Nyolc évszak
I. A kutya bőre
Én
már
igen
nagy
író
költő
lettem.
Én
már
sok
sok
leveleket
kaptam.
De Apafi Mihálytól
csak egyetlenegyet.
Azt is így kezdi – mi tagadás,
arannyal, kutyabőrön! –:
„Nos Michael Apafi
Princeps Transylvaniae…”
Érted? !
Többesszámban!!!
II. Diófa árnyéka
este
jő
és
úgy
érzem
magamat
mint
akire
senki
sem
emlékszik
III. Baia Sprie – ’966
S Király Laci kitalálta
az állítmány nélküli mondatot
(Lászlóffy Aladár)
Reggelente.
Minden reggel.
Valahányszor fölvontam az ablakredőnyt.
A legbajtársabb bajtársakkal átvodkázott
féléjszakák után.
Minden áldott reggel.
Hónapokon át.
Egy-egy vadonatúj, még borzas költemény.
Vers-csapat – vagy csupán töredék.
Bámultak rám ártatlanul,
az odakinti szörnyű világából, mint
alig-alig látható cinege-remény.
Sejthető, de el nem hagyható
csakazértis…
A lassú csendben „őszülő” gyümölcsösök.
Szemközt a mindenhajnali életemmel.
A párjanincs aranyhasú dombok.
Vagyishát a „mármarosi bércek”.
Hol is voltál akkor?
Nem emlékszel?
A Dancs Laci bácsi háza, kertje.
Telistele érőre forduló költeménnyel.
És vára – de vágya–kozással.
Ott állok, röstellni való üres zsebbel,
hassal. Én.
Pörgő kártyalapok egy testvéri világban.
Megérte.
Megérte!
Majdik Jóskáék a kapum előtt.
Áldja meg Őket érte!
IV. Az űrlapokról
Hervay Gizinek, gyorspostával
Itt az igazolás, fiúk: Magyar vagyok!
A kutyafáját!
Magyarok közt is: romániai.
A szépszerelmit!
S még azon túl is: erdélyi.
A búsba!
Legvégül: székely.
A kuvasz életbe!
S tetejébe: lófő.
Lófő! Ló. Fő.
Asszamaszta!
Nem csoda hát,
ha mostan, éppen, itten, Gizellám,
a Balta Alba rettentő lányai között
érintetlenül áthaladva, Bukurestiben,
lengyel almát cipelek Felétek,
stílusosan a Cybulski-vodkához.
Türelem! Türelem! J’arrive!
Nem lesz csoda, ha legeslegvégül
dobrudzsai vörösborokkal
dajkáljuk egymást, fél-egész pucéran,
ki-ki módja s találékony szíve szerint.
Legmagyarabb költők e fővárosban!
De-por-tált őseink emlékezetére.
Bátran és szomjan és dallal, bár néha
kegyelettelenül… – –
És hogy múlik a semleges Idő!
Visszafoghatatlan.
S mivé lettünk, mivé levél,
ó lelkem ifjúsága? !
Brazil kávé, kínai táska.
Kubai sapka, Che Guevara.
És jenki nadrág.
Schengeni öv(ezet).
Német ing.
V. Fakult fénykép
Horváth Andornak
De miért várjuk mi
mindig Nyugat felől
az ellenséget? – kérdezte szelíden
kifent mosolyával
a nagykurva Muri,
a katonai terepasztal mellett,
Otopeni-i negyven fok melegben,
lassú gőzöket fújó kaszárnyában.
Azalatt odakint
annyi minden lehetett volna!
Berejtőzni a cseresznyeszilvafák
buja árnyékába.
Elsettenkedni a vasúton túlra,
a tártkarú „Kisfecske”-kocsmába,
végig a lövészárkokon, hol akkora
hűséggel várt rám eccer-eccer Anyíz!
Vagy csak „szivarazni” a nikotingyűlölő
Szövérdi Marcival.
Szidni titokban a rendszert…
Ám idebenn csak ennyi lett:
– Nem mennél te a nagyfejű lófaszba? ! –
mondta, vagy csak gondolta, rosszkedvűen
az elkínzott nemes arcvonású
Dănicel őrnagy,
titkos gondolkodó – akkori „apánk”.
VI. Ébresztő
Tüntessünk hát mik is egyet itten!
A VILÁGSZABADSÁG ÉRDEKÉBEN!
Százezer vörös lobogó.
Tűzszínű zászló.
Kézbe a kéz és vállhoz a váll!
Repülj, Te, Lángoló!
BAL! –jobb–BAL!
Elleneinkben fagyjon meg a vér!
VII. Találós vers
Csinálta volt kakas a tyúkkal.
Macskák – a kerítés tetején.
Kutyák, egymást vonszolva félájultan.
Csinálta legbüszkébb ménünk, a Mozsgó.
Messzeföldről ide kísért menyasszony-kancákkal –
Pálinkát, bort ide, nagy ünnep ez, sógor!
Segédkezett a szomszédság, szem-meresztve.
„Futás innét!” – riasztott nagyapánk,
de csak úgy,
hogy bátran maradhassunk.
Ideje van a mindent-megtudásnak
e földön.
És most, vagy soha.
Futás innét!
Azta…!
Nem megmondtam?!
Mi az?
VIII. sms
pap
katona
költő
nem
civil
