"aki hisz még, az hiszi el"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 13. (723.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Posztmese
Balázs Imre József
Az alapító eseményektől a „trianoni Hamlet”-ig – beszélgetés Térey Jánossal
Szőcs Géza
Assisi történet
KABDEBÓ TAMÁS
Időzítés
Urbán Gyula
Egzegézis
GÜNTER KUNERT
Versek
Cseke Péter
Életem hanyatlóban van már, mint az alkonyi nap. „Öröm és szenvedés” az 1937-es Dsida-évben
Haklik Norbert
Vandam szerint a világ
Szőllőssy Balázs
Versek
Weeber Luca Borbála
Versek
Gerlei Dávid
Versek
Varga Borbála
hivatal
ANDRÉ FERENC
Húsig rágott közhely,
CSENDER LEVENTE
Folyami emberek
Ady András
Versek
FISCHER BOTOND
Columbuli
Papp Attila Zsolt
Hogyan nem találkoztam Alain Delonnal a TIFF-en
GYŐRFI KATA
Távoli közelségek
Péter Árpád
Cseke Péter erdélyi jelen-létei
Soós Amália
Haiku ajkú líra
László Noémi
Az érzés, amikor nyolcadikban könyved jelenik meg…
Jakabffy Tamás
Kodály-esemény, Kodály-ünnep
Túros Eszter
Szkafanderes idill
 
FISCHER BOTOND
Columbuli
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 13. (723.) SZÁM – JÚLIUS 10.


Nagyanyám kétféle húslevest tud csinálni. Az egyiket vasárnap. Belefőzi a húst, nyáron majorságot, télen disznót, belefőzi a ződsíget, ami van, meg fejenkint egy krumplit. Elmegyen a templomba, nagymisére, osztán mikor hazajött, készen van a leves. Mikor a delet harangozzák, mán mindenki az asztalnál ül, mán feltette a levest, a ződsíget, a főtt húst tormával. Elébb a ződsíget esszük, utána jön a húsleves. Én kevés tésztával szeretem, de jó zsírosan, a felit veszem le a merőkanállal, úgy teszem a tángyirba, hogy szeme legyen, csillogjon a zsírja, ahogy rásüt a nap, mikor nyáron a kinti asztalnál ülünk a tornácon.

 

Miután megebideltünk, én elmegyek a korcsmáig, apám meg anyám lepihennek, nagyanyám kiül a kispadra a ház elé. A faluban két korcsma van, az egyikbe mink járunk, a másikba a nímetek, de űk kevesebben vannak, és nincsen tekepályájuk se.

 

A másik féle húslevesbe nem tudom, mit tesz. Egyedül a testvírem tudja, a lyánytestvírem. Recept nincsen, és csak minden második sor tudja csinálni, a nagyanyák mondják el a lyányonokáknak, mint kell. Nagyon rígi recept, még Németországbul való, a puttonyban hoztuk a gyerekikkel, mondja nagyanyám. Nem is egyfajta húsleves ez, a második fajta, mer mindig máshogy alakul, nem lehet ugyanaz kétszer. Mer az első fajta, a vasárnapi, az télen disznóbul, nyáron tyúkbul fől. Nagyritkán csináljuk marhábul is, mán aki szereti, de kevesen eszik nálunkfele a marhát. A második fajta húsleves olyanféle húsokból készül, hogy aki nem tudja, mire való, belé is sápad. Lehet nyúlbúl, vadisznóbul, őzikébül is, de lehet csókábul, vadmacskábul, házimacskábul, lóbul, báránybul, teknősbékábul, rendes békábul, halbul, kutyábul, bőregírbül, rendes egírbül, csuribúl, végtére is akármibűl megfőzni. Én nem tudom, mitűl függ, hogy mibűl főzik, de gondolom, számít, hogy mire használják.

 

Máma szombat. A munkát hamarébb befejeztük, délutánfele felsétáltam én is a korcsmába, egy sörre. A Jóska meg a Mihály mán ottan, leültem hozzájuk, de nem vót nagy kedvem. A Mihály máma megint az undok kedviben vót. Kirdem tűle, minek, azt mondja, nincsen neki semmi baja, csak olyan lámi. Látom, mingyán kiitta a sörét, hozok neki másikat.

 

– Te csak ne hozzál nekem sört, tudok én hozni magamnak, bassza meg. – Akkor megiszom én. Bánt nagyon, mikor így beszíl vélem, de biztos nem rám haragszik, csak rossz napja vót. Persze megin a nímetekrűl kezdünk diskurálni, mint mindég az utóbbi hetekben. Én mán unom. Hogy mink svábok vagyunk, persze. Ingemet mindenki Hansinak szólít, pedig a becsületes nevem János. De mink, a svábok, mán Kossuthot meg Bem apót is segítettük az osztrákok ellen. Mink magyarok vagyunk, mer itten ílünk. Na jó, ez mostan Románia, de az más. Mink katolikusok vagyunk, azir hiszik azt, hogy nímetek vagyunk, mert a magyarok, a magyar magyarok, azok reformátusok. De ez marhaság, mert nízd meg, a grófok is katolikusok, oszt akkor nem magyarok? Na. Megmondta a papbácsi is, azír nem kell annyit nímetül imádkozni. Mink a Magyar Katolikus Anyaszentegyház bárányai vagyunk. Így diskuráltunk. És én mondtam, hogy mert ezek a nagy nímetek itten a faluba, ezek mind a szegínyek közül vannak, nízzitek meg. Mert jönnek ezek a fiatal kultúrtanítók Nímetországbul, telebeszélik a fejüket, hogy Hitler odacsatol majd minket is, mert ez rígi nímet terület, ezek meg elhiszik, oszt gondolják, hogy majd akkor kapnak fődet, mert űk mán mostan nímetkednek. Így mondtam, és láttam, hogy Mihálynak tetszik, amit mondok, bólogatott, és rámnízett azzal a szép kék szemivel. De azután megint a lovakrúl kezdtek beszilgetni a Jóskával, nekem meg nem nagy kedvem vót maradni.

 

Nagyanyám a ház előtt ült a kispadon. Nem tudom, minek, fiatal ember létemre, de leültem melléje. Kedvem vót. Mert nagyanyám szípen beszil mindig, és mert gyerekkoromban sokszor ültem mellette, ottan, a kispadon, és mindig érdekes dógokat mesilt. Megint kicsit gyerek akartam vóna lenni, és megkirdezni tűle, hogy mit kén csináljak. Eztet el is mondtam neki.

 

– Mondjad csak, Hansili, hogy milyen bajod van. Én mán öreg vagyok, nekem el lehet mondani, nincsen olyan a világon, amit ne láttam vóna, vagy ne hallottam vóna, azir lehet az öregekkel egyenesen beszílni, mert nem lepődnek meg semmin se.

 

Elmondtam neki, hogy vagyok a Mihállyal. Meg ezeket a dógokat. Elmondtam neki, mert mán sötít vót, nem kelletett lássam, miközbe beszíltem, meg elmondtam, mert mán muszáj vót kimondjam én is. Mikor befejeztem, azt hittem, beszakad a főd alattam. Azt hittem, hogy hoz egy ostort, és megver. Agyonver. És azt gondoltam, hogy tán az lenne a legjobb, ha agyonverne egy ostorral. De nagyanyám tényleg öreg, és nem ment ostorírt, hanem először csak hallgatott. Azután azt mondta, hogy tudja ű, mirűl beszílek, látott ű mán ilyet nem egyszer, és nem kell megijedni, mert ű tudja, hogy mi a gyógymódja neki.

 

Máma vasárnap. Nagyanyám korán reggel nekikezdett mán a levesnek. De nem tyúkbúl, pedig vasárnap van. Mondta, hogy hozzam a létrát, és másszak fel a galamdúchoz. A második dúcban balrúl van két kisfióka. Fel is másztam, majdnem vállig be kelletett nyúljak a lyukba, míg elírtem a két fiókát, kiszedtem űket, és a gelebemben levittem nagyanyámnak. Az ebídnél először nem apámnak, hanem nékem tett a levesbűl. Apám kezdte is mondani, hogy mi az istennyila van, de nagyanyám csak annyit mondott néki, hogy elhallgass. El is hallgatott. Finom vót a leves, és finom vót a kisgalamb húsa is. És nagyanyám mosolygott, és azt mondta ebíd után, hogy mostmán minden rendben lesz.

 

Ebid után elmentem a korcsmáig. Mihállyal mán az úton tanálkoztam. Minden rendben vót. Mán messzirül megállt, idefordult, mikor beértem, nem csak a kezét nyújtotta, hanem az egyik karjával át is ölelt, miközben lekezeltünk, úgy, félódalasan. A korcsmáig azt mesílte, hogy milyen szíp vasárnapja van, hogy kölykezett a kedvenc kutyája, a Csöpi, meg ilyen semmiségeket. És sose láttam ilyen szípnek. És a korcsmában ű hozott nekem sört, az asztalhoz, nekem csak oda kelletett ülni, és megvárni. És a korcsmárosnak azt mondta, hogy kér egy sört, meg egyet a legjobb barátjának, és mikor kihozta, elémtette, és a keze az enyimhez ért.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében