Részlet az Áramszünet című regényből
Talán ideje elárulnom, hogy Czeredi Hunor Gábor a nevem és olykor nem csak össze-vissza jegyzetelek, de tárcákat is írok, amelyeket oroszlánrészben a világhálón olvasható folyóiratokban, fórumokon, kisebb részben nyomtatott orgánumokban publikálok és a CHG névjellel szignózok, miután a csendestársam szerint nem vállalhatom föl őket a saját nevemmel, mert az vélhetően ártana a karrieremnek. Karrier alatt esetemben azt kell érteni, hogy egy aprócska, használt és új kiadású kötetekkel egyaránt kereskedő könyvesboltot vezetek szülővárosom és élőhelyem, Szeged belvárosának szélén. A csendestársam úgy véli, ha könyvárusként és antikváriusként nem akarok elveszíteni egyetlen potenciális vevőt sem (márpedig ezt nem akarom), óvakodnom kell a nagyobb nyilvánosság előtti véleménynyilvánítástól. Márpedig a tárcában a szerzőnek föl kell vállalnia a véleményét, miáltal óhatatlanul összeütközésbe kerül számos emberrel, akik másképpen gondolkodnak, mint ő és esetleg bosszúból nem vásárolnak majd nála. Mivel az üzlethez a tőkét ez a bizonyos csendestárs biztosította és a cégnek hajszálpontosan a felét birtokolja, nincs jogom vitatkozni vele. Ez a dokumentum viszont, amelyen hébe-hóba, mikor kedvem szottyan hozzá és az időm is engedi, dolgozom, biztosan nem jut majd el hozzá; ennélfogva itt, a laptopom képernyője előtt bátran vállalhatom magamat és gondolataimat.
Írhatnám, hogy unalmamban fogtam bele ezekbe a följegyzésekbe. Január van, ilyenkor unatkozik az ember. Valójában azonban nem ez az igazság. Ha őszinte akarok lenni (és az!), el kell árulnom, hogy szeretném megfejteni, mitől lesz semmivé a világunk, egyúttal szeretném fölmutatni egy-két elemét mindannak, ami a szemünk előtt, mi több, a kezünk között foszlik szét. 2015-öt írunk, az euroatlantinak vagy egyszerűen csak nyugatinak nevezett kultúra a végét járja. Egy szétfoszló világ foszlányait igyekszem begyűjteni, mielőtt végképp eltűnnek a szemünk elől. Cefetül nehéz és sikerrel alig kecsegtető vállalkozás, mégis ez az ok, amiért létrehoztam ezt a dokumentumot a laptopom merevlemezén. Akár töredezett, hiátusokkal és kitérőkkel terhelt önéletírásnak is tekinthető mindaz, amit gépelek. Régebben keletkezett szösszeneteimet, talán olykor tárcáimat is ideollózom majd, ha kedvem tartja. Azt már előre látom, úgy leszek őszinte, hogy néha hazudni fogok. Nem akaratlagosan, de tiszta szívvel és mély meggyőződéssel, a félrevezetés legkisebb szándéka nélkül. Nem fogok a kronológiához ragaszkodni, nem próbálom áthidalni a szakadékokat, amelyek emlékezetemben (és az életemben) tátongnak. És meglehet, az sem egyértelmű (már most, az elején sem), hogy CHG, a tárcaíró, vagy Czeredi Hunor Gábor, a könyvárus ül a laptop előtt. Mert bár mindkettő én volnék, az életrajzaik alapján ez az azonosság erősen kétséges. Ennek bizonyságául álljanak itt a curriculum vitae-k.
CHG életrajza, melyet néhány, tárcáit közreadó médium közöl, így néz ki: közíró, filozófus és életművész. Nevéből csak három betű ismeretes, ám általános vélemény szerint e három sem a sajátja, inkább a jeles latin-amerikai forradalmár, Ernesto Che Guevara iránti tiszteletének jele. Tárcákat jegyez, aztán elveszíti őket. Egyesek szerint a Vörös Hadsereg Frakció (németül: Rote-Armee-Fraktion, röviden RAF) utolsó sejtje, mások szerint az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, azaz IRA) és a Baszkföld és Szabadság (Euskadi ta Askatasuna, vagyis ETA) nevű szervezetek összekötője, ismét mások úgy vélik, nem létezik. Mindazonáltal közismert figura Szegeden, a Googol utca egyik elhagyott lakását lakja.
Míg Czeredié, melyet élete folyamán egy-két álláskereső pályázathoz csatolt, a következőképpen hangzik: Szegeden született 1971. március 26-án, szülővárosában folytatott általános és középiskolai tanulmányait követően negyedszeri próbálkozásra vették föl a szintén szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-könyvtár szakára. 1996-ban szerzett diplomát. Ezt követően három évig a szentesi városi könyvtár munkatársa volt, majd két esztendeig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban dolgozott. 2001 óta a szegedi Dzsehuti Könyvkereskedés és Antikvárium üzletvezetője. Családi állapotát tekintve elvált.
CHG életrajza halálosan pontos és kifejező, Czeredié ezzel szemben sablonos és a bugyutaságig semmitmondó. Szinte minden élet hiányzik belőle. Hiányzik többek közt, hogy miért csak negyedszerre vették föl a főiskolára, vagy hogy miként került Szentesre, hogyan jutott Budapestre, s mi okból tért haza, hányszor vált el. Még nem vagyok biztos abban, hogy ezekből a jegyzetekből mindez ki fog derülni – jóllehet azt, hogy fönnáll a lehetősége, botorság lenne tagadni.
Dzsehuti egyébiránt Thotnak, a bölcsesség és az írás istenének eredeti egyiptomi neve, egy bizonyos olvasatban, hiszen az óegyiptomiak, amiképpen valamennyi ókori keleti nép, csak a mássalhangzókat jelölték. Nem hiszem, hogy ez a nagyhatalmú istenség vezetné az ujjaimat, amelyek a billentyűkön matatnak, arra azonban büszke vagyok, hogy a bolt, állhatatosságomnak köszönhetően, az ő nevét viseli. Mint föntebb említettem, írhatnám, hogy unalmamban fogtam bele ezekbe a följegyzésekbe, de igazából nem így van. Nem is újévi fogadalom gyanánt, noha január eleje volt, amikor belevágtam. Még mindig januárt írunk, ez egy cefetül hosszú szakasza minden esztendőnek, odakinn gyöngén havazik. Négy évvel múltam negyvenéves, s mind jobban vágyom az időutazásra, egyre inkább szeretnék visszatérni huszonegynéhány évvel korábbra, mikor még minden lehetett volna, mikor még bármit el tudtam képzelni. Sem a minden, sem a bármi nem valósult meg. Voltaképpen a semmi valósult meg. Ha lehántjuk életünkről a rétegeket, a semmihez jutunk, akár a hagyma esetében. Vigasztalanná válik az ember, ha ebbe belegondol.
Éppen ezért kevesen gondolnak bele. Ami kényelmetlen, az elavult, szép új világunk márpedig a kényelem kora.
– A gondot és a gondolatot egyaránt sutba kell vágni – jegyezte meg egyszer valaki, talán Nosferatu, akivel könyvtár szakon kétszer is együtt buktunk az Osztályozás nevű tantárgyból (amelynek keretében az előadó szándéka szerint az ETO, azaz az Egyetemes Tizedes Osztályozás rejtelmeibe vezettettünk volna be). – Sutba kell vágni, mert úgy lesz az élet szép. Olyanformán szép, mint a pornószínésznők, de attól még szép...
– Igazad van, vámpírok vámpírja – feleltem neki akkor, s most is így gondolom.
Nosferatut a személyi igazolványa tanúsága szerint Elekes Miklósnak hívták, becenevét az átlagosnál jelentősen hosszabb szemfogainak köszönhette. Népszerű alakja volt a főiskolának, talán bornírtsága és fekete humora miatt. Jómagam is erősen kedveltem. Ma is összeszorul a torkom, valahányszor eszembe jut, mi lett a sorsa. Lassan két évtizede halott. Alighogy végeztünk a főiskolával, Nosferatut elgázolta egy autó, amelyet egy betépett kiskorú vezetett. A kiskorú azóta nagykorúvá érett és sikeres vállalkozást vezet. Nosferatut bezzeg szétrágták a férgek.
****
– Új év, új remények – mondta Sonka komám két évvel ezelőtt, Szilveszter éjjel, két hónappal Myra távozása után, azzal elrohant a budiba kipisálni a benyakalt 7-8 üveg orosz pezsgő egy részét.
– Új év, új remények – motyogtam magamban én január másodikán a Mars tér reggeli káoszában, egyik kocsiállástól a másikig lődörögve, keresve a kübekházi buszt, hová érkezik.
Körülöttem százasával tébláboltak a népek, kutattak a járat után, amivel indulniuk kell iskolába, munkába, hová tették át, honnan indul. Tanácstalan emberek ténferegtek az aszfalton, ingerült buszsofőrök feküdtek a dudákra, a varjak, csókák értetlenül figyeltek a lámpaoszlopokról. A kocsiállások (bár a volánosok a mindenhová kiragasztott közleményen, amelyen tudatták az utazóközönséggel, hogy megváltoztak a menetrendszerű helyközi járművek kiindulópontjai, kocsi állásnak írták, ami, ugye, Kocs községben leledző munkahely), szóval a kocsiállások után kajtatók lökdösődtek, anyáztak. Bizonytalanul nézelődtem, míg végre megpillantottam a Kübekháza-táblát, loholtam, átvettem a sofőrtől a csomagot, amit a Hangyás küldött (kolbász, hurka, szalonna), egy kétszázast csusszantottam a gépkocsivezető markába, s már inaltam is. Jól esett a hideg, ha nem kellett volna erősen figyelnem, nehogy föllökjek valakit vagy az autók alá masírozzak, behunytam volna a szemem. A bódék előtt romos arcok imbolyogtak, egy lehányt zakójú férfiú szerelmesen ölelte a villanyoszlopot. Cicanadrágos lányok vihogtak rajta, szinte villogott a párducminta. Riadt tekintetű kutyák osontak az emberek lábai között, ha valahol eldurrant egy-egy elkésett petárda, összerezzentek, besompolyogtak a kapualjakba. Korcsok, fajtatiszta ebek, kicsik és nagyok, nyakörvvel és anélkül, végtelen félelemmel a szívükben és kiszolgáltatottan. Egy munkába igyekvő asszony felháborodva ordított egy részeggel, aki állítólag megfogta a mellét. Szorongattam a csomagot, benne a hurka, kolbász, szalonna, mögöttem három-négy kutya sorakozott, szerelmes tekinteteket vetettek rám és a pakkomra, díszkísérettel vonultam hazafelé. Az utcánkba fordulva még megpillanthattam, ahogy Miki bácsi éppen fölmászik az elektromos biciklire, narancssárga kosarával bevásárolni indul a piacra. Köszöntöttük egymást, boldogságos újesztendőt kívántunk. Új év, új remények, gondoltam, s mögöttem a kutyák letelepedtek a járda szélére, amíg kinyitottam a kaput, sóvár szemeik égették a hátamat, miközben másztam föl a lépcsőkön. Nehezen találtam a saját ajtózáramba, lüktetett a halántékom, a disznóságok nem fértek a hűtőmbe.
Új év, új remények, mantráztam magamban, az ablakom alatt négy-öt kutya panaszosan nyüszített, és Sonka komám bebocsátást kért a lakásomba. Sajátosan kopogtatott, mint mindig.
Sonkát hivatalosan Tóth Endrének hívják és már bölcsődébe is együtt jártunk. Azután az óvoda, az általános iskola, majd a gimnázium következett. Mindet együtt csináltuk végig. Nevezhetném barátságnak, ami köztünk van, de én inkább azt állítom nagy óvatosan, hogy megszokás. Érettségi után Sonka a szomszédos Hódmezővásárhely főiskolájára jelentkezett, föl is vették, lett belőle állattenyésztő üzemmérnök, de mire kezébe kapta a diplomáját, Magyarországon épp kezdték szétverni a mezőgazdaságot. Boszorkányos ügyességgel és pillanatok alatt végeztek is vele. Sonka ösztöndíjjal kiment Walesbe tanulni, aztán néhány évig Ausztráliában élt, egy nagybirtok jószágigazgatója lett, hazaküldött leveleit „Mr Sonka, jóságigazgató”-ként írta alá. Szemérmetlenül sok pénzt keresett, s mikor 1999-ben hazatért, gazdag embernek számított. Két esztendő múlva az ő tőkéje tette lehetővé a Dzsehuti megnyitását. Azóta társak vagyunk. Ő a világ legszószátyárabb csendestársa.
Ahogy beengedtem a lakásba, rögvest megtöltötte életem terét, kiszolgálta magát kávéval és röviditallal, fingott, böfögött, találomra levett egy könyvet a polcról és elvonult vele szarni. Mikor végzett, ömlött belőle a szó, mint mindig. Nem nagyon figyeltem rá. Nem is igényelt figyelmet. Beszélni szeretett. Azt, persze, nem bánta, ha van, aki hallgatja, ugyanakkor nem várta el, hogy az illető meg is hallja, amit mond. Miközben beszélt, sütöttem hurkát és kolbászt, krumplival. Mialatt sült, Sonka végig pofázott, én Myrán tűnődtem. Előfordult, hogy hiányzott. Nem is értem. Amikor elkészült az étel, jóízűen elfogyasztottuk. Savanyú uborkával, friss barna kenyérrel. Dreher Classic sörökkel öblítettük.
– Így élünk, bazmeg – jegyzete meg Sonka a kolbászzsírt törölgetve a szája széléről. – És végső soron nem is rossz élet ez.
Erre azért ne vegyünk mérget, gondoltam.
