1.Laura tűzbeszéde
Tizenöt éves volt, amikor váratlanul, előzmények nélkül szerelmes lett...Ha meg akarják érteni őt, itt kell kezdenie. A testvérkéje és a partnere − villan rá gúnyosan a zöld szem és mélyéről egyenesen a szívének szegeződik a dárda! −, meg kell hallgassák őt, hogy megérthesék... Addigi története, a bábu története volt, élte a bakfisok sivár, de neki mégis, egyedülállónak és csodálatosnak tűnő életét, az “aranykorszakban.” Tornászott, balettezett, hegedülni tanult és nyelvórákra járt, a srácokkal nem is törődött, lefoglalták a feladatai. Akkor kezdett megszállottan olvasni is, felváltva románul és magyarul, nagymamája akkor adta kezébe az első Jókai-regényt, az Aranyembert, s ez egy másik világba röpítette, elbűvölte, elvarázsolta őt, bár nem Noéminak képzelte magát, mint a legtöbben, hanem Tímeának és sokat sírt is, amíg olvasta, minden férfiismerősét az ideáljához, Timár Mihályhoz próbálta hasonlítani, de azok a férfiak, akikkel akkoriban, kislánykorában kapcsolatban állott, nem is emlékeztették az »aranyemberre«... Sörhasú, mogorva, örökké ideges családapák vették körül: tanárai, édesanyja munkatársai, a szomszédok. S pattanásos arcú, röhécselő, infantilis kamaszok. Minden reggel úgy ment ki az utcára, hogy ma végre eljön a pillanat, meglátja az ideális férfit, akiért érdemes »mindent« kockára téve elkezdeni régen tervezett új életét. A bábu, aki volt, várta a mutatványost, hogy életre keltse, de a varázsló megjelenése késett…Egy esős, vasárnap délután, amikor barátnőjétől hazafelé igyekezett a városi parkon át – írtózva az ázó faágakról arcába hulló esőtől, nem volt nála esernyő, már szinte futott, hogy minél hamarább hazaérjen − váratlanul két részeg katona állotta el az útját. Szándékuk egyértelmű volt, az egyik letépte a szoknyáját, a másik száját betapasztva teperte le a nedves gyepre, egy pillanatra megérezte fokhagymától, cujkától bűzös leheletüket is, aztán az ázott föld illatát, s még ő, a tapasztalatlan kislány is kitalálta, hogy mit is akarnak tőle, s foggal-körömmel védekezett, de ez csak fokozta röhögő támadói agresszivitását. Ereje fogyott, blúzát, bugyiját is letépték már, amikor érezte, hogy az őt maga alá kényszerítő támadója váratlanul repül le róla, s egy zengő hangot hallott: “Mit csináltok, barmok?! Húzzatok el!...” Kinyitotta a szemét és meglátta megmentőjét. Magas, fekete ballonkabátos férfi volt, néhány jól irányzott rúgással és ökölcsapással igyekezett kijózanítani támadóit, akik vérezve és átkozódva futottak el. A férfi résztvevően nyújtotta a kezét, felsegítette. “Szedje rendbe magát, kisasszony − mondotta kellemes baritonhangján, és elfordult. − Veszélyes egyedül mászkálni ilyen időben és ilyen helyen...” − tette még hozzá, s amikor ő úgy-ahogy rendbehozta öltözékét: blúza is, szoknyája is elszakadt, feléje fordulva, sajnálkozva kérdezte: “Ugye nem esett baja? Még időben érkeztem?” És zsebkendőt nyújtott feléje (azóta is őrzi!), s ő csak akkor érezte meg a vér sós ízét a szájában, a dulakodásban sérülhetetett meg. Törülgetve magát, hirtelen kezdett el sírni, ráborulva az idegenre, aki igyekezett megnyugtatni, tétován simogatta a fejét, hazáig kísérte, nem laktak messze a parktól. Csak a nagymamája volt otthon, néki mondotta el, hogy mi is történt, őt közben nagyanyja kiküldte a fürdőszobába (minden helyzetben praktikusan találta meg az egyetlen lehetséges megoldást!), “…Egy forró fürdő megnyugtat majd, kislányom!”, majd teával kínálta a férfit, halkan beszélgettek, ő akkor már a kádban lebegett, nézegette combjait, karjait, idegeneknek tűntek, teli voltak véraláfutásokkal, horzsolásokkal, kék foltokkal. Már nem sírt, egyre a férfi zengő baritonhangját hallotta, érdekes, bárhogyan is erőltette, az arcát sehogyan sem tudta felidézni...-De a hangja, a hangja elbűvölte, egyre ezt a baritont hallotta s úgy érezte, elolvad, szertefoszlik, megsemmisül.
A bábu feléledt.
Mire kijött a fürdőből, megmentője már elment. Azért is imádkozott, hogy menjen már el, nem akart ilyen ramaty állapotában mutatkozni előtte...
Éjszaka álmodott előszőr a homokemberrel, érezte, hogy zizeg a homok az ágya mellett, a csukott ablakon, a kulcslyukon, az ajtó alatt, mindenütt örvénylettek befelé a sárgás-szürke, végeredményben meghatározhatatlan színű homokszemcsék, kavarogva, lassan nagyobb kupaccá állottak össze, s ő iszonyodva, kerekre táguló szemmel bámulta, amint a kupac kísértetiesen nőni, emelkedni kezd és lassan, tébolyító lassúsággal nyeri el a maga idétlen, torz formáját. A homokember időn túli pillanatokig, mereven nézte. Rezzenéstelen, pillátlan fekete szemében bíbor körök örvénylettek, elszédítették, elnyeléssel fenyegették őt, érezte nincs már ereje ellenállni, mégnesként vonzotta magához, aztán kinyújtotta feléje faágakhoz hasonlító, roncsolt jobbkezét is (mintha nem lett volna mégsem megfelelő, a titokzatos módon összegyűlő, szobájába szivárgó homokmennyiség...), s tudta, hogy elveszett...
Sikoltozva ébredt.
“Itt volt, el akart vinni!...” − kiabálta. Édesanyja berohant, igyekezett megnyugtatni, nem értette, hogy mi történt, jött a nagyanyja is, először azt hitték, hogy a délutáni támadóival álmodott, de amikor anyjára borulva, félig sírva, szipogva adta elő álmát megborzongtak. Teát kapott, könnyű nyugtatót, lefektették, betakarták, még hallotta, hogy a nagymamája kétségbeesetten mondja az édesanyjának, hogy “… Nagyobb a baj, mint hittem!”, de a folytatást már nem fogta fel, elszenderedett...megmentője napokig nem jelentkezett, igaz, a homokember sem, így legalább az éjszakái nyugodtan teltek, nappal viszont iskolába, francia-, hegedű- vagy balettórára menet és jövet nyugtalanul várta a találkozást a titokzatos idegennel…Egyre nyugtalanabb lett, mert nem látta sehol. Amikor már végképpen lemondott arról, hogy újra találkozhatnak − hajlamos volt azt hinni, képzelgett, megmentője nem is létezett, vagy ha igen (hiszen nagymamája is látta, teával is megkínálta, besszélgetett is vele), mégsem Tímár Mihály reinkarnációja volt, hiszen, ha az lett volna, idáig már, kétség sem férhet hozzá, jelentkezik −, egy este, csodálatos, lila alkonyatban éppen hegedűórájáról igyekezett hazafelé, egy sarkon meglátta a várakozó férfit. Cigarettázott, nyugtalanul nézett ide-oda, s amikor meglátva őt, váratlanul, tüntető kedvességgel mosolyodott el, megérezte, ez most korántsem véletlen, ez az ember – a “megmentője”, ahogyan magában bensőségesen nevezte – reá vár, és megdobbant a szíve, elgyengült, remegni kezdett a lába, kifutott arcából a vér. Megtorpant. Ott állottak egymással szemben, érezte enyhén mentolos leheletét, megérezte cigarettája torkát kaparó füstjét is, összerándult az arca, a férfi, amikor ezt észrevette, bocsánatkérően mosolygott, eldobta félig szívott cigarettáját, s feléje nyúlván váratlanul simogatta meg az arcát, a kezét, aztán meghallotta végre a benne oly elevenen élő baritonhangot is. “Hogy van, kisasszony?” “Laura” − kapcsolt ő azonnal, hiszen a regényekben is bemutatkoznak a szereplők, és megfogva a férfi meleg kezét, pukedlizett. “Paul” − vágta össze sarkát, mint egy katonatiszt, a megmentője is, kiderült, építészmérnök, tavaly végzett, tele volt elképzelésekkel, hogy hogyan kellene a népi építészet sajátosságaiból kiindulva megújítani a romániai városok arculatát, de rájött − ismerte be komoran −, hogy az “elvtársak” erre, piaci, de ide pontosan illő kifejezéssel, nem vevők, őket, ambiciózus, karrierista, a napi robotba belefásuló kollégáival együtt arra kényszerítik, hogy tovább tervezgessék ezeket a lehetetlen, undorító, beton kartyavárakra emlékeztető szörny-épületeket, a mai építészet − tette hozzá s megvillant a szeme − csak és kizárólag dinamittal helyesbíthető tévedéseit...
Sétáltak a parkban, a férfi mesélt, akkor hallott először Le Courbusier-ről, a funkcionalista építészet megteremtőjéről, a párizsi egyetemi város svájci pavilonjának megálmodójáról is, “aki – magyarázta Paul –, a tér emberi arányokat követő mértékrendszerét kidolgozva, előszerettel nyúlt a vasbetonhoz és az üveghez...”Nem tudta követni, de nem is volt fontos, hallotta a hangját, és ez neki egyelőre elég volt, még sok is...A bőség és a váratlan boldogság zavaraival küszködve, másnap fodrászhoz ment, új frizurájával akarta elbűvölni a férfit, majd egy csomó építészettel foglakozó szakkönyvet kölcsönzött ki a városi könyvtárból és mohón olvasni kezdett.
Napokig nem jött Paul, ezalatt bővültek ismeretei, s amikor megint találkoztak − ugyanott várt rá, a park bejáratánál, láthatólag őszintén zavarba jött, amikor ő, meghitten karolva bele, a bauhausról kezdte kérdezni és Gropius funkcionalizmusáról áradozott...
A bábu feléledt és szerepelni kezdett, villogni, megpróbálta elkápráztatni a mutatványost..
“Nézze kedves Laura kisasszony, maga tizenöt éves...”
“Már elmúltam.” − pirult el ő, sejtette, noha tapasztalatlan volt, hogy mi következik, de felkészült a “harcra”, izmai megfeszültek, arca kigyúlt, remegett, tudta, ilyenkor mindenre képes, ilyen pillanatokban senki nem tudhat ellenállni neki, semmi vissza nem tarthatja attól, amit eltervezett...
“Mindegy az. Én már huszonhárom éves vénember vagyok! − és óvatosan húzta el a kezét. − Ez kisváros − kezdte −, ha meglátnak az utcán, félreérthetik kapcsolatunkat, pletykálkodhatnak!...Tudja, kisasszony, az emberek rosszak, fel se tételezik, hogy közöttünk barátság is lehet!...”
“Dehát muszáj állandóan sétálgatnunk? − fordult ő szembe Paullal. − Nincs lakása?”
A férfi meghökkent, ő, helyzeti előnyét azonnal kihasználva, közel hajolva hozzá, váratlanul csókolta szájon; kapott kulcsot, és ettől kezdve szabadidejét Paul lakásán, egy toronyház tizedik emeletén levő garzonban töltötte. Ha jól meggondolja, azóta sem érezte sehol ilyen otthonosan magát, pedig megfordult egy-két helyen… Rengeteg könyv volt, egymás hegyén-hátán hevertek és egy matrac, a férfi ruhái szegeken lógtak a falon. Az ablakból viszont − és ez mindenért kárpótolta őt − Szeben látványa bűvölhette el, a napfényben szinte izzottak a tetők...
Bár tapasztalatlan volt, megpróbált meghittebb kapcsolatba kerülni megmentőjével, de Paul egy este kapatosan − nem szokott inni, de akkor valami miatt mégis poharazott, már meglehetősen kótyagosan érkezett haza és tovább folytatta az ivást, poharában fenyegetően csillant meg a Bachus-konyak − s elég durván közölte vele, eltolva, hogy “közöttük soha nem lehet szexuális kapcsolat, hová is gondol, hiszen Laura még kiskorú. Úgyis rászálltak a kék szemű fiúk s kiskorú lány megejtéséért akár le is sittelhetik. S higgyem el, neki ez igazán nem hiányzik!”
“Soha nem hitte volna, hogy egyszer ez is elkövetkezik!” − mondotta ő, és szembefordulva a tehetetlen megmentőjével, ösztönösen érezve meg, hogy eljött a megfelelő pillanat, amelyre oly régóta várt, kigombolta, majd levetette a blúzát, kilépett a szoknyájából is, lerúgta a cipőjét, majd megszabadulva utolsó intim ruhadarabjától is, a Paul tágra nyíló szemébe nézve, rekedten közölte, hogy “Szeretlek. A tiéd akarok lenni.”
Belátja, ma, tizenhét esztendő távolából, hogy meglehetősen teátrális jelenet lehetett, de akkor jöhetett rá arra is, hogy a teatralitás mértéke mindig a helyzettől függ, hitelességét is csak és kizárólag a jelenet szereplői szavatolhatják, s ebben a szituációban, ma is azt hiszi, a szavai érvényesek voltak és őszintén is hangzottak...S azonfelül nagyon is jól tudta, hogy mit akar!...Paul váratlanul sírni kezdett, már az üvegből itta azt a borzalmas konyakot, arca kivörösödött. “Ő is szereti, ismerte be, amióta a katonákat elűzte, azóta szereti, és férfiasan bevallja, harcolt az érzései ellen, de szenvedélye erősebb volt, mint ő…”
Hallotta is meg nem is, hogy miket mond, neki elég volt a hangja...Később − amikor megtörtént, aminek meg kellett történnie, s ha bátrabb és rámenősebb lesz, megtörténhetett volna hamarabb is − Paul, kissé kijózanodva, bűntudatosan nézte a nem túlságosan nagy véres foltot a lepedőn és magához vonta. “Meg kell ismerj − suttogta −, meg kell szoknod, hogy milyen egy férfi, annyi frigid nőt láttam, nem szeretnélek elrontani...” És simogatta őt és magyarázni kezdett, de ez természetesen nem tartott sokáig, a gyakorlat előbbre való volt, az ismeretek átadása a mester számára is fontosabb lett, mint az elmélet. Ő nem is hallotta miket mond a férfi, úgy érezte, feltörik, de ez nem volt rossz érzés, sőt!...
A “frigid” szót viszont valahogyan nem felejtette el, s megsemmisülten olvasta akkor este, az Idegen Szavak Szótárában (miközben még mindig magában érezte Pault s úgy remegett, mintha fázna), hogy “hideget”, “érzéketlent”, “rideget” jelent, s második, a köztudatban átmenő jelentése? “nemileg érzéketlen nő.”
Ez mind én lennék? – töprengett, szinte sírva, s negyednap, szeretkezéseik szünetében (Paul szabadnapokat vett ki, ő is akkoriban kezdett lógni az iskolából, egész nap egymásba gabalyodva ölelkeztek), beismerte, hogy ő lehet, hogy tényleg “érzéketlen”, meg is próbált erejéhez, képességeihez mérten küzdeni ellene, lehet, hogy “rideg”, de ez a mai világ nem is érdemel más reakciót az ő részéről, sőt!… Ezért is akar színésznő lenni, sztár, akinek egyszer majd a lába előtt hever az egész világ! Erről ábrándozik évek óta, és higgye el a szerelme, meg is fogja valósítani ábrándjait, de az, hogy “hideg” is lenne, egyszerűen nem igaz, ő nem azt mondja, hogy imádott szerelme félreismeri őt, és azt pláné nem, hogy téved, mit ad isten, hazudik, de ő is érzékelheti, hogy mennyire forró, ottan belül is izzik, mint a kályha, úgy érzi időnként, hogy vulkán fortyog benne, s kitöréssel fenyeget..
“Te miről beszélsz?” – döbbent meg a férfi.
“De hát nem te mondtad, hogy nem szeretnéd, ha frigid lennék, mert annyi frigid nőt láttál már és...”
“Te nem is vagy az!” – csókolta nevetve a férfi és a szerelem ifjú istennőjének nevezte. Karácsonyra megkapta ajándékba a Káma Szútra egy nagy, képes kiadását, ráadásként gésa-golyócskákat kapott tőle, és nagyon szerette, ha előtte játszadozik velük.
Ez volt az első közös karácsonyuk, még kettő követte, ekkor már Paul egyre többet emlegette a házasságot, amelynek akkor még egyetlen akadálya volt, az ő életkora...1990 áprilisában lett volna nagykorú, ezért érettségi utánra, kilencven olyan távolinak tűnő nyarára tervezték az esküvőt, de a történelem mókuskereke pörögni kezdett, eszelősen, ahogyan erre mifelénk mindig!...Áll, áll, már azt hinnénk nem is fog soha megfordulni, aztán hirtelen pörögni kezd. Nyolcvankilenc december 22-én megváltozott a világ és a Ceausescu-házaspár kivégzése után, ez is karácsonyra esett, Paul valahogyan megszerezte az útlevelét; addig nem volt külföldön, nem engedték, és szomorúan közölte vele, hogy ez az utolsó éjszakájuk. “De hát miért?” − bámult rá ő riadtan, miközben sóhajtva fogadta magába, remegve simogatta a fejét, a hátát, igykezett megnyugtani, de érezte, ez most nem fog menni, valaminek vége lett, s ezúttal semmi nem függ tőle, tehetetlenül, könnyek nélkül sírt, mert érezte, kapcsolatuk során először csúszik ki kezéből a kezdeményezés...”Elmegyek” − mondotta később, cigarettázva a férfi. “De hát miért?” − szipogott ő. “Nem várom meg a visszarendeződést, a másodosztályú aktivisták hatalomra kerülését, s azt, hogy feléledjen megint a szeku...” “ De hát mostan más világ kezdődik − kezdte ő, föléje hajolva, és hosszú, selymes aranyhajával takarta be az arcát −, most megnyílhat előtted is a pálya. Most építhetsz!...Hiszen ezt akartad mindig, nem?...” “Itt Kelet kapujában vagyunk − nyögte rekedten Paul. − Ahol semmit sem vesznek komolyan, ahol mindent könnyedén vesznek... Nekem semmi kedvem nincs már ahhoz, ami itt most kezdődik...” “És akkor mihez kezd? − simult hozzá ő kétségbeesetten. − És velünk mi lesz?” “Elmegyek Amerikába − simogatta az arcát Paul. − Most van esélyem, nem is hagyom ki. Ilyen egyszer adódik az életben. Ennyivel tartozom is magamnak, s majd − hajolt föléje −, kiviszlek téged is, ha rendbe jönnek a dolgok, addigra már nagykorú leszel, a magad ura…”
Egész éjszaka fuldokolva búcsúzkodtak, s reggel tényleg elment.
Azóta nem is látta, s amikor kilencvenhárom süllyedő nyarán megrendülten és sírva, sokadszor hívta magához, ő már nem ment, addig is sokat beszéltek telefonon, Paul sínre került, végre tényleg építhetett, ő viszont már a színészet mellett döntött, s erről, ha akart volna se tudott volna lemondani…
“Ne feledd, hogy várlak!” − hallotta még a hangját, ami torzítva, a telefonon és földrészeken keresztül hozzáérkezve is megborzongatta. “Szeretlek!” − mondotta még, aztán megszakadt a vonal, hallgatta a személytelen búgást, maga elé képzelte Paul Los Angeles-i lakását; látta a férfit, amint viszkis pohara tükrében, arca mellé oda képzeli az ő tűnő arcát is, remegve döbbent rá, hogy újra választott, de arról egyáltalán nem volt meggyőződve és most sincsen, hogy a döntése helyes volt-e, de már nem volt visszaút! Nem tehetett mást, engedelmeskedett démonának, várta a színpad és a film.
A bábú eltűnt, s helyette megjelent a sztár. Megvalósította mindazt, amiről kamaszlányként álmodott és képzelgett, de érezte, tiszta pillanataiban, rémálmaiból felriadva is érezte (mert a homokember továbbra is nyugtalanítóan kísértette), hogy a szerepek közt brillírozva és elvarázsolva a világot, feltartózhatatlanul örül ki! Hogy nem csak a bábu halt meg, de az a kislány is, aki volt..
Sodródott.
Mindketten tudják, miről beszél − pillant tétován rájuk. Férfitól férfiig, szereptől szerepig. S akkor váratlanul megjelent az életében Attila. − Hosszan néz rá és komoran folytatja, − Már akkor, Craiován, azon a fesztiválon feltűnt neki. Kísértetiesen emlékeztetett ugyanis Paulra, a hangja is, az arca, a nevetése, az első pillanatban, amikor meglátta, ki is futott a lábából a vér, azt hitte, szerelme érkezett váratlanul haza. Mindenki ugyanazt a típust keresi mindig, ő se kivétel, egész életében a Paulra valamiképpen emlékeztető férfiakat szerette… Ráadásul Attila társaságban is elbűvölő volt, ellentétben Paullal, aki mások jelenlétében befuccsolt, komoran hallgatott, mintha nem érdekelné semmi, mintha ütődött lenne, s ő is csak négyszemközt tudta feloldani valamennyire a merevségét. De Attila nem volt merev, sőt!…Természetesen viselkedett, három nyelven purpárlézott, ontotta a vicceket, bókolt a hölgyeknek. Ugyanúgy megérezte, mint Paul esetében is különben, hogy neki köze lesz ehhez a férfihoz, és mindent egy lapra téve fel, feltűnő módón kezdette fixírozni...Mindenkinek fel is tűnt az asztalnál, kivéve Attilának. Ő úgy tett, mintha nem venne észre semmit, felpörgette a hallgatóságát, felültette a körhintára és meg-megnevettette őket… Ő félrehajtott fejjel, rajongva nézte, itta a sörét, s amikor először ment ki az illemhelyre, egy a tükör előtt szépítkező kolleginájától megkérdezte, hogy ki is ez a férfi? “Egy erdélyi magyar színész − jött a talányos válasz, némi jótanáccsal azonnal megspékelve. − De ne nézzed olyan bávatagon, bambán, mert mindenkinek feltűnik, s tudod, milyenek. Azonnal visszamondják Ahmednek.”
Legelőször te! – gondolta derűsen, ismerlek, szép maszk!...De Ahmed nem érdekelte, közöttük más volt a kapcsolat, a hűséget mindenesetre mindketten egyformán fogták fel, nem is hittek a létezésében. Ő is tudott Ahmed félrelépéseiről, arab hódolója imádta a tizenhét-tizennyolc éves lányokat, sőt, lehet a fiúkat is. Ahmed is tudott az ő ügyeiről, de ez soha nem volt igazán téma közöttük, remélte, ezután se lesz...Kifestette a szemét, megfésülködött és érezte, ereiben zsibongani kezd a vér. A vadász érezheti ezt, a vad becserkészése közben, amikor még nem dőlt el semmi.
Nem volt rossz érzés.
Visszament az asztalhoz és taktikát változtatott, többé rá se nézett Szabóra, számára megszűnt létezni, más férfiakkal csevegett, eléggé kihívóan, már Attila viccei sem voltak hatással rá, mások nevettek, de ő, tüntetően, még a száját sem húzta el…
Éjfél felé aztán fogyni kezdett a társaság, ahogyan az ilyenkor történni szokott. Ő is felállott, fizetett s búcsúzkodott.
Fél szemmel látta, hogy a férfi is feláll. – “Elkísérem” − mondotta tartózkodóan. “Ugyan miért?” − kérdezte ő kacéran, mire mosolyogva válaszolta: “Nehogy kárt tegyenek magában, drága művésznő, az elkószáló, rossz emberek...”
Többet nem is beszélgettek, a szállóban elkérte a kulcsot, rendelt egy üveg pezsgőt és beszálltak a liftbe.
Azt az éjszakát nem felejti el soha. Mióta Paul eltűzött, még senkivel sem érezte így magát. Reggel viszont arra ébredt, hogy egyedül van. “Szeretlek, majd hívlak, A.” − állt egy cetlin a párnán, mely őrizte még a férfi fejének lenyomatát.
“Hallom, új fiúd van?” − érdeklődött másnap közönyösen Ahmed, de arca nyugtalan volt, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy ezúttal nem a szokásos kalandokról van szó. A csepűtelefonok felízzhattak, lángra is lobbanhattak, mert gyanút fogott. “Á, semmi komoly...” − nevetett ő és türelmetlenül várta, hogy hívja A. Csak így nevezte magában, bennsőségesen, hogy A., de A, nem hívta..
Mert elveszítettem a mobilszámodat − szólt közbe Szabó.
Elpörgött három év, és kivel futott össze szeptember 3-án, egy péntek reggelen, az Intercontinentál uszodájában, mint az ő hűtlen magyar szeretőjével... Randit is beszéltek meg, délután ötre, persze nem jött, de mielőtt végleg lemondtam volna róla, tíz nap múlva, szeptember tizenharmadikán váratlanul egy csokor vörös rózsával és egy üveg francia pezsgővel csengetett be.
A többit tudják.
Ő senkivel, Paulon kívül, nem érezte így magát. Az ágyban sem, persze, de nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy jó hatással volt rá a férfi, hogy a társaságában ismét természetesen kezdett viselkedni, nem kényszerült állandó szerepjátszásra, exhibicionizmusát is visszafogta kissé, nem kellett örökösen szerepelnie, mint Ahmeddel, akinek a perverziói megőrjítették, lassan szeretett ki belőle és unta meg. Az apát, mert Ahmed valamiféle apapótlékot töltött be az ő rohanó életében, a báty váltotta fel…
Ahmedet akkor már unta. Állandóan új és új szerepeket kellett alakítania, hol utcalányt, akit az utcán szed fel éppen, hol képzelt gyermekei ártatlan nevelőnőjét, akit ő ront meg, hol a testvérét, akivel vérfertőző kapcsolatba sodorja a tehetetlen, vak szenvedély, hol a szomszédasszonyt, aki gyufáért jön át, de ő elcsábítja, hol koldusasszonyt, hol királynőt...
Ebből lett lassan, de biztosan elege, és úgy érezte, A. mellett megint önmaga lehet.
Hát erről mondott le testvérkéje kedvéért.
Laura elhallgat, kitölt egy pohár vizet, lassú kortyokban issza meg.
Ennyit legalább el kellett mondanom, suttogja, hogy jobban megismerhessetek.
És arra nem gondolt − kérdezi Anna kíváncsian −, hogy Paul után menjen Amerikába, hogy megkeresse?
De igen, csak halogatta, mint az utolsó esélyét, zátonyra futó élete végső lehetőségét. Időnként még beszélgettek telefonon, a férfi csökönyösen hívta. “Hallom, hogy híres lettél, ezt akartad, nem?! De már eleged lehet belőle, gyere! Még fiatalok vagyunk, gyerekeink is lehetnének, veszünk egy farmot, és élünk. Pénzem már van elég...a pénz különben sem számít...Gyere!...”, de ő csak halogatta, halogatta, félt szembesülni az emlékeiben még mindig elevenen élő Paullal, félt, hogy csalódni fog, hogy nem úgy alakul majd, ahogy szeretnék, hogy hiányozni fog a színpad, a film...a siker... a reflektorok fénye...a taps...a hódolók...
De hát ott is szerepelhettél volna, nem? − vág közbe Anna. − A te tehetségeddel, adottságaiddal, nyelvtudásoddal...
Csakhogy éppen ez volt az első és egyetlen kikötése, hogy ha mégis megyek, jön a vita nuova. Ő sem épít, én sem lépek többé színpadra, kamera elé. Egymásnak fogunk élni!... – Feláll, veszi a maroktelefonját és bevonul a cselédszobába. Válla fölött szól vissza: − Ne haragudjatok, gyerekek, hosszú voltam és kissé körülményes is...Jó éjszakát, Anna, jó éjszakát A., jó éjszakát...
Ha a homokemberrel álmodsz megint és félsz − szól utána Anna −, gyere át és aludj itt velünk, nagy az ágy, elférünk.
De nem jön válasz, becsukódik az ajtó, ők ott maradnak a konyhaasztalnál, kerülve egymás pillantását megesznek néhány szendvicset, narancsot bontanak, Anna kitölti a maradék unikumot, poharát az övéhez koccintva issza ki és hívja lefeküdni...
(folytatjuk)