"aki hisz még, az hiszi el"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 13. (723.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Posztmese
Balázs Imre József
Az alapító eseményektől a „trianoni Hamlet”-ig – beszélgetés Térey Jánossal
Szőcs Géza
Assisi történet
KABDEBÓ TAMÁS
Időzítés
Urbán Gyula
Egzegézis
GÜNTER KUNERT
Versek
Cseke Péter
Életem hanyatlóban van már, mint az alkonyi nap. „Öröm és szenvedés” az 1937-es Dsida-évben
Haklik Norbert
Vandam szerint a világ
Szőllőssy Balázs
Versek
Weeber Luca Borbála
Versek
Gerlei Dávid
Versek
Varga Borbála
hivatal
ANDRÉ FERENC
Húsig rágott közhely,
CSENDER LEVENTE
Folyami emberek
Ady András
Versek
FISCHER BOTOND
Columbuli
Papp Attila Zsolt
Hogyan nem találkoztam Alain Delonnal a TIFF-en
GYŐRFI KATA
Távoli közelségek
Péter Árpád
Cseke Péter erdélyi jelen-létei
Soós Amália
Haiku ajkú líra
László Noémi
Az érzés, amikor nyolcadikban könyved jelenik meg…
Jakabffy Tamás
Kodály-esemény, Kodály-ünnep
Túros Eszter
Szkafanderes idill
 
Papp Attila Zsolt
Hogyan nem találkoztam Alain Delonnal a TIFF-en
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 13. (723.) SZÁM – JÚLIUS 10.

Szubjektív beszámoló a 16. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról

Régi igazság, hogy minél inkább tervez az ember valamit, annál nagyobb rá az esélye, hogy rosszul végződjék (és nagyobb legyen a csalódás, de ez magától értetődő). Amikor a TIFF szervezői közleményben tették közhírré, hogy a kolozsvári fesztiválnak – és mellesleg Románia legnagyobb filmes mustrájának – díszvendége és nemzetközi életműdíjasa idén Alain Delon lesz, felébredt bennem valami abból a rég elfeledettnek, de legalábbis jócskán megfakultnak gondolt kamaszos rajongásból, amely az ifjú embereket leginkább kedvenc rocksztárjaikhoz, illetőleg rocksztár státusra szert tett színészbálványaikhoz fűzi. Alain Delon: a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, Zorro, A medence, a Borsalino, A szamuráj vagy a Klein úr – más-más műfajú és kulturális jelentőségű alkotások ezek, de nagyjából ugyanaz a félreismerhetetlen figura. Alig ismerek olyan színészegyéniséget – Clint Eastwood jut még eszembe, esetleg Michael Caine, a moziglóbusz angolszász fertályáról –, aki annyira önazonos lenne a filmvásznon, mint ez a titokzatosság aurájával körüllengett francia, akinél jobban talán senki sem testesíti meg – némiképp sztereotipikusan fogalmazva – nemzetének veleszületett, az élet minden területére kiterjedő könnyed eleganciáját. Ezt a fickót én megnézem magamnak – ebben az egyben biztos voltam.

 

Tudni kell, hogy a fesztivállátogatók azon rétegéhez tartozom, akiket egy méltán regionális hírnévre szert tett filmszemlében jószerivel egyetlen tevékenység érdekel: a filmnézés. Azért járok filmfesztiválra – az elmúlt években a teendők és kötelességek megszaporodásával egyenesen arányosan csökkenő mértékben –, mert (lehetőleg jó) filmeket szeretnék látni. Nem érdekelnek a kiegészítő rendezvények, az exkluzív partik, koncertek és gulyásfőzések, a csillogás és a bennfenteskedés alkalmai, és a nyitó- vagy zárógálára is csak akkor megyek el, ha tudósítói kötelezettségeim ezt szükségessé teszik. (Rendben, mondjuk Catherine Deneuve-öt vagy a Laibach koncertjét én sem bírtam kihagyni; de ezek inkább kivételek.)

 

Ezért aztán hosszú évek óta először fordult elő, hogy a TIFF idejére néhány szabadnapot is kivettem, amit természetesen reggeltől estig tartó mozizással szándékoztam eltölteni. De, ahogy mondani szokás, ember tervez, Isten végez: egy kiadós fülgyulladás képes a „mozitól moziig” programot „mozitól kórházig” időbeosztásra módosítani. Apropó fülgyulladás: valószínűleg ez az egyetlen olyan egészségkárosodás, amellyel nemcsak lehetséges, de kifejezetten ajánlott moziba járni; ti. ha az ember – részlegesen és időlegesen – megsüketül, a filmszínház sötétje a legalkalmasabb helyszín arra (leszámítva a rockoncerteket), ahol végre meg tud feledkezni hallószerveinek üzemzavaráról. A mozi ugyanis meglehetősen hangos, és ez másfél-két óráig a kielégítő hallás illúzióját biztosítja.

 

Már ha befér az egyszeri mozinéző a vetítésre. Kicsit unalmas már, hogy évről évre megírja a média, miszerint az éppen aktuális TIFF megdöntött minden korábbi rekordot; de az a helyzet, hogy ez az információ minden bizonnyal megfelel a valóságnak: a TIFF egyre nagyobbra nő, egyre több filmet, meghívottat, helyszínt, programot, szekciót ajánl a fesztivállátogatók szintén egyre népesebb tábora számára. Ezért aztán még az is előfordul, hogy az ember sajtóakkreditációval sem vagy alig jut be egy-egy várva-várt nemzetközi hírű filmalkotás vetítésére. Idén – és ez külön megdobogtatja a szívünket – Enyedi Ildikó berlini Arany Medve-díjas filmje, a Testről és lélekről volt a fesztivál egyik abszolút teltházas „szupersztárja”; sajnálatos, hogy maga Enyedi nem tudott jelen lenni Kolozsváron, mint ahogy Deák Kristóf, a szemlén ugyancsak vetített, Oscar-díjas Mindenki című kisjátékfilm rendezője sem (majd az ősszel rendezendő Filmtettfeszten, szólal meg a reménykedés belső hangja). De hiába dobog büszkén a magyar szív, ha a magyar néző kívülreked; így hát ennek a beszámolónak azt a címet is adhattam volna, hogy Hogyan nem sikerült megtekintenem Enyedi Ildikó új filmjét, de az nem hangzott volna annyira izgalmasan. (Elkeseredésre egyébként semmi ok: a Testről és lélekrőlt a romániai mozik is műsorukra tűzik, sőt amikor önök ezt a szöveget olvassák, akkor – a tervek szerint – már műsorukra is tűzték.)

 

A TIFF hagyományossá vált Magyar Napjának kínálatára egyébként nemigen lehetett panasz: az említett Berlinálé- és Oscar-győztes opuszok mellett megtekinthettük Hajdu Szabolcs minimalista remekét, az Ernelláék Farkaséknál című filmet, amelyet bensőséges, családias hangulatú „lakásvetítések” keretében (is) forgalmaznak Magyarországon (a hírek szerint Kolozsváron is terveznek hasonlót); az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar thrillerét, a valós események alapján készült, Kádár-kori társadalomrajznak sem utolsó A martfűi rémet; az annak idején A nyomozóval valósággal „berobbanó” Gigor Attila új filmjét, a Kút címűt; vagy Az állampolgár című, napjainkban akutnak számító bevándorlás-témát (is) feszegető munkát. Ami kifejezetten örvendetes: idén, a szemle történetében második alkalommal jelentek meg magyar nyelvű oldalak az AperiTIFF című fesztiválújságban, a Magyar Napon; és állítólag magyar nyelvű plakátjai is voltak a fesztiválnak, bár ezt saját tapasztalat alapján nem tudom megerősíteni.

 

A TIFF minden évben előáll valamilyen tartalmi újítással, úgyhogy meg is lepődnénk, ha a szemle kínálatában évről évre nem bukkannánk rá egy-egy új, kifejezetten az adott kiadásra alapított szekcióra vagy válogatásra. Idén – bármily furcsán hangozzék is – volt romantikus komédiákat felvonultató szekció, no persze a kevésbé szokványos, vagyis „alternatív” fajtából; az érdeklődők megismerkedhettek a virtuális valóság technikáival, egy innovatív workshop keretében; és ha már Alain Delon: a színész pályájának egyik legfontosabb rendezője, Jean-Pierre Melville munkáiból retrospektív válogatást láthattak a klasszikus francia filmművészet kedvelői (sajnos pont A szamuráj hiányzott a felhozatalból). Sőt az erdélyi szemle olyat lépett, amely egy fősodorbeli, „elit” és „művész” fesztiváltól meglehetősen merésznek számít: a felújítás alatt álló patinás Uránia palotában esténként, az egyenesen Helsinkiből érkezett Viva Erotica minifesztivál keretében, filmművészeti szempontból is relevánsnak számító – ne kerteljünk – pornográf műveket nézhetett a nagyérdemű, köztük olyan, ma már klasszikusnak számító opuszokat, mint például Az ördög Miss Jonesban. Mondhatni a TIFF ezzel lefedte a teljes korosztályi spektrumot: az állandónak számító gyerekfilmes szekció, az EducaTIFF mellett ezúttal a (nagyon) felnőttfilmekre kíváncsi nézők is megkapták a magukét, az „éjféli mozizás” haladó hagyományait követve.

 

Az „éjfél előtti mozizás” hívei pedig olyan mennyiségű, minőségű és műfajú kínálatban dúskálhattak, amelyet egyre nehezebb áttekinteni. A tények kedvéért mondjuk el: a fesztiválra 225 film érkezett 53 országból, és összesen 90 ezer jegyet váltottak rájuk. A műfaji változatosság érzékeltetése céljából pedig hadd ragadjak ki néhány példát – nyilván azon filmek közül, amelyek maradandó élményt jelentettek, a gyengébb produkciókat ezúttal fedje a feledés jótékony és jól megérdemelt homálya. Láttam ambiciózus, kriminek induló, de a nézőket alaposan megvezető szlovén drámát kibeszéletlen és kimond(hat)atlan magánbűneinkről és közerkölcseinkről (Nightlife/Éjszakai élet); nosztalgikusan hangulatfestő életrajzi filmet a zaklatott sorsú, de megújulásra mindig képes francia-olasz popdíváról, Dalidáról; az utóbbi évek egyik legütősebb spanyol pszichothrillerét, Isten bocsásson meg nekünk (Que Dios nos perdone) címmel, amely egy sorozatgyilkos utáni hajsza révén üldöző és üldözött viszonyának görbe tükrét nyújtja a pápalátogatásra készülő fülledt nyári Madridban (ez volt egyébként a fesztivál hivatalos zárófilmje); őrült, miazmás dél-koreai horrort (The Wailing/Kokszongi sirató) és kivételesen intelligens – amúgy szintén koreai – zombifilmet (igen, jól olvasták), amely az élőhalottakkal való szembesülés tragédiáját egy gyorsvonat klausztrofób terébe helyezi (Train to Busan/Vonat Puszanba); európai gyártású, de Egyiptomban játszódó és arab szereplőgárdát felvonultató remek film noirt, a műfaj összes kellékével, egyiptomi Philip Marlowe-val és kötelező femme fatale-lal (The Nile Hilton Incident/A Hilton-ügy), az „arab tavasz” hajnalán; vagy Baltasar Kormákur új filmjét, egy lányos apák szívét különösen megdobogtató zord izlandi bosszúdrámát (The Oath/Az eskü). És semmiképpen sem hagyható ki a sorból Az óra (Glory/Slava) című bolgár versenyfilm, amelynél pompásabb szatíráját ritkán látni kisember és bürokratikus hatalmi gépezet szórakoztatóból tragikusba forduló viszonyának (a TIFF-en nem először versenyző Kristina Grozeva–Petar Valchanov rendezőpáros filmje a zsűri dicséretében részesült).

 

És ne feledkezzünk meg az egyik legnagyobb élményről: végre mozivásznon is sikerült megnézni az 1979-es első Alien-filmet (amelynek, jegyezzük meg, a későbbiek a nyomába sem érnek, hatványozottan érvényes ez a legújabb, Alien: Covenant című darabra), Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál című sötét remekművét. A TIFF ugyanis külön retrospektív szekciót szentelt a sci-fi története egyik legkülönösebb űrszörnyét megteremtő svájci képzőművésznek, díszlet- és jelmeztervezőnek, H. R. Gigernek – az Alien-filmeken kívül olyan dokumentum- és rövidfilmekkel, amely révén betekinthettünk a legendás művész disztópikus világának kulisszái mögé. Ami A nyolcadik utast illeti, mondtam már többször, most is mondom: a bölcsészettudományi tanszékeken az esszenciális másságról és idegenségről szóló temérdek elméleti szakirodalom helyett/mellett érdemes lenne levetíteni a Scott-féle fenségesen borzongató, klausztrofób, a totális idegenség tapasztalatát még a „fogyaszthatóság” határán megragadó űrhorrort.

 

Node vissza Alain Delonhoz! Nos, ő jött, látott, lubickolt a népszerűségben, elbűvölte a hölgyrajongókat és megbotránkoztatta a polkorrektség erkölcscsőszeit azzal, hogy többszörösen kijelentette: a nők a mindenét jelentik, mert ő „nem meleg” („nincs semmi humorérzéked”, torkollt le állítólag egy emiatt kellemetlenkedő újságírót); ennek nyomatékosítására, 81 évének teljes sármjával flörtölni is merészkedett az útjába kerülő szemrevalóbb hölgyekkel. Meghatódott attól, hogy őt mennyien szeretik itt – valószínűleg többen, mint otthon, Franciaországban, mondta –, mivel több ezren vonultak ki érte a Főtérre, pedig ő „nem a köztársaság elnöke, nem De Gaulle”. Beszólt a cannes-i fesztiválnak, mert amerikai típusú, kiglancolt sztárparádé lett belőle, ahol ő már nem érzi jól magát, de megkapta a magáét az európai politikai elit is, élén a frissen megválasztott francia elnökkel. Egyébként pedig, úgy hírlik, kiválóan érezte magát Kolozsváron.

 

Mindebből persze én semmit nem láttam. Az Egy zsaru bőréért című Delon-film (ő a rendezője és főszereplője egyben) főtéri díszvetítésén – akkor tolongtak ezrek a művész úr körül – még tartottam kissé az esti hűvös és huzatos szabadtéri klímától, a szombati sajtótájékoztatóra pedig nem sikerült bejutni, mert „a jelentkezők nagy számára való tekintettel” a szervezők gondosan megszűrik a sajtót, és a rostán általában a „nagy” médiatermékek jutnak át, így teljesen lutri, ki az a szerencsés, aki az aktuálisan meghívott színészóriás közelébe kerülhet, netán még kérdést is tehet fel neki (mondjuk erre lenne egy viszonylag egyszerű megoldási javaslatom: tartsák nagyobb befogadóképességű termekben a nemzetközi sajtótájékoztatókat). A gála pedig… nos, a gálára már nem voltam annyira kíváncsi: addigra rájöttem, hogy nem is olyan fontos találkoznom Alain Delonnal.

 

Az idő, úgy látszik, velem is telik, nemcsak vele. C’est la vie, ahogy a művelt francia mondaná.

 

 

A 16. TIFF főbb díjai:

Transilvania Trófea (fődíj): Nana Ekvtimishvili és Simon Gross: My Happy Family

Legjobb rendezés díja: Guðmundur Arnar Guðmundsson: Heartstone

A zsűri különdíja: Francis Lee: God’s Own Country

Legjobb színészi alakítás: Ia Shugliashvili (My Happy Family)

A zsűri dicsérete: Kristina Grozeva, Petar Valchanov: Glory

FIPRESCI-díj: Stergios Paschos: Afterlov

Közönségdíj: Guðmundur Arnar Guðmundsson: Heartstone

Legnépszerűbb román film: Andrei Dăscălescu: Planeta Petrila

Életműdíj: Alain Delon

Kiválósági díj: Tora Vasilescu

Életműdíj: Violeta Andrei

A Román Filmnapok díja nagyjátékfilm kategóriában: Radu Jude: Inimi cicatrizate

A Román Filmnapok debütdíja: Cosmin Bumbuț, Elena Stancu: Ultimul căldărar

 





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében