Régóta közismert („ismeretgyakorlati”) tény, hogy a legostobább hamisítások, rágalmak nem a jámbor olvasóktól, a nagyközönség széles soraiból származnak, hanem válogatott, hivatalosan is tudományosnak tartott körökből. Majdnem nyolcvan esztendővel ennekelőtte, első gimmnazista koromban, egy különben kedves és művelt magyarnyelv- és -irodalom-szakos tanárunk azzal szórakoztatott, hogy: élt valaha egy nagyon nagy nemzeti túlbuzgalomban szenvedő történettudós-féle lény, aki olyasmiket tanított, hogy a hajdani babiloni uralkodónak, Nabukodonozornak a neve azt jelentette, hogy „ne bolondozzon az úr”, Karthágó neve pedig abból jött, hogy: Kard hágó... És így tovább.
Később azt tapasztaltam, hogy visszamenőleg még legalább egy fél évszázadra, mindenkinek volt egy jópofa magyartanára, annak meg egy nagyhírű professzora, akitől ilyen ismereteket szerezhetett. Még a drága jó, kitűnő kritikai érzékű Szerb Antalt is behúzta diákkorának valamelyik bálványa, mert, bár mosolyogva, de Horvát Istvánt a „nemzeti romantika mithológiai szörnyeként” említi; aki még a bibliai Dávid királyt is székelynek tartotta!
Volt az egyetemen egy kollégám, később egy nagyobb vidéki városban középiskolai tanár, sőt helytörténész is, aki valahányszor csak meghallotta egy régi történész nevét vagy bárkiét, akiben volt némi etimológiai kíváncsiság, lett légyen Ipolyi Arnold vagy Kandra Kabos, vagy éppen Csengery, kivörösödve, sőt kililulva kezdte üvölteni, s elismételte vagy húszszor: igenis azt mondta! Hogy Orsova, abból jön, hogy: „Sors lova!”
Egy ideig aztán kezdett úgy tűnni, hogy megunta „a jó nép” ezeket a marhaságokat, ám nemrég küldött nékem valaki egy évekkel ezelőtt megjelent lapkivágást egy Ludwig Emil nevű szerzőtől. Azonnal jegyezzük meg, valóban létezett még a XX. század első felében „Ludwig Emil” nevű német író, aki a nácik elől Svájcba menekült s ott is halt meg!
A mi szerzőnk pesti, s ki tudja, mely okból választotta épp ezt szerzői név gyanánt?
„Aztat” írja ez a jámbor álnevű szerző, hogy „egy Horvát István nevű alak lófejű szkithákról és lófejű székelyekről” értekezett. Ludwigunk nem is másodkézből, hanem harmadfülből tájékozódott!
Hát itt már érdemes el-elmélkedni kicsinyég. Horvát István ugyanis a „székely” szót nem népnévnek, hanem eredetileg „határőr” értelmű foglalkozásnévnek tartotta (ez valóban a nagyobb tévedései között említhető). Szerinte a székelyek etnikai neve eredetileg a „lófő” volt! Ez pedig a „lófejő” szóból jön; vesd össze a lófejő székelyek nevét a „szkithi hippomolgi” névvel, a „lófejő szkithák” nevével. (A fejő:fő analógiájaként lásd: „vevő:vő”!) A „lófő” véletlenül hangzik egybe a lóval, mert a lófő székelyeknek lovon kellett hadbavonulniok; azonban azt jelenti, hogy „főszékely”! Ennek kifejtése nem is illik egy irodalmi lapba, csak annyit, hogy az elnevezés első tagja azonos a leány és legény szavakéval. Az utóbbi összetétel „szolga” jelentésű! Vesd egybe még a hadnagy képzésével! („lény-fő”... emberfő). Ám Ludwigunk a lófejőből lófejűt csinál és máris mithológiai szörnyet teremtett!
Horvát István történészi szemléletének mindössze két alapvető tétele van. Az első a világtörténelemre vonatkozik: „Az ókorból megismert népeket nem nyelte el végülis a föld, a középkor népei pedig nem az égből pottyannak: az ókori népek léte folytatódik más neveken!”
„Nincs annyi nép, ahány népnév van!”
Nemcsak a magyar népet fedezi fel az ókor színterein, hanem pl. a németeket és szlávokat is! A szlávok miatt azonban rögtön támad egy kis afférja. Idézi egy régi lengyel szerző véleményét (történetesen egy hercegét), aki szerint a szlávot jelentő szlavin szó eredeti értelme dicsőséges, lévén a szláv karakter alapjellemvonása a dicsekedés.
Rögtön lecsap rá az ifjabbik Kollár és fejére idézi Herdert: „Aki egy népet sérteget a maga mivoltában, az az emberiséget sértegeti!” Horvát megjegyzés nélkül közli tanulmánya végén a Kollár-jegyzetet, a Herder-idézettel együtt.
Akkoriban egy Pirringer Mihály nevű udvari főtanácsos közölt A magyar nyelv ágazatai címmel egy értekezést, amely tele volt olyan kitételekkel, amilyeneket Horvátnak szoktak tulajdonítani. És milyen érdekes: egyedül Horvát száll vele szembe. Elutasítja a lihegő nemzetieskedéseket. Például, a német nyelv védelmében leírja, e nyelv roppant nagy értéke a rendkívüli határozottsága; félrehárítja pl. a szláv nyelvek durva hangzásáról leírt vulgáris gúnyolódásokat: „Hát sohasem hallott a méltóságos szerző fiatal korában Nyitrán kecsegtető kellemmel szláv nyelvet beszélni?”
Egy határon túl vége a röhögtetésnek: valami olyasmi történik ma is Horvát István körül, ami elképesztő, hihetetlen, gyalázatos. Hogy egyetlen tudományos fórum sem vizsgálódott felelősen ebben az ügyben! Több mint százhetven esztendőnek kellett eltelnie úgy, hogy – ne történjék semmi ebben a bődületes ügyben!
Pótészrevétel
Működött ugyanabban a korban egy Horvát Ádám nevű szerző is. Főműve: A magyarok története Magóg pátriárkától Szent Istvánig. (Vagy valami hasonló.) Feltehetően neki is tulajdonítható a Horvát Istvánra rákent zöldségek egy része. Sajnos egy árva doktorandám sincsen, aki ilyetén irányból utánanézhetne régi könyvtárakban. Én magam aggsági okokból négy-öt éve utánanézés-képtelen vagyok.
