Gránátalma-kosár
Héra földöntúli alakját
mesébe formázta a fáma,
s lőn az isteneknek eledele,
a nagy Dárius kamrájában
míves kéz véste tiarára.
Zöld ujjú Aphrodité nyomán
fenséges bokor ült a humuszon,
s a legfelső levélpár intim
hajlatában nagy, gömbölyded
bogyók híztak pirosló harmaton.
Gyöngysorát a héj alá
rejtette az Isten, s remélte,
misztikus ereje jelkép marad,
motívum a székely kapun,
de győzött a fenség üzleti érzéke.
Angyalok gyűjtötték urnába
levét, s festettek oltárterítőt véle,
sárga virágporát keverték az
erőtlen fénybe, s transzcendenciáját
rejtették az Úr titkos szentélyébe.
Mitológiai anziksz
Árész ténfereg az erdőben,
a fák közt a tisztás csupa vér,
dagadnak az erek a lombokon,
s a hérosz talpa kökörcsinhez ér.
A többi virág már mind lelépett,
egérutat nyert a lándzsás amazon,
már nincsenek itt a kertbarátok,
folyondárok agonizálnak a falakon.
Itt már a vadkan is tapogatódzik,
lelassította a letöltött bűntudat.
Adonisz árnyéka az ott, vagy kentaúré?
Vajon mi döglik a bokrok alatt?
Közben én meg Atalanta lettem,
de hiába keresem a szoptatós medvét,
anyóka vagyok már, söpröm az avart,
túlfutottam az árkádiai szerencsét.
Szürrealista közelkép a kertben
Most a tulipánokban
rejtőznek az árnyak,
a lombokból is kifogyott
az ottmaradás, – most
a nárciszokat elhagyta
a sárga, petúniák nyújtóznak
a halál párnájára.
Most ágyrajár a sötét,
bedugult a suttogás, kint
mankóznak a katicabogarak,
simára gyalulta az Idő a
követ, a fákon megrepedt
gyümölcshéj, a roncstelepi
alkatrészekre nő az igény.
Rávarrták a hőhullámokra
a szelepeket, a vaslakat
köpenye felragadt az égre.
Rejtőzöm én is a Nagy Mágus
elől, szájamban lapul a láng,
nem dobhatnak még szemétre.
