után.
a tudatos politoxikomán1
mértékletes.
koffeinházirendje van.
felméri az igényeit, és a végén nullára jön ki.
váltogatja a pörgető és a nyugtató szereket
és mindenből csak egy kicsit tol.
szoktatja szemét a fényhez.
Uruguayban megtörik az átkot
Van egy ember: megérkezik.
Az út végén egy bambuszfára lel.
Van egy állat: megszületik.
A bambuszfához labdajáték kell.
Van egy gyermek: középen áll,
a lambda-hullámok közt
kirakósozik, egy asszony:
semmit nem csinál – hosszú
a part üres, már rég volt világbajnok,
az asszony egyszer szült egy gyermeket,
és fekete kendőbe burkolózott;
az ember egyszer lőtt egy állatot,
és megpróbálta elszállítani,
a vertex meredek tranziensek,
a találkozás megjósolhatatlan,
a théta meredeken emelkedik
Uruguayban – az álom megtörik,
az út végének esélye csekély.
Uruguayban megtörik a ritmust.
Uruguayban meglebben a függöny.
Uruguayban valami még látszik.
Uruguayban valami már látszik.
1 Pál Vandával, Szőllőssy Kristóffal, Hyross Ferenccel és
Horváth Veronikával közösen írt vers
Szőllőssy Balázs költő, szerkesztő, fordító 1981-ben született Budán, ahol jelenleg is él. A Fiatal Írók Szövetségének titkára. Kötet: A szabadság két jelentése, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2010. Második kötete idén ősszel jelenik meg.
