"napjaim füstje száll"
Kereső  »
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 15. (725.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Igazi nagyság
Papp Attila Zsolt
Brünn és Budapest között, lábjegyzetek nélkül - beszélgetés Haklik Norbert íróval
ROMULUS BUCUR
Versek
Boka László
Kincskeresők – Nagy visszatérők és Kolozsvár-élményeik*
Székely Örs
#yeswecan
Pencs Attila
Versek
MARIUS ŞTEFAN ALDEA
Versek
Borda Réka
A design a kiscicák összefüggéseiben
Simonfy József
világ összes nyelvén hallgatok
LŐNHÁRT MELINDA
Versek
BENE ZOLTÁN
Életrajz, Sonka
Szőcs István
Csököny
Csontos Márta
Versek
FERENCZI SZILÁRD
Alkotni: Halál
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS. Levelek az utókornak. XV. levél. A BA-test bálványai
Borsos J. Gyöngyi
„Írtam, mert jó volt”
Antal Balázs
Néma lázongás
Demeter Zsuzsa
Ha Szakolczay olvas
Horváth Előd Benjámin
A nyelv teste
Portik Blénessy Ágota
Ritmikus harmóniák
 
Boka László
Kincskeresők – Nagy visszatérők és Kolozsvár-élményeik*
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 15. (725.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.


„Idestova egy hónapja élek újra Kolozsvárt, s ez alatt – egy-két régi ismerős híján – majdnem mindenkivel találkoztam. Az embernek nem kell őket lakásukban háborgatnia: elég, ha ott lézeng naponta a mi Szent Márk-terünkön, mint ezeknek a nagy alkonyati perceknek örökös meghívású vendége, s rendre-rendre belekerül a kolozsvári társaságba, »lanszírozza« magát. Annál csodálatosabb és hihetetlenebb, hogy még mindig nem találkoztam Vele.” Jékely Zoltán sorai a példaképre, az atyai jó barát Kuncz Aladárra vonatkoznak, 1941-ből. A fiatal, akkor már Baumgarten-díjas költő, a Széchényi Könyvtár Hírlaptárának munkatársa, az intézmény megbízásából ’tér haza’ Kolozsvárra, kezdetekben az Egyetemi Könyvtár ügyeit átvizsgálni Észak-Erdély visszacsatolását követően. A „kolozsvári társaságban” természetszerűen nem találkozhat már Dadival, aki akkor már tíz esztendeje halott, de hatását, hiányát, meghatározó szerepét az irodalmi Kolozsvár életében elevennek gondolja. Jékelyre oly jellemző a folytatás is: „bennem elevenül él. S mind-mind várom a találkozást. Nem veszítem el a reményt […] egy alkonyaton vagy egy éjjeli templom körüli sétámon mégiscsak előbb-utóbb találkozom vele, miért ne hihetném rendületlen együgyűséggel tovább?”1

 

Az alábbiakban három életmű szemszögéből igyekszem vizsgálni a hely és az ahhoz való viszonyulások, attitűdök szerepét, Kuncz mellett Bánffy és épp Jékely – tehát nagy visszatérők – esetében, azok főként prózaírói és értekezői szövegei alapján.

 

Kuncz és Bánffy úgy térnek „haza” Erdélybe (még az 1920-as években), hogy körülöttük egy alapjaiban megváltozott világot látnak, tapasztalnak. Egy másik világba, immáron egy másik országba kerülnek. S mégis, mindennek tudatában döntenek a szülőföldre való visszatérés mellett. Lámpásnak jönnek az elkeseredésbe, pontosabban azt enyhíteni, ahogyan a korszakkal foglalkozó irodalomtörténeti összefoglalások ebben megegyeznek, ám semmiképp sem siránkozni akarnak, hanem tettekre sarkallni mindenekelőtt: jó példát mutatni akkor, amikor még többnyire mindenki velük ellentétes útirányt választ. Jékely mintegy másfél évtizeddel később követi majd őket, gyermekkora kedves helyszínére, de immár a „visszatért” Kolozsvárra. Mindannyian ugyanarra a földrajzi lokációra érkeznek látszólag, s mindannyian magukban hordják a Farkas utca, a Malomárok vagy a Fellegvár és az említett, aposztrofált kolozsvári Szent Márk tér hatásait. E hatások kapcsán, mielőtt az életművek Kolozsvár-dialógusaira s a hely meghatározó mivoltára tekintenénk, egy kisebb kitérőt érdemes tennünk.

 

Ismeretes, hogy kultúrszociológiai megközelítésben az irodalmi szövegek (elsődleges esztétikai hatásmechanizmusaikon túl) nyelvi-szövegi cselekvésformákként, lokális vagy egy bizonyos korszakban történelmileg releváns eszmerendszerek tárolóiként is figyelemre méltó jelentőségre tehetnek szert. A kulturális fenoménként leírható művek egyik legfőbb jellemzője éppen az, hogy nem csupán kulturális azonosulási lehetőséget nyújtanak, de maguk is meghatároznak, önazonossági, értelmezői szerepeket vállalnak fel: adott olvasói-értelmezői közösségeken belül újrakonstruálhatják azok világát, formálva e közösségek kulturális emlékezetét és múltképét, mely természetszerűleg helyhez kötött, lokális-regionális jegyekkel is gazdagodhat. A tárgyalt korszak erdélyi olvasórétegében ezek dominánsnak számítottak, hiszen az emlékezetet megszabó értelemkonstrukciók mindig természetesként kezeltek olyan valóságképeket, melyek a kulturális identifikációban idő és hely koordinátáit adottként, közösen összefűzött narratív mozzanatok meghatározó díszleteiként, egyfajta előzetes, meglévő közösségi tudásként feltételezték. E narratíva egyértelműen hangsúlyossá válik egy város irodalmi szellemiségét, közösnek vallott múltképét és értékeit tekintve is.

 

Igazi bonyodalom e téren leginkább csak több etnikum lakta helyszíneken jelentkezik, rádöbbentve, hogy többféle valóság és eltérőn interpretált történelmi múlt kérdésköréről is beszélhetünk: „Ilyen területeken ugyanaz a település csak látszólag ugyanaz; valójában két vagy több különböző település, két vagy több különböző valóság egymásra vetíthető térbeli és kulturális viszonyrendszerében” – mondja egyik kedves régi példám szerint Márton László, épp Kolozsvárral példálózva.2 Melyek nem csupán kognitív módon, de az elbeszélhetőség kérdéskörét megragadva is komoly disszonanciákat válthatnak ki. Márton így folytatja: „Nekem, aki Budapesten születtem és nevelkedtem, lehetnek barátaim Kolozsvárott, elindulhatok őket meglátogatni; de akár gépkocsival, akár vonattal indulok, megérkezni nem Kolozsvárra fogok, hanem Cluj-Napocára” – egy dinamikusan fejlődő román nagyvárosba, amely ugyan „csekély múlttal, ám annál ígéretesebb jövővel” rendelkezik. „Ugyanazon a szélességi és hosszúsági fokon, ám egy másik valóságban található Kolozsvár, amely stagnáló (vagy inkább hanyatló) magyar kisváros, nyolcvanezres lakossággal, szerteágazó hagyományokkal, sok évszázados, gazdag múlttal (ez persze tartalmazza a Klausenburg nevű egykori német város történetét is) és nem túl ígéretes jövővel.” Az említett példa azt hivatott érzékeltetni, amit a kulturális emlékezet identitásformáló szerepét taglaló antropológiai vizsgálatok is, vagyis hogy mindegyik közösség más-más elképzelésekkel rendelkezhet a múltról, annak egy-egy kitüntetett helyszínéről és korszakairól, s ennek következtében a mai valóságról is. párhuzamos valóságok kérdése a többféle múltképzet révén asszociálódik, mely azonban nem teljesen szubjektív, nem egyéni, hanem a kollektívből a kulturális emlékezeten átszűrt valóság-szegmens inkább.

 

A kulturális emlékezet „olyan objektivációkban jut kifejezésre, amelyek koncentráltan tárolják a jelentést, a közös jelentéstartalmakat. Lehetnek ezek szövegek, […] lehetnek emlékművek, mint például épületek vagy szobrok, bármilyen tárgyi jelek vagy memorábiliák, amelyek emlékeztetőként állnak.”3 A kulturális emlékezet a rendszeresen ismételt gyakorlatokban ölt mindezek mellett elsődlegesen testet, s éppúgy, mint az egyéni memória – helyekhez kapcsolódik! Ezek a helyek mintegy előzetes ismerettel, jelentéssel feltöltött helyekként kezelendők tehát egyfelől, másfelől objektivációik az irodalmi alkotásokban kiemelt jelentőséggel bírnak.

 

A hely szelleme mint eszmetörténeti kontextus vizsgálatakor ugyanakkor (a szépirodalomban és az értekező műfajokban egyaránt) számolnunk kell azzal a ténnyel is, hogy a regionális programokat Kelet-Közép-Európa utolsó évszázadában többnyire történelmi kényszerhelyzetek szülték. A tematikus meghatározottságokon túl a kontextus helyi meghatározó erejére példaként jól ismertek ugyan a Kolozsvár-toposzok (Farkas utca, Fellegvár stb.) s egyéb elszakított városok helyekre, lokációkra vonatkozó legendái (Nagyváradon a Kanonok-sor, Mülleráj, Bémer-tér stb.), vagy Újvidék és Kassa bizonyos tér-kontextusú hangsúlyozása. Ezek azonban többnyire csak egyetlen, jelen esetben magyar irodalmi olvasatokban kapnak többleterőt és közösségi értelmezési keretet, melyben kulturális térként, médiumként működnek. Megkockáztatható e ponton talán az is, hogy a húszas évek Erdélyében az irodalmi transzil­va­nizmus felemelő, ám meglehetősen idealisztikus néptestvériség-eszményének s magasztos „közös haza” ideájának viszonylagosan gyors kudarca is jószerével e probléma gyökerénél kereshető…

Az elbeszélhetőség és az emlékezet problematikája, amit Márton László hangsúlyoz, az idegenség, az eltávolodás és a hiány időbeli kategóriáit is mozgósítja. Elbeszélt múlt és az elbeszélés jelene közti viszony problematikusságát, ismeretelméleti kategóriáját tárgyalva magyar nyelvterületen Gyáni Gábor tanulmányai figyelmeztettek, hogy amire ma emlékezünk, már nincs, vagy nem úgy van jelen. Gyáni egyik írásában Martin Walser Szökőkút című önéletrajzi ihletésű regényét idézi példaként: „Mindaddig, amíg valami van, nem az, ami majd akkor lesz, mikor már nem lesz. (…) Noha a múlt nem létezett, mikor még jelen volt, most úgy tör fel bennünk, mintha úgy történt volna meg, ahogy most előtör belőlünk”.4 Arra pedig már Paul Ricoeur is figyelmeztetett, hogy egy múltbeli esemény történésének időpontjában még természetszerűleg nem rendelkezik a ’múltbeliség’ többnyire később felismert attribútumaival, tudatosított vonásaival, melyek később válnak csak történelemmé.5 Az emlékezetben tartott és emlékként elbeszélt múlt végső soron a jelenben ható múlt, az emlékként elbeszélt hely a jelenben ható hely, vagy a jelenben folytatódó, itt kiteljesedő alakzat, amelynek akár semmi köze sem lehet a tényleges történelmi szituáltságokhoz, alapvetésekhez, helyszínekhez, hiszen a múltban még nem volt tudható, hogy emlékezetre méltó múlt (és helyszín) lehet idővel belőle!

 

E rövid elméleti kitérő mentén is elmondható lenne, hogy amikor az irodalmár egy adott hely és annak szelleme, illetve egy adott múltkép vélt vagy valós attribútumai közt időz, nem csupán a történészhez hasonlóan a jelenből önkényesen és abszolút módon, egyetlen helyesnek vélt történetet reprodukál, hanem inkább afféle kolligációs fogalmak segítségével egyfajta elmesélhető variánst hoz létre. Olyan variánst persze, amit a hely, mint médium, mint elrendező erő az említett kulturális emlékezetben kollektíve legitimált. A következőkben ezek ismeretében viszonyulok a Kolozsvárra „visszatérők”, a hazatérők hármasához.

 

A sort Kuncz Aladárral kezdem, minthogy ő fogja össze az általam választott hármast: az irodalomtörténet-írás mindmáig egyöntetűen elfogadja, hogy az első világégés végi Magyarországon, mely súlyos gazdasági, politikai és lelki válsággal küzdött, Kuncz nem találta helyét, s a szülőföld hívására tért haza Kolozsvárra, ahol az erdélyi magyar irodalom kibontakoztatásában, megszervezésében találta meg azt a feladatot, mely teljességében új tartalmat adott életének. E szervezői, irodalomszervezői és szerkesztői munka (főként a kolozsvári Ellenzék, majd az Erdélyi Helikon) mellett a főmű, a világháborús fogság tapasztalatairól szóló Fekete kolostor is ezen időszakban készült, vagyis e változás termékenyítő hatással bírt a szépíró Kunczra is. Azóta tudjuk, hogy hazatértét Bánffy gróf is szorgalmazta, amolyan előfutár szerepkörben, ahogyan azt is, hogy a Fekete kolostor valóban ekkor tisztázódik le benne, annak megjelenése sokáig „csúszik”, éppen a temérdek munka miatt, de azt is, hogy másik prózai munkája, ún. ’Kolozsvár-regénye’, a Felleg a város felett, nem töredékben maradt mű, nem is ez idő tájt készült, s – Juhász Andrea kifejezésével – nem a „Trianon-szindróma” munkál benne. Vegyük sorra! Abban, hogy Kunczot a Nagy Háború után Kolozsvárt találjuk, egy nagyobb koncepciót is sejthetünk – mutatott rá pár éve Filep Tamás Gusztáv,6 mégpedig a Bánffy Miklós kultúrpolitikai programja kidolgozásában és megvalósításában vállalt feladatra utalva. Bánffy csak 1926-ban települt végleg haza, de sokat mondó, hogy amikor a volt külügyminiszter 1923-ban egy rövid ideig feltűnik a kincses városban, Kuncz komoly cikkben hívta föl rá a figyelmet.7 Ezt valószínűsítheti egyfelől az, hogy Bánffy – emlékiratai tanúsága szerint is – ekkoriban dönthetett a végső hazatérés mellett, másfelől pedig az, hogy Kuncz sokáig budapesti kultuszminiszteri engedéllyel ment (már 1922-től) éveken át tartó fizetés nélküli szabadságra Kolozsvárra. Mindemellett természetesen a kettőjük közötti további kiváló emberi és szakmai munkakapcsolatot is megemlíthetjük. Tény ugyanakkor, hogy a polihisztor Bánffy/Kisbán Miklós – Kós Károly visszaemlékezése szerint is – Kuncztól származtatta magát a Helikon megteremtésének az ötletét Erdélyben, s erről írásban is vallott Kuncz halálát követően a lapban, aminek főszerkesztője volt.8 Kettejüknek döntő szerepe volt a helikoni gondolat kiteljesítésében, az irodalmi transzilvanizmus – később sokszor félreértett – minőségelvű kidolgozásában, s a gyakorlati eredmények (így az Erdélyi Szépmíves Céh és a havi folyóirat) létrejöttében.

 

A jó diplomata, a politikai és irodalmi platformokat egybebékíteni tudó egyén mellett a bohém és könnyed, játékos és vitázó kedvű Kunczról sem szabad ugyanakkor elfeledkeznünk. Németh Andor írta róla a Nyugatban: „Ugy láttam utoljára, ahogy gyerekszemmel Kolozsvárt először láttam: világfinak, könnyűnek”9. A diplomata világfi munkássága a húszas években a literary gentlemantől (e találó kifejezés is Nagy Andortól származik) a jó helyzetfelismerő reálpolitikuson át a tudatos irodalmi kanonizátorig terjed: 1928-as ismert összegző cikke Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában már valós listakánonját adja az addigra befutott, jó értelemben véve általa is „menedzselt” erdélyi szerzőknek. Gaál Gábor, aki a „világnézeti lap”,10 tehát az Erdélyi Helikonnal ellenlábas Korunknak ekkor még nem szerkesztője, csak szerzője, éles polémiába is kezd vele emiatt, többek közt a másik emlékiratíró, Markovits Rodion képletes és valós mellőzése kapcsán, s a kidolgozott „transzszilván” eszmerendszer szűkösségét kérve számon. De az ellenfél, a vitázó Gaál is azt írja pár évvel később, hogy ez az utolsó 7-8 esztendő, amíg Kuncz Erdélyben ténykedett, ez volt „élete esszenciája”.11

 

Kuncz fájóan érezte ugyanis a babitsi térkép szerinti és a lélek szerinti ország különbségeit.12 Erdélyisége amolyan köztes utat jelentett Áprily Lajos tájtranszilvanizmusa és a Kós Károly féle ország-transzilvanizmus közt,13 de inkább az előbbit érezhette sajátjának. Értékelése Áprily Lajosról is azt mutatja, hogy a kulturális tradíció megkerülhetetlen tényezői közt valaminek a folyományaként képzelte el a legfontosabb korabeli erdélyi szerzők líráját (ez esetben főként a Nyugaténak), ugyanakkor ezáltal is a mindenkori magyar irodalmi egységet és kulturális emlékezetet kívánta hangoztatni – amit kritikustársa, Schöpflin Aladár is kiemelt vele kapcsolatban. Erdélyiségét eleve nem önmagában hangoztatandó üres frázisnak, hanem komoly, az idők szavának megfelelő, aktualizált tartalommal megtöltendő értéknek gondolta, ilyenformán átmenetnek, s nem valami öröktől fogva adottnak. A kidolgozott transzil­ván szemléletben ez az erdélyiség persze valós történeti értékekkel és eltörölhetetlen múlttapasztalattal rendelkezett, amibe kapaszkodni lehet, de megnyugodni nem: az üres szópuffogtatások és romantikus nagyotmondások helyén Erdély (és Kolozsvár) lakosaira, közösségére – a közeljövőt tekintve ugyanis – minden korábbinál nagyobb kihívások vártak. Kuncz ebben vállalt mérhetetlenül fontos szerepet a két világégés közt: a közösséggé kovácsolásban. Sokszor saját írói ambícióit is háttérbe szorítva, zárójelezve. Talán ezért gondolhatták úgy sokáig, hogy íróként „inkább a tervek és az álmok embere, mint az alkotó munkáé”.14

 

Schöpflin nem tudhatta, hogy az egyéni, szépírói munkakedv mindig is megvolt, legfeljebb kényszerűen háttérbe szorult vagy lappangott, mint a kéziratban maradt munkái is Kuncznak. Előbbire jó példa a főmű mellett másik nagyepikai alkotása, ún. Kolozsvár-regénye – a Felleg a város felett – is, mely először folytatásokban az Erdélyi Helikon 1929–30-as lapszámaiban jelent meg,15 de szerzője a 20-as évek legelejétől folyamatosan dolgozott rajta. Sokáig a kortársak visszaemlékezései is – így Kovács Lászlóé is – továbbéltették viszont azt a gondolatot, hogy élete utolsó periódusában fordult leginkább befelé, s ekkor kezdte megírni szépirodalmi munkáit.16 Ma már tudjuk, hogy mindkét nagyepikai műve „nagyjából egy időben, talán párhuzamosan, vagy gyors egymásutánban íródott, s mindkettő a háború után.”17

 

Felleg a város felett trilógia első részének olvasóit a kezdetektől foglalkoztatta, hogy vajon miképpen folytatódott volna a mű, jóra, avagy még rosszabbra fordult-e volna a kincses város és a főhős félbehagyott, el nem rendezett sorsa. A regény ugyanis a mindenki által Kolozsvárral azonosított fiktív Oltváron játszódik. Az 1913 szeptemberében, a tanév első napján kezdődő regénybeli cselekmény főhőse, az idegenből érkezett új iskolaigazgató, Szentgyörgyi Tamás, akinek első konfliktusait, lángoló érzelmi életét karácsonyig követjük nyomon a trilógia első, „kegyeleti okokból” nyomtatásban önállóan is kiadott kötetében. Többen úgy vélték – köztük a monográfus Pomogáts Béla is –, hogy valószínűleg a háború lesújt majd a főszereplőre, a regényhármas vége pedig már a Trianon utáni Erdélyt kellett volna, hogy bemutassa, ha az elkészült volna. A címben szereplő felleg-motívumot a harmincas évek legeleje óta úgy értelmezték ugyanis, hogy az a trianoni döntést, Erdély elcsatolását előrevetítő helyzet metaforája…

 

Jelentem: a trilógia minden valószínűség szerint elkészült még Kuncz életében. A tavalyi új kiadás előkészítése során a mű mindmáig nem ismert töredékei bukkantak ugyanis elő Jancsó Ele­mér kolozsvári irodalomtörténésznek az OSZK Kézirattárában őrzött hagyatékából. A szövegrészek erősen hiányosak, s letisztázásra szorultak volna még nyilván, de azt bizonyosan állíthatjuk, hogy nem a húszas évek legvégén kezdte el írni szerzőjük a művét, s nem is egy torzóban maradt munkáról beszélünk: a kéziratos második rész végén található dátum: 1917. január 10.! Létezik tehát a korábban meg sem írtnak hitt második rész egy bő töredéke, sőt, még a harmadik részből is fennmaradtak oldalak. Bebizonyosodott továbbá – írja Juhász Andrea, a kötet szerkesztője –, hogy a mű ötlete és első változata „a háború, a francia internáltság idejében, nem pedig a húszas évek Erdélyében született.”18

 

Fontos szempontunkból az is, hogy Kuncz munkája kimutathatóan ihlette Bánffy 1930-as években publikált monumentális történelmi tablóját, trilógiáját is (Erdélyi történet), bár annak cselekményszála időben éppen az első világháború kitöréséig tart, míg a Felleg akkortájt kezdődik, mintegy Kuncz­ék saját valós történetét, internálását is beleszőve a műbe. A főhős, Szentgyörgyi Tamás Kuncz mása ugyanis, „regénybeli avatárja”,19 aki finom lélek, tanár- és művészember, aki egyszerre szemléli a világot a művész szemével és érzékenységével, s akit szintén Franciaországban ér a kitörő Nagy Háború híre. E párhuzamot illetően fontos mellékszereplő Abáty Andor is, az erdélyi mágnás, akinek az eredetijét, valóságbeli ihletőjét többen éppen Bánffy Miklósban és Dózsa Endrének (Kolozs megye alispánjának), azonos nevű fiában is felfedezni vélték már. Pomogáts monográfiájában is megjegyzi, hogy Abáty, a dekadens erdélyi főúr Bánffy Miklós saját néven, s nem korábbi írói álnevén jegyzett regénytrilógiájának főhősére emlékeztet. Vagy éppen fordítva… A két szereplő neve is hasonló hangzású. Az Erdélyi történet főszereplője, Abády Bálint persze önéletrajzi ihletésű regényhős Bánffy trilógiája esetén, aki saját jogon vont keserű mérleget a magyar arisztokrácia történelmi szerepéről. Az analógiák sora mindenesetre mindvégig kimutatható: Kuncz regényében fontos szerepet játszik Alvinczy Magda grófnő, aki öntörvényű, modernül emancipált és aktív özvegyasszony, s aki végső soron szerelmével kiragadja beteges halálvágyából Abátyt, hiszen nagyralátó terveihez épp megfelelő segítőt lát a grófban. A grófnő valóságbeli megfelelője valószínűsíthetően a XX. század első felének erdélyi „nagyasszonya”, Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola lehetett. Bánffynál Milóth Andrienne ihletője ugyanő: valóságos díva és ez esetben valóságos szerelem – mint tudjuk.

 

Kuncz regényében a Kolozsvár-helyszínek elsődlegesek ugyanakkor. A Felleg legelső oldalaitól a helyszínek is könnyen beazonosíthatóak. Oltvárról megtudjuk, hogy „egykor egy érdekes külön kis országnak történetében vezető szerepet játszott”, a főhős egy olaszos nevű szállodában, a Tartiniban szállt meg (ahol 1847-ben Petőfi is ifjú feleségével), a közelben van a város híres temetője és a főtér gótikus temploma. Ezek mind Kolozsvár jól felismerhető nevezetességei, helyszínei, melyek a kulturális emlékezetben az összevont értelmezést eleve adottként határozzák meg. A várost ismerők a regényt olvasva képzeletben végigjárhatják a város jellegzetes történelmi helyeit: a házsongárdi kioszkot, a Fellegvárat, a Klinikák sorát, de feltűnik a kaszárnya, a Tanítók Háza, a kéttornyú piarista templom és az új színház is, mellettük a Törökvágás és még számos utca és épület.20

 

Bánffy nagyregényében kevesebb a közvetlen analógia a helyszíneket illetően (legalábbis a Kolozsvár-helyszínek vonatkozásában), fontosabb ugyanakkor, hogy ezen időszakban született egyéb, sokáig kiadatlan szépirodalmi rövidprózai munkáiban is „kísérletező” vénája, formabontó, formateremtő ereje jelentkezik. A Reggeltől estig című kisregénye például 1927-es, tehát hazatérését követően születik.21 A mű struktúráját két ellentétes erő formálja, egyrészt Kisbán feltördeli az események hagyományos időrendjét, másrészt zsúfolja, csiszolja, kerekíti a feszültséget, amint a két síkon vezetett két ikernővér, Mária és Magdolna életútja tragikusan keresztezi egymást. A kisregényben a múlt, a minduntalan felbukkanó emlékképeivel a látszat-harmónia felszínen maradó vonulatát képezi csak meg, a lényegi részek a prousti emlékezés-technikával világítanak a mélybe, az ottani démoni zárt világ tárnáit tárva fel. A kisregény franciás könnyedsége, pongyolaságtól mentes hullámzása ugyanakkor előrevetíti az 1931-es, Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléját is, az apokrif emlékiratként ismert novellafüzért, mely régies, reneszánsz kori álarcában és humoros történeteiben már nyíltabban a jelen fonákságait hivatott kigúnyolni, s amelyben Bánffy egy Dürrenmatthoz illően oldja meg a helyzetet, akkor is, ha Apafi Mihály korának nyelvén szól látszólag. Ezt emelte ki találóan Schöpflin Aladár is, aki ugyanakkor irodalmi luxuscikknek nevezte a művet, amire igen nagy szükségünk van, Pesten és Kolozsvárott egyaránt.22

 

A gyermek Jékely épp e „visszatéréseknek” és sikereknek a tanúja a húszas évek derekán-végén, az évek folyamán az ő gimnazista énje látja az atyai házban gyakorta Bánffyt és Kunczot, főként az utóbbit, aki példaképe is az ifjúnak, s akiről később egyetemi szakdolgozatot, illetve bölcsészdoktori értekezést ír 1933-ban, már Budapesten, ahol szintén Eötvös-kollégista lesz, akárcsak egykoron Kuncz. A mániákus naplóíró Jékely első, tizenévesen írt naplójának legelső lapján is szerepelteti őt, mint akivel az édesapa Áprily mellett többször kirándult a közeli erdőkbe.

 

Mindhárman prózaírók, irodalomszervezők, szerkesztők. Sok más feladatuk mellett persze. Kuncz és Jékely fordít is, Bánffy pedig maga a reneszánsz egyéniség, aki a képzőművészettől a színpadi díszletekig, a könyvillusztrációtól a zenéig, s persze a drámai műfajok és a rövidpróza után (első novelláskötete 1914-es) a nagykompozíciójú regénytrilógiáig minden műfajban maradandót tud alkotni. Élményeik és ihletanyagaik sokszorosan kötik őket Kolozsvárhoz, a városhoz, mely tulajdonképpen egyedül Bánffynak a szülővárosa. Szépírói munkásságuk a visszatérés és a hely motívumát, ihletforrását bőséggel tükrözik.

 

A prózaírók sorát folytatva, Jékelyről is elmondható, hogy a visszatérés időszaka termékeny az életmű szempontjából,23 akkor is, ha esetében elsősorban egy költő prózájáról kell beszélnünk. Ő ugyanis – Szerb Antal találó jellemzése24 szerint is – mindvégig „a lírikus agyával gondolkodik, lát és láttat”, akkor is, ha epikus műfajt művelt. Ehhez legfeljebb azt tehetnénk hozzá, amit a kortárs Weöres Sándor írt már az első Jékely-verseskötetről, hogy ez a költőiség, ez a „lakozás” az ő esetében, eredendő. Nem tud ugyanis másképp, tehát „nem költőien” megszólalni még magánleveleiben, jegyzeteiben, naplórészleteiben sem. Nála a vers ugyanis nem az agynak, hanem az idegeknek, a hátgerincnek szól,25 s ehhez mérten a prózája s még családi feljegyzései is jókora lírai én-élménnyel, szubjektivitással és költőiséggel telítettek. Bensőséges érdeklődése az elmúlás, az örök vagy ideiglenes halál és az álomforma sejtelmek, homályos lét- és tudatállapotok iránt, tehát eleve ifjúkora primér élményei és helyszínei iránt mindvégig fogékonnyá tették, örök kapcsolatot tartva fenn a valós vagy szellemi Kolozsvárral, Nagyenyed után kamaszkora kedves helyszínével. Az 1941–1946 közti kolozsvári korszak az ő esetében is a visszatérés ideje: a „szép otthonosság” és a „zsoli kolozsvariensis” ideje.26 Két elbeszéléskötet (A házsongárdi föld; A halászok és a halál), valamint egy kisregény (Minden múlandó) születik ekkor, ebben az időszakban. Termékeny évek, háborús borzalmak közt is. A rövidpróza évei ez esetben is, érthetően, hiszen egy regény nagykompozíciójához nyugodtabb időszakok kellenének…

 

*

 

A magyar irodalom Kolozsvár-láncolatát nem kevés időbe kerülne akárcsak vázlatosan is felsorakoztatni. Elegendő lehet példáim mellett e korszakról szólva az adott helyszín és közös hagyományszegmens, valamint kulturális identifikációt nyújtó emlékezet mellett végezetül generációk összefüggéseire rámutatni. Ahogyan a gimnazista Jékely figyelte Bánffyt és Kunczot 1930-ban, úgy figyeli majd a piaristáknál érettségire készülő Poszler György (bő 11 évvel később) immáron a „visszatérő” Jékelyt, illetve mellette Bánffy ténykedését, aki lendületesen, de a helikoni elveihez és kritikus énjéhez hűen szervezte ekkor is, a „visszatért Kolozsváron” is a Könyvnapokat. Bánffy is, Kuncz is, Jékely is, s persze nemrég Poszler is Budapesten távozott végül e földi életből: egyikük sem tudta volna függetleníteni magát a város nyújtotta kulturális-történelmi közegtől, a gyermekkor vagy fiatalkor meghatározó élményeitől, a hely szellemétől mint olyan. Elhagyásuk és/vagy visszatérésük képletes volt csupán, a valóságban mindannyian kolozsváriaknak gondolták és mondották magukat.

 

 

Jegyzetek

* A tanulmány eredeti formája előadásként hangzott el az „Árdeli tűnt Athén”. Kolozsvár-dialógusok című konferencián, a FISz és az E-MIL szervezésében, 2017. május 22.-én.

1 Az eredeti gépirat, kéziratos javításokkal az OSZK Kézirattárának Jékely-fondjában található két tisztázatban is, nyomtatásban Lásd többek közt: Jékely Zoltán, A Bárány Vére. Szépirodalmi, Bp., 1980, 190–192.

2 Vö. Márton László: Az elbeszélő hová menekül?, Magyar Lettre International, 29. szám, 1998, nyár.

3 Vö. Heller Ágnes: Van-e a civil társadalomnak kulturális emlékezete?, Kritika, 2001/3, 16.

4 Vö. Gyáni Gábor: Esemény és narratíva: a múlt és jelen mint nézőpont. In: Esemény és narratíva. (szerk. Rainer M. János – Kötél Emőke), Gondolat-OSZK, [Bibliotheca Scientiae et Artis 4.], 2013.

5 Vö. Ricoeur, Paul: A szöveg világa és az olvasó világa, In: UŐ: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Bp., 1999. 310.

6 Vö. Filep Tamás Gusztáv: Egykönyvű író-e Kuncz Aladár? In: Egy márványdarab, OSZK- Kriterion, [KAÖM II.], Bp.–Kolozsvár, 2015. 10–11.

7 Vö. Kuncz Aladár: Kisbán Miklós. Legújabban lásd In: UŐ: Erdély az én hazám. Válogatott tanulmányok és cikkek, szerk. Pomogáts Béla, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2013, 166–168.

8 S ahová 1929-től, Áprily Budapestre költöztével, ő kéri fel Kuncz Aladárt szerkesztőnek. „Valóban ő volt az Erdélyi Helikonnak szellemi vezére, ki a háttérből úgyszólván láthatatlan szálakon vezette a mi működésünket.” Vö. Bánffy Miklós írását: Kuncz Aladár. Erdélyi Helikon, 1931/ 497–498, illetve lásd még: Kuncz Aladár emlékezete, (s.a.r. Pomogáts Béla), Polis, Kolozsvár, 2013, 11–12.

9 Vö. Németh Andor: Emlékezés Kuncz Aladárról, Nyugat, 1933/13–14., illetve: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00560/17518.htm

10 Szerb Antal ismert, Magyar irodalomtörténet című emlékezetes, pályadíj-nyertes munkájában minősíti így a lapot, nyilván nem véletlenül.

11 Vö. Gaál Gábor emlékezését In: Kuncz Aladár emlékezete, i.m., 89-90.

12 Lásd erről Babits Mihály: Magyar költő kilencszáztizenkilencben. Vita és vallomás című írását, illetve Hazám! című versét.

13 A distinkciót Szabédi László vezette be ismert transzilvanizmus-kritikájában, mintegy önálló Erdélyország és az Erdély mint különös szín tekintetben, utóbbit az összmagyar szemléleten belül. Részletesen lásd többek közt: Kántor Lajos: Konglomerát. Erdély. Kossuth, Bp., 2012, 43–44.

14 Vö. Schöpflin Aladár: A fekete kolostor. Prágai Magyar Hírlap, 1930. június 7., 8.

15 Könyvalakban pedig csak szerzője halála után, 1931-ben, jelezve, hogy egy eredetileg trilógiának szánt regény első, de önmagában is megálló részét vehetik kézbe az olvasók, illetve Kovács László révén tévesen azt is, hogy az első regény folytatása sajnálatosan nem készülhetett el. Az utóbbi évek kutatásai – Juhász Andrea révén – bizonyították, hogy a regénytrilógia második és harmadik részének töredékei (mai tudásunk szerint legalább 69 oldalt kitéve) megtalálhatóak az OSZK Kézirattárában őrzött egyik hagyatékban. A Kuncz Aladár Összegyűjtött Munkái könyvsorozat [OSZK–Kriterion, Bp.–Kolozsvár, 2014. Sorozatszerkesztők: Boka László, Filep Tamás Gusztáv] harmadik kötete ezt az űrt pótolva adta közre a töredéket és a regény minden eddiginél teljesebb változatát 2016 nyarán, Juhász Andrea szerkesztésében és bevezetőjével.

16 Vö. Kovács László, Felleg a város felett. Erdélyi Helikon, 1931, 725–727.

17 Lásd erről Juhász Andrea: Az irodalmi művek titkairól. Bevezető Kuncz Aladár Felleg a város felett című regényének új kiadásához. In: Felleg a város felett, OSZK- Kriterion, [KAÖM III.], Bp.,–Kolozsvár, 2016.

18 Uo.

19 A találó kifejezést Juhász Andrea használja.

20 Lásd Juhász Andrea idézett, bevezető tanulmányát, In: Felleg a város felett, OSZK- Kriterion, [KAÖM III.], Bp.,–Kolozsvár, 2016.

21 De Erdélyben csak 1981-ben jelenhet meg, Sőni Pál előtanulmányával. Vö. Bánffy Miklós: Reggeltől estig – Bűvös éjszaka. Két kisregény. Kriterion, Bukarest, 1981.

22 Vö. Schöpflin Aladár: Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, Nyugat, 1932, I. 113.

23 1937-es az első Jékely-prózakötet, a Kincskeresők.

24 Vö. Szerb Antal: Jékely Zoltán: Kincskeresők. Válasz, 1937. November, 715.

25 Vö. Weöres Sándor: Éjszakák. Jékely Zoltán versei, Nyugat, 1937/3. illetve: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00614/19506.htm

26 Több, édesapjáéknak szóló magánlevele végén így köszön el, így írja alá Kolozsvárról küldött leveleit ezen időszakban.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében