Lupescu Kata: Kalózlány: végső kezdet. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2017.
... és a fiókod még több kötetre rúgó, már-már mitologikus kalózanyagot rejt, sokfelé ágazó, sokféle sztorival, lénnyel és rejtéllyel, amit hatodikban kezdtél gépbe pötyögni – nos, ezt az érzést igen kevesen ismerjük.
Lupescu Kata, a most tizenöt éves írólány azonban igen, és akik a kolozsvári könyvhéten részt vettek a Kalózlány sokakat bevonzó bemutatóján, talán már ismerik is ennek az Erdélyben egyelőre egyedi jelenségként feltűnő ifjúsági kalandregénynek a kulisszatitkait.
Az Exit kiadó részéről dicséretes, hogy a műfaj hazai gyökereinek kialakulását igazgatja, az izgalmas fordulatokban bővelkedő történet felnőtt olvasójában azonban lépten-nyomon felmerül a gondolat, hogy az anyag közszemlére tételével talán okosabb lett volna várni még kicsit.
Persze az írásmű irodalmi vonatkozásaival bíbelődő filoszok gyakran mit sem tudnak profánabb, evilági tényezőkről, olyanokról, mint verseny, célközönség, az újdonság ereje, a körülmények összjátéka, ellenben mondatfűzésről, láttatásról, szófordulatok koráról és jelentésmezejéről annál többet.
Felnőtt szemmel olvasva tehát e cseppet sem felnőtteknek szánt folyamregény nyitó darabját arra gondol az ember, hogy írója Pallasz Athéné, aki nem önszántából pattant ki atyjának fejéből, hanem előcsalogatták őt onnan egy olyan pillanatban, amikor fegyverzete még nem teljes.
Mert írásmű esetében nem az a helyzet, mint ami filmszerep, színházi fellépés, templomi koncert alkalmával – az íráshoz elengedhetetlen egy olyasfajta távolságtartás és tapasztalat, amit az előbbi esetekben a rendező, a zenetanár, a koncertmester lát el, míg az írás sokkal inkább egyszemélyes harc: aki egy könyvet átír, az a szerzőség vizein jár.
Félretéve öreges kétségeim azonban tudom, hogy a bravúros történet sokakat meghódít majd, így az ifjú szerző remélhetőleg azt az érzést is hamarosan megismeri, amikor nagyon sok olvasója gratulál neki és izgatottan várja a folytatást.
