Csendes, a józanságot erősen igénybe vevő pillanatokban meg-megtörténhet, hogy lefüleljük azt az anakronisztikus dölyföt, amely rég született művek korukat megelőző korszerűségének értékelésekor kap lábra bennünk. Kétségkívül ilyen a Kodály, de még inkább a Bartók kamarazenei műveinek fogadtatását körüllengő hübriszünk. Lélekben sápítozva, képmutató méltatlankodással mutatunk rá (!), mennyire nem értették ezeket a műveket az egykorvolt kortársak; erre az indignált sziszegésre pedig kétségkívül némi jogalapot érzünk annak láttán, hogy sokan ma sem értik őket. Hol is lakozna annyi szerénység, a nem-tudás jótékony ön-vélelme, hogy feltételezhetnők: nyolcvan-száz évvel ezelőtt alkalmasint magunk is értetlenül nézelődtünk volna cinkos-egyetértő pillantások után, mi ez a borzalom már megint, eh, ezek az ifjú titánok, szertelen bohóckodók, feltűnési viszketeg, magukat komponistának alító kakofonátorok... Ám nyolcvan-száz év múltán viszonylag könnyű úgymond rajongani értük, hiszen a kritikusok, zenetörténészek, nyugati lemezkiadók és koncerttermek jóvoltából kikezdhetetlen kánoni helyet nyertek immár azok a művek és azok a szerzők, amelyek/akik előtt még mindig sokan elzárják a rádiót.
Kodály Első vonósnégyese (op. 2., c-moll) nagy valószínűséggel túljutott már azon a ponton, amelyet a megütközés és lelkesedés csatazajával határozhatnánk meg. Majdnem száztíz évvel ezelőtt született a kompozíció, de hallatán ma már jószerével az esemény fölötti átizzás a jellemző érzület. Hiszen nem játsszák túl gyakran – elsősorban zeneértelmezési és technikai igényessége miatt –, arányosan elegyedik benne a népzenei alap konzervativizmusa a zeneszerzői kötetlenség, a kísérletszabadság progressziójával, az introverzió a scherzóval, végső soron az „ót és újat” harmóniája legfőbb erényei közé tartozik. És persze Kodály korai művéről van szó, ráadásul kevés (mindössze két) vonósnégyesének egyike, azokból az első évekből, amelyek számára az elismertséget meghozták. (1907-ben nevezték ki a Zeneakadémia tanárává, zeneelméletet, szolfézst, majd zeneszerzést tanított, de a népzenei gyűjtés ekkoriban sem lankadt. Az új Bartók-Kodály zene még nagyon sok ellenállást és vitát váltott ki. A Pesti Napló, a Pesti Hírlap a leggúnyosabb szavakkal bírálta a két fiatal szerzőt. Progresszív zenei körökben mégis nagy lelkesedés övezte munkásságukat. És ekkor kezdődött Kodálynak az a zeneszerzői korszaka, amelyben szinte kizárólag kamarazenei műveket írt.)
Az 1908/1909-ben komponált Első vonósnégyes, amelyet sokan Kodály nagyzenekari népdalvariációja, a Fölszállott a páva előfutárának tekintenek, első ízben meríti teljes zenei anyagát a népzenéből. A művet a híres Waldbauer-Kerpely vonósnégyes mutatta be Zürichben 1910. május 29-én, és még ebben az évben nyomtatásban is megjelent. Nagy év volt ez Bartók és Kodály szempontjából. Utóbbi 1910. március 17-én Budapesten, a Royal Szálló hangversenytermében tartotta meg első szerzői estjét hangszeres kompozícióiból. Két nappal később Bartók Béla is művei teljes estét betöltő programjával jelent meg a nyilvánosság előtt. A két est szereplői azonosak voltak: Bartók Béla és a Waldbauer-Kerpely kvartett, valamint szólistaként az együttes csellistája, Kerpely Jenő. A kvartett erre a kettős alkalomra alakult, és hatalmas munka eredményeként értelmezte-interpretálta a két mester első vonósnégyesét. Az alkalmi együttes aztán fennmaradt: harminc éven át meghatározó tényezője volt a kamarazene magyarországi kultuszának. Kodály első szerzői estje után Bartók így írt egyik párizsi ismerősének: „Kodálynak óriási sikere volt. Valóságos szenzáció volt estélye, hiszen egy eddig teljesen ismeretlen ember tűnt fel benne, mint a legelsők egyike.”
A legendás kvartett brácsása, Molnár Antal (1890–1983) így emlékszik vissza ezekre az esztendőkre: „...1909 tavaszától egészen 1910 tavaszáig egyebet sem gyakoroltunk, mint a két új vonósnégyest. A Kodály-kvartettből talán kilencven próbát tartottunk, de a Bartóké nehezebb volt, abból több mint százat. Minthogy pedig Waldbauernek az volt az egyik alapelve, hogy csak azt lehet igazán jól játszani, amit az ember kívülről tud, időnként, már úgy az ötvenedik próba körül becsukta a kottát, s azt mondta: betenni a kottát. Becsuktuk. Végigjátszottuk mind a két darabot kívülről. Annyira tudtuk, hogy én például a két vonósnégyesnek a brácsaszólamát... máig is [1979] betéve tudom.”
Az Első (és Második) vonósnégyesnek – és további Kodály-műveknek – örülhettek június közepén Kolozsváron is, akik a Brassai kvartett, továbbá Márkos Albert és Ortenszki Gyula koncertjét figyelmükben részesítették.
